Mikor féltél életedben a leginkább? És végül a javadra tudtad fordítani ezt az érzést? Az egykori haditudósító, Al Ghaoui Hesna évek óta a félelmet kutatja, és azt mondja, nem kell kigyomlálnunk az életünkből, mert sokat adhat nekünk.
Hesna tudósított többek között Afganisztánból, Pakisztánból, Szudánból, Nyugat-Szaharából és a Gázai övezetből is. Azt mondja, egyik helyen sem élt át olyan félelmet, mint amikor a gyermekeiért aggódik, és neki is megvan a maga Achilles-sarka: a sötétség. Elképzelheted, mit élt át, amikor egy háborús övezet közepén a generátor felmondta a szolgálatot, és vaksötétbe borult a szállásuk. Mégis tíz éven át mindig visszatért, mert megtanulta a félelmeit kezelni.
Ismerd fel, és ne menekülj!
Azt meséli, a mai napig nagyon sokszor felteszik neki a kérdést, hogy miképp tudta legyőzni a félelmét ezekben az extrém helyzetekben. És mintha csalódottságot látna az arcokon, amikor azt mondja, szerinte nincs értelme a félelem nélküli élet receptjét keresni.
„A gyerekeinknek is azt mondjuk, hogy »Ne félj tőle…«, pedig a félelem teljesen normális reakció” – magyarázza Al Ghaoui Hesna. „Ha belegondolsz, az evolúció során a félelem segített, hogy életben maradjunk. Ha nem félt volna a kardfogú tigristől az ember, biztosan nem éli túl. A gyerekünknek is fontos, hogy a tudtára adjuk, hogy megértjük és elfogadjuk az érzéseit, de mindig ássunk kicsit a mélyére, hogy honnan jöhet az adott félelem, beszélgessünk vele erről, hogy érezze, ez nem tabutéma. És kérdezzük meg – például egy szerepléssel kapcsolatos félelem kapcsán –, hogy érzi-e annyira fontosnak az adott vágyát vagy célját, hogy elfogadja ezt az érzést, és a félelem ellenére megcsinálja-e azt, amit szeretne.”
Amikor az agyunk veszélyt érzékel, ez sokszor tudatos döntések nélküli, ösztönös reakciókat hoz ki belőlünk, és ez döntő fontosságú lehet a helyzetmegoldásban olyan esetekben, amikor nincs idő hosszasan mérlegelni. Eközben a félelem hatására olyan fiziológiai folyamatok indulnak el a szervezetünkben, amelyek segítenek abban, hogy egy adott kihívással meg tudjunk küzdeni, fizikai és mentális téren egyaránt. Ezzel is magyarázható, hogy ilyenkor szinte emberfeletti teljesítményre vagyunk képesek, illetve átlagon felüli lesz a problémamegoldó képességünk.
„Ugyanakkor sokszor előfordul, hogy már a félelem első testi jeleitől megijedünk, és megpróbáljuk gyorsan elfojtani, elnyomni ezt az érzést” – mondja Hesna. „Az a probléma, hogy a legtöbb ember a szégyenérzettel köti össze a félelem érzését, mert szinte mindannyian őrzünk legalább egy olyan emléket – legtöbbször gyerekkorunkból –, amikor a félelmünk miatt megszégyenítettek minket. Hányszor hallom a játszótéren azt a mondatot, hogy egy nagyfiú vagy egy nagylány már nem szabad, hogy féljen ettől vagy attól. Pedig, mi, felnőttek le tudjuk kapcsolni a félelmünket egy adott helyzetben? Nyilván nem, akkor hogyan várhatjuk el ezt egy gyerektől? Ezáltal legfeljebb azt taníthatjuk meg neki, hogy egész életében kerüljön el minden kockázattal járó helyzetet. A félelmet nem lekapcsolni, hanem átalakítani kell.”
Szülőként is kell a félelmeinket kezelni
Mély önismereti munkára van szükség, illetve arra, hogy figyeljük a testi érzeteinket is, hogy szembe tudjunk nézni a félelmeinkkel. Az első lépés, hogy egyáltalán felismerjük, hogy most félünk – sokan például összekeverik a dühvel –, és ne próbáljuk elnyomni, illetve másra rávetíteni. Nézzünk inkább szembe vele!
„A lányaim, ahogyan én is gyerekkorom óta, a sötétségtől félnek” – árulja el a volt haditudósító. „Semmi értelme azt mondani, hogy ne féljenek, hiszen az érzés ott van. Ugyanakkor átgondolhatjuk, milyen megoldás létezhet erre. A félelem ellentétpárja a biztonság, tehát mindig azt érdemes megvizsgálni, hogy az adott félelemmel kapcsolatban hogyan tudom növelni a biztonságérzetet.
Minden félelem esetén más a megoldás, van, hogy az információszerzés, ezáltal a bizonytalanság vagy a kiszolgáltatottság csökkentése, de van, hogy valamilyen képességünk fejlesztése segít.
A sötétség esetén sokszor elég egy praktikus megoldás, például, ha égve hagyunk egy éjjeli lámpát. Ugyanakkor, ahogyan a gyerek nő, mindig új és új félelmeket kell megoldanunk. Benne és magunkban is. Én a háborús övezetekben nem éltem át olyan félelmet, mint amit azóta tapasztaltam meg, hogy gyerekeim lettek. A szülő félelme semmihez sem hasonlítható, és egész életen át tart. Hiszen leginkább attól félünk, amit nem tudunk kontrollálni, és bár mindent megtennénk, hogy mindenféle veszélytől megóvjuk őket, az egész életüket nem tudjuk és nem is szabad kontroll alatt tartani. Ez a legnagyobb művészet; rátalálni az egészséges egyensúlyra, ami minket is megnyugtat, de a gyerek sem érzi azt, hogy folyamatos irányítás alatt van, és nem vállalhat semmiben kockázatot.”
Vérdíjat tűztek ki a fejére
Hesna jó néhány olyan helyzetben volt, ahová önszántukból csak kevesen mennének. Fatalistának vallja magát; azt mondja, ha az van megírva, a baj a négy fal között is utolérheti őt.
„Terepen lenni, az egy más állapot, hiszen nemcsak önmagadért, de a kollegáidért is felelsz” – világít rá Al Ghaoui Hesna. „Amikor egy háborús övezetbe mész, abban a tervezhetetlenség a legijesztőbb, és hogy még a nehezen megszerzett információkat is fenntartással kell kezelned. A filmekben azt látjuk, hogy a tudósító golyózáporban menekül, de valójában a csend a legijesztőbb, azok a lappangó, elsőre nyugodtnak tűnő helyzetek, amikor az ember elveszíti az éberségét, miközben bármi megtörténhet. Sokan kérdezik, hogy melyik volt a legveszélyesebb helyzet, amiben voltam, de nem lehet ezeket mérlegre tenni. Előfordult, hogy utólag derült ki; Afganisztánban vérdíjat tűztek ki a fejünkre egy forgatásunk során. Líbiában azért kellett nagyon észnél lennünk, mert a szállásunk környéke tele volt orvlövésszel, a libanoni–izraeli háború idején pedig az első éjszaka élménye hagyott bennem nagyon mély nyomot, amikor bombázták a várost, és a szállodában attól rettegtem, hogy az épületet találat éri.”
Hesna azóta nem ment háborús övezetbe, amióta megszülettek a lányai, és azt mondja, talán ez így is marad.
„Most elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen helyre utazzak, mert fontosabb számomra, hogy a gyerekeimnek szüksége van rám. Korábban a félelemnél is erősebb volt bennem a kíváncsiság, a tudásvágy, hogy megmutassam, mi történik ezekben az országokban. Ma viszont tudom, hogy sokkal jobban félnék, hogy nem térhetek vissza a családomhoz, és így nem tudnék 100 százalékos munkát végezni. Úgy pedig nincs értelme…” (Címlapfotó: privát)
