Fogyatékkal élő brit nők meséltek saját tapasztalataikról, amelyeket a társkereső alkalmazásokon szereztek. Fontos kérdés volt mindegyikük számára, hogy mikor és hogyan fedjék fel potenciális randipartnerük előtt fogyatékosságukat: négy eltérő válasz született.
Az online társkeresés mostanra már bevett szokássá vált, mégis nagy igénye van az embereknek arra, hogy valahonnan hasznos tippeket találjanak, mivel könnyíthetik meg, mi az a titkos kulcs, amivel hatékonyabban és alkalmasabb partnereket találhatnak maguknak. Tehát még megfejtendő rejtély, hogy hogyan kéne hozzáállni, de legalábbis egy kis netes kutatást igényel a dolog, minimum az első lépéseknél. Minden olyan csoporthoz tartozó egyénnek, aki akár csak egy kicsit is eltér a kijelölt „normától”, például a fogyatékkal élők számára, még bonyolultabb eligazodni ebben a helyzetben. Egyrészt, kevesebb számukra specializált tippet lehet fellelni az interneten. Másrészt, a randiközösség előítéleteivel is kalkulálniuk kell, illetve az is nehézséget okozhat, hogy eldöntsék, mikor és hogyan osszák meg lehetséges randipartnerükkel ezt az információt magukról. Négy fogyatékkal élő brit nő mesélt arról, ők milyen stratégiát találtak ki saját helyzetükre, illetve egy szakember is reflektált a kérdésre.
Miért kérdéses, hogy mikor váljon témává a fogyatékosság?
Mindenki számára érzelmileg megterhelő az online randizás. A négy megkérdezett fogyatékkal élő nő mindegyike megélte, hogy ghostolták (egyik pillanatról a másikra magyarázat nélkül megszakították velük a kapcsolatot), blokkolták őket, idegenek faggatták őket a kórtörténetük kapcsán, és mindegyiküket hívták gúnyneveken fogyatékosságuk miatt. Sajnálatos módon, ezek nem egyszeri rossz tapasztalatok: mind a randizás terén, mind a való életben gyakran találkoznak hasonló reakciókkal.
Sokan azt feltételezik, a fogyatékkal élők nem randiznak, nincsenek kapcsolataik, pedig ez nem így van: nyilvánvalóan, hiszen az emberek többsége vágyik a kapcsolódásra, a szerelemre. Az is előfordul, hogy a randiappokon illetlen kérdéseket tesznek fel a szexuális életükről. Nem csoda tehát, ha sok fogyatékkal élő ember nehezen tudja eldönteni, hogy felfedje-e fogyatékosságát a profilján, ha ilyen jellegű bántó és megalázó reakciókat kapnak a többi társkeresőtől. Ez nem csak a britekre igaz, itthon sem állunk jobban az elfogadás terén.
Dr. Kirsty Liddiard szociológus, a fogyatékosság, a nemek és a szexualitás témakörére szakosodott vezető kutató elmagyarázta, hogy a társkereső oldalakon sokan igyekeznek nem fogyatékkal élőnek mutatkozni, mivel vannak, akik „kényelmesebbnek érzik, ha nem fedik fel a fogyatékosságot a potenciális új partnerrel való interakció egy bizonyos pontjáig”.
Négy nő, négy hozzáállás: Mikor és hogyan jöjjön szóba a fogyatékosság?
A 25 éves Emma nem hisz abban, hogy fel kellene fednie fogyatékosságát, mielőtt találkozna valakivel. „Borzalmas érzés, olyan, mintha azt mondanád, hogy valami baj van veled” – mondja. „Nem kellene, hogy ez kizáró ok legyen.” Mégis kénytelenek a fogyatékkal élők megküzdeni azzal, hogy mások negatívan reagálnak rájuk, annyira ítélkező világban élünk.
A 29 éves Caroline többek között fibromyalgiával és hipermobilitással él együtt. Elmondása szerint egyszerűen „nem tud flörtölni”, és még senkivel sem találkozott társkereső alkalmazásból, de férfiak péniszképeket azért küldözgettek neki. Miután rájött, hogy leszbikus, és megváltoztatta a társkereső alkalmazás beállításait férfiakról nőkre, nyíltan áll ehhez a témához és a társkereső alkalmazásokhoz is. „Azért mondom el, hogy fogyatékos vagyok, mert ha megkérnének, hogy három szóban írjam le magam, akkor az a következő lenne: kövér, fogyatékos, meleg.” Azt is hozzáteszi, hogy ha már azelőtt elmondja valakinek, hogy fogyatékossággal él, mielőtt megismerkedett volna vele, az praktikus szűrőpróbaként is szolgálhat, hiszen nem sokat lehetne kezdeni egy olyan partnerrel, akit elriaszt a fogyatékossága.
Caroline úgy véli, sikertelen párkeresésében szerepe lehet hozzáállásának, mivel nem sok találatot kap, és a legtöbb nő nem válaszol az üzeneteire. Ettől függetlenül nem bánta meg, hogy ezt a taktikát választotta. „Azért választottam ezt a hozzáállást, hogy a feje tetejére állítsam az internalizált nem fogyatékossággal élők felé érzett pozitív megkülönböztetésemet, hogy átvegyem az irányítást e felett a kifejezés felett, afelett, hogy mikor osztom meg ezt másokkal és az identitásom felett.”
A 26 éves Nici, aki krónikus fájdalommal és fáradtsággal küzd, nem akarja nyilvánosságra hozni ezeket magáról a profilján. Ehelyett inkább a beszélgetésbe csempészi bele, mivel úgy érzi, hogy nem ez a legfontosabb része az identitásának, bár nagy a nyomás rajta, hogy nem fogyatékkal élőnek adja ki magát, mert az emberek gyakran idegenkednek tőle, miután ez kiderül. Vagy elkezdik sajnálni őt, vagy rögtön ghostolják, az ítélkezés és a kérdések áradata, amit kap, kimerítőek számára. Gyakran érzi úgy, hogy mások nem látnak tovább fogyatékosságánál, pedig ez csak egy apró szelete a személyének.
Alapvetően helytelennek véli, hogy a fogyatékosságot és a rövidített kórtörténetet a felszínes társkereső profilos bemutatkozójában nyilvánosságra kellene hoznia. Mintha előzetes minőség-ellenőrzési teszten kellene túlesnie, mielőtt romantikus érdeklődésre méltónak nyilvánítanák ki.
A 27 éves Emily bal kéz nélkül született, és ő úgy döntött, addig nem hozza a másik tudtára, amíg élőben nem találkoznak, mivel számára a közösségi média és különösen a társkereső alkalmazások túl személytelenek, túl felszínesek. Úgy tapasztalta, az emberek szemtől szemben sokkal kevésbé hajlamosak furcsa kérdéseket feltenni vagy megjegyzéseket tenni rá. Aki pedig rosszul reagál fogyatékosságára, az nem éri meg a fáradságot a szemében.
Az online térben érdemesebb közölni, hogy valaki fogyatékkal él, vagy élőben?
Dr. Liddiard szerint mindegyik megoldás elfogadható, és egyéni döntésnek kell lennie. Sokak fejében él az a mérgező elképzelés, hogy a fogyatékkal élőknek engedniük kell a nem fogyatékkal élők határátlépő kíváncsiságának, hogy kötelező válaszolniuk még a legintimebb kérdésekre is. Ez azt jelenti, hogy a fogyatékkal élők egyértelmű hátrányban vannak a randizás során. Sok embernek durva tévhitei vannak arról is, hogy mit jelent az, ha a partnere fogyatékkal élő. Ennek eredményeképpen a potenciális partnerek gyakran nem veszik észre, hogy udvariatlanul vagy tiszteletlenül viselkednek, amikor valaki felfedi előttük fogyatékosságát.
Azonban szerencsére vannak sikersztorik is. Majdnem tökéletes első randikban is volt részük, és mély kapcsolatot is sikerült kialakítaniuk a társkereső appokon keresztül. Végső soron mindenkinek saját magának kell kitalálnia, melyik hozzáállás illik hozzá a legjobban, melyik a legkényelmesebb számára, illetve teljesen más stratégiát is kitalálhat magának.
