A pszichológus szerint sokszor saját magunk is lekicsinyeljük problémáinkat, pedig az elfogadás hiánya nem eltünteti a problémát, csak elfedi azt ideig-óráig.
Nem alszik jól a gyereked? Másé SNI-s, hol van ehhez a te problémád? Idén még belföldi nyaralásra sem futotta? És akinek élelemre sem jut, azt mit szóljon? Nem tudsz lefogyni? Örülj, mert te legalább nem vagy rákos, mint a szomszédasszony! Mindannyiunk számára ismerősek ezek a mondatok, amelyek azonnal bűntudatot keltenek bennünk,
hisz az összehasonlított nehézségekben azonnal látjuk, hogy a másik példa „nyer”.
De mit tesz lelkünkkel az, ha minden gondunkra ez a reakció?
A szégyen okoz bajt
„Leginkább az érvénytelenítés miatt káros ez a hozzáállás. Van bennem egy nehéz érzés, amit meg akarok mutatni azon keresztül, hogy elmondom, mi van velem – ha erre relativizáló reakció érkezik, attól bűntudat, szégyen alakul ki bennem” – mondta el a Dívány kérdésére Neményi Zsófia pszichológus, akinek véleménye szerint a szégyen a legkárosabb a folyamatban: úgy érezheted, nincs jogod úgy lenni, ahogy vagy.
Az elfogadás hiánya másképp indult
A szakértő szerint érdemes a jelenség mögé nézni, megfejtve, hogyan is alakulhatott ki, mivel úgy véli, az alapvető szándék, az eredeti funkció nem volt rossz, csak mára használjuk teljesen rosszul ezt az eszközt.
„Sok generációról, az utóbbi egy-két évszázadról érdemes gondolkodni.
Alapvetően keresztény kultúrkörből származunk, ahol a hála gyakorlása az egyik legnagyobb erény. A panaszkodás gyengít: erősebbek vagyunk, ha hálát adunk, és a jó dolgokra figyelünk,
erre irányult a relativizálás születése és gyakorlata is” – világította meg a pszichológus. Kríziseket, válságokat, háborúkat és járványokat csak így élhetett túl a múlt embere, mostanra azonban alapvetően változott meg az élethez való hozzáállásunk.
„Elkezdtünk foglalkozni az érzelmeinkkel, már nem tabu a nehéz, rossz érzés” – fogalmaz Neményi Zsófia, aki szerint a tudatos emberek fel is ismerik, hogy ezzel a típusú relativizálással másokat bántanak, ezért inkább hanyagolják.
Magunkat bántjuk
A húszas-harmincas-negyvenes éveikben járók azonban továbbra is hajlamosak saját maguk előtt relativizálni problémáikat.
„A munkámban is látom, hogy a kliensek az első találkozásoknál elmondják, mi fáj nekik, de sokan azonnal hozzáteszik azt is, hogy ez nem is akkora dolog”
– mutatott rá a szakértő, hozzátéve: gyerekkorukból hozhatják magukkal az érintettek ezt a hozzáállást.
„Amikor gyermekkorunkban a számunkra fontos felnőttek – vélhetően a saját megoldatlan problémáik miatt – nem tudtak együttérzően kapcsolódni a nehéz érzéseinkhez, meg kellett tanulnunk a problémáink elrejtését, hogy kevésbé »legyünk útban«. Ha ez az érzelmi egyedüllét tartós és rendszeres gyermekként, meg fog jelenni felnőttként is. Ekkor nehéz érzéseink elnyomásával vagy degradálásával tudattalanul bántjuk magunkat. Ilyenkor saját magunk előtt is nehéz felvállalni a rossz érzéseket, és megengedni a fájdalmat” – hívta fel figyelmünket.
Az önszeretet is fontos
Ez pedig baj. Jó esetben észrevesszük ugyan a nehéz érzéseket, de el is nyomjuk őket, rossz esetben már az észlelés sem történik meg, csak arra figyel fel az ember, hogy szorong.
„A feszültség, depresszív hangulat vagy szorongás elfedi a mélyebbre került, fájdalmasabb érzelmeket. Valójában arra volna szükségünk, hogy biztonságban teret kapjanak ezek az érzések. Amikor ezek meg tudnak jelenni, egyfajta tisztulás, gyógyulás történik. Az elfogadás és együttérzés megkönnyíti ezt a folyamatot, viszont nehezen viszonyulunk saját magunk felé gyengéd, szeretetteljes módon. Inkább másoktól várjuk ezt” – mutatott rá a pszichológus a mélyben húzódó problémára.
Relativizálás, elnyomás helyett inkább saját problémáink mellett mások gondjainak fel- és elismerésére érdemes koncentrálni: az együttérzés kapcsolódási lehetőség a bajban levő emberrel, a szeretet pedig gyógyítja azokat a rossz érzéseket, amelyeket kivált a fájdalom.
