Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Előbb-utóbb mindenki felteszi magának a kérdést: mi az élet értelme? Szakértő szerzőink a pszichológia szempontjai alapján gondolkodtak el a kérdésen, és megosztják, mire jutottak.
Van, akinél előbb van, akinél később jön el a pillanat, de előbb-utóbb mindenki szembetalálja magát a kérdéssel: mi az élet értelme? És vannak nagy pillanatok, amikor úgy érezzük, megvan a válasz, máskor azt gondoljuk, soha nem lesz meg. Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten arról írtak, mire juthatunk a kérdéssel kapcsolatban, ha a pszichológia szemüvegén keresztül vizsgáljuk.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Kuna-Várhelyi Gábor: Nem tudod? Tudni fogod.
A „Mi az élet értelme?” kérdés a „Van-e Isten?” és a „Meg lehet-e bízni a nőkben/férfiakban?” témákkal fémjelzett nagyon erős mezőnyben versenyez a Legszórakoztatóbb Kocsmai Beszélgetős Kérdés megtisztelő címéért. Sokan és sokszor folytattunk már le csuda jó (= értelmetlen, de legalább jó hosszú) beszélgetéseket ebben a témában. Épp ezért tűnik olyan elcsépeltnek a kérdés, hogy már maga a megfogalmazása is inkább viccnek tűnik. Pedig érdemes néha józan állapotban is végiggondolni – de tény, hogy kicsit messziről kell indulni, hogy választ találjunk a végére.
Mielőtt ezt a cikket elkezdtem írni, egy egész napot kertrendezéssel és rózsaültetéssel töltöttem. Koszos lettem, elfáradtam, a kezem tele karmolással, de valahogy mégis olyan jólesett végignézni a kerten a nap végén. Jó volt átélni, amit akkor éreztem, de nem könnyű megmagyarázni, honnan jön az érzés. A pszichológia mint tudomány elég különleges jelenség. A többi tudománnyal összehasonlítva sosem volt egy egységes alapkoncepciója, amiből kiindulva a jelenségek magyarázhatók. „Az atom a kémiai elemeknek az a legkisebb részecskéje, ami megőrzi az elem kémiai tulajdonságait. Parányi, gömb alakú, semleges részecske, mely atommagból és elektronburokból áll” – mondja a kémia, és ott ebből sok minden következik. Ezzel szemben a pszichológiában máig több emberkép verseng egymással. Az egyik legnagyobb hatású szerint az ember alapvetően pszichofizikai természetű lény. A működését alapvetően az evolúciós múltból származó, a génjeiben hordozott kódok, a környezeti hatások, és az erre így-úgy megtanult, kondicionált érzelmi és viselkedéses reakciói határozzák meg. Összetettségben persze rengeteget fejlődött, de az ember lényegét tekintve semmiben sem különbözik az állatvilágból származó őseitől. Az igényei, a motivációi, és az igények kielégüléséből származó örömök, vagy az elmaradásuk következtében fellépő szenvedés, mind-mind levezethető a fentiekből.
Ne vitatkozzunk most ezzel – különösen, hogy legalább részben így igaz –, de ez az elmélet a bevezetőben említett rózsaültetés örömét nemigen tudja megmagyarázni. Ez a tevékenység semmiféle pszichofizikai szükségletet nem teljesít: sem éhséget, sem biztonsági szükségletet, sem kapcsolati vagy szexuális vágyat nem csillapít. Ebből a szempontból inkább fölösleges pazarlásnak tűnik, lásd fáradtság. Mégiscsak lennie kell tehát mindezeken túl valami speciálisan emberi működésnek (vágynak? személyiségrésznek?), amellyel a rózsaültetés öröme magyarázható lesz. És sok minden más is: a zenehallgatás, a művészet befogadása, sőt maga az alkotás, a könyvolvasás, a természet szeretete, a gyereknevelés, mások segítése, a fafaragás, az akvarisztika és a …. bármi, a lista a végtelenségig folytatható. És ez a kipontozott rész az, ahova mindenki beírhatja magának a saját válaszát a „Mi az élet értelme?” kérdésre. Az ember – a kétségtelenül létező, és sokszor nagyon is erős – pszichofizikai részén túl szellemi lény is, és ez a szellemi részünk az, amely a valódi értéket és értelmet keresi. A szokásos, ismerős fizikai és pszichés vágyak kielégítése épp ezért önmagában nem is boldogítja. „Van lakásom, van kocsim, nyáron nyaralok, télen telelek, megvehetem, amit akarok, mégsem vagyok boldog.” Ismerős? Hát igen, ilyenkor a szellemi részünk éhezik, onnan származik az üresség.
Az a bizonyos élet értelme tehát mindenkinek más és más lehet. De ha keressük, erre érdemes keresni: valami, ami túlmutat a hétköznapi szükségleteink kielégülésén, ami nem megehető, elfogyasztható, így nem is véges és elfogyó. Ha találunk valami ilyesmit, ez lehet az az öröm- és értelemforrás az életünkben, amit az égvilágon semmi és senki nem vehet el tőlünk, nem veszélyeztethet és nem akadályozhat. Covid, karantén, kijárási korlátozások, élményhiány, megszakadt kapcsolatok: fáj ez, persze, de még egy ilyen helyzet is csak a pszichofizikai szükségleteink kielégülését tudja megakadályozni. A szellem ilyenkor is szabad. És azt csinál, amit akar. Mint mindig.
Milanovich Domi: Akkor lesz jelentése, ha részt veszel benne
„Eskildsen tanár úr ugyanazzal a poénnal üdvözölt bennünket, mint minden évben: – Gyerekek, örüljetek a mai napnak! Iskola nélkül vakáció sem lenne. Nevettünk. Nem a poént találtuk viccesnek, hanem a tényt, hogy idén sem hagyta ki. Ebben a pillanatban állt fel Pierre Anthon. – Semminek sincs semmi értelme, ezt régóta tudom – közölte. – Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. Majd egész nyugodtan meghajolt, s összepakolta a cuccát, amit nem sokkal azelőtt vett ki a táskájából. Búcsúzóul közönyös képpel felénk biccentett, és kiment anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót. Az ajtó elvigyorodott. Először láttam ilyet. Az ajtó nagy, nevető pofának tűnt, ami elnyelne, ha arra ragadtatnám magam, hogy kövessem Pierre Anthont.”
Ez a kezdő jelenete a dán író, Janne Teller fantasztikus regényének. A Semmi című könyvben a 8. osztályos Pierre Anthon abbahagyja az iskolát, felül a szilvafa tetejére, és onnan dobálja, gúnyolja társait, akik még lenni akarnak valakik. A gyerekek elhatározzák, hogy bebizonyítják Pierre-nek, az életnek igenis van értelme.
Bár a szilvafa nem ér az égig, mégis emlékeztet arra a jelenségre, amit a pszichológia csillagtávoli perspektívaként emleget. Ez alatt azt értik a szakemberek, hogy ha kivonulunk, és messziről nézünk rá dolgokra, talán objektívebben látjuk őket, de abszurdabbnak is. Az például, hogy közel két tucat ember kerget egy labdát, egy stadionnyi néző meg tapsol hozzá, valaki számára totál értelmetlen hülyeség, míg másnak a világot jelenti. Vagy ha távolról ránézel egy csapat táncoló emberre, egyenesen muris, ahogy mozgatják a végtagjaikat. Mi jó van abban? De ha beállsz közéjük, és minden porcikád lüktet a zenére, akkor teljesen el tudsz veszni benne, egyesülsz valami nálad nagyobbal, és meg sem fordul a fejedben, hogy mi értelme van a világnak, mert csak sodródsz benne.
Irvin D. Yalom azt írja Egzisztenciális pszichoterápia című nagy hatású könyvében, hogy „az élet értelmének érzése a bevonódás mellékterméke”, azaz mindennek akkor lesz jelentése, ha részt veszünk benne. Érdemes erre törekednünk, közben pedig elfogadni azt, hogy az életnek vagy egyáltalán nincs fölérendelt értelme, vagy nagyon sokféle értelme lehet. Viktor Frankl, a logoterápia megalapítója azt mondta, hogy a saját magunk által kitűzött életcélok kicsit olyanok, mint ha olyan kötélbe kapaszkodnánk, amit mi dobtunk fel a levegőbe. Ennél jobban szeretjük, ha a sors vagy a vallás jelöli ki a célunkat, amit csak fel kell ismernünk, hogy aztán beteljesítsük.
Bárhogy is legyen, az mindenképpen jó, ha van értelme az életünknek. Ha nincs miért élnünk, könnyen megbetegedhetünk. Már Jung is azt gondolta, hogy a páciensei egyharmada nem valamilyen klinikailag meghatározható neurózisban szenved, hanem a céltalanságban. Az élet értelme pozitívan hat a mentális egészségünkre, mert enyhíti a szorongásunkat, módot ad az értékek megjelenésére, megkönnyíti a döntési folyamatainkat, cselekvési tervekkel lát el minket, elviselhetőbbé teszi a szabadságot, elősegíti a közösséghez való tartozást és a halállal való szembenézést, hiszen beteljesítésével hagyhatunk magunk után valamit.
Azt is érdemes tekintetbe venni, hogy gyakran akkor érezzük értelmetlennek az életet, ha igazából más területeken gyülemlik fel bennünk szorongás. Például rettegünk a haláltól, nyomasztanak a választási lehetőségeink, nem tudjuk lefoglalni magunkat, belső üresség kínoz minket, nincsenek kielégítő emberi kapcsolataink, nem kapcsolódunk senkihez és semmihez. Ilyenkor inkább ezekkel a területekkel érdemes foglalkozni, és – ha a krízisünket megküzdöttük –, az élet újra fel fog dúsulni jelentéssel.
Az élet értelme kapcsán még egy dolog van, ami szerintem megfontolandó. Az, hogy mennyire összefügg azzal a kultúrával, társadalommal, amelyben élünk. Egy kapitalista berendezkedésben az egyének életcélja sokszor a termelés, a produktivitás, az önmegvalósítás, az állandó fejlődés, növekedés, a különböző teljesítmények felmutatása körül forog. Lényeges, hogy a szeretet, a csendes szemlélődés, az elnyomással szembeni lázadás, mások szolgálata vagy a szenvedéssel szemben tanúsított helytállás éppúgy egyenrangú cél lehet, mint bármi más.
Csonka Balázs: Nem kapod készen
Ezzel a kérdéssel, azt hiszem, ott csúszunk el a leggyakrabban, hogy valamiféle kész választ remélünk rá. A helyzet ezzel szemben az, hogy életünk jelentése akkor is személyes, egyedi jelentés, ha ezt egy eszmerendszertől, például egy vallástól kapjuk. Akkor is azt fogjuk tudni az értelemnek megélni, amit mi az adott eszmerendszerből magunknak leszűrünk, amit abból a magunkévá teszünk.
Nem fogjuk megúszni azt sem, hogy ez az értelem túlmutasson saját magunkon, a saját határainkon. A híres maslow-i piramis legtetején található transzcendencia szükséglet is erre utal, egyben világossá teszi, hogy az önmagáért való élet valójában nem egy élni érdemes élet. Fontos tehát, hogy egy saját magunknál nagyobb egész részének élhessük meg magunkat, legyen az egy család, egy népcsoport, egy társadalom, egy eszme, egy isten, földi inkarnációk sora stb. Vagy akár mind. Az individualizmus szélső értékein szerveződő kultúrában ez különösen nehéz feladat, különösen nehéz olyan célt, jelentést, értelmet választani és követni, aminek hajlandók vagyunk ezt az óriásira hízott önmagunkat alárendelni. Ugyanígy nehezíti meg a dolgunkat az is, hogy a lehetőségek száma minden korábbinál nagyságrendekkel több, ahogy a legkülönfélébb eszmerendszerek üzeneteivel, tanaival találkozhatunk.
Az önmagát építő ember humanisztikus képe tehát végső soron nemcsak azt jelenti, hogy az ember a benne rejlő lehetőségeket kibontakoztatja, hanem azt is, hogy ezt önmagát meghaladva teszi. Az egzisztencialista elméletek figyelmeztetnek ezen felül arra is, hogy belső lehetőségeinkkel élni nem pusztán természetes emberi törekvésünk, de egyenesen (saját magunkkal szembeni) kötelességünk. Az egzisztenciális bűn fogalma itt épp azt a szorongató érzést fedi, amikor valaki úgy érzi, hogy adottságait, képességeit, lehetőségeit nem használja ki, helyette elpazarolja őket akár a saját pillanatnyi öröme keresésére, akár még arra sem. Ezért miközben a fogyasztói kultúra egyértelműen a rövid távú vágyak mielőbbi kielégítése felé terel, és a minden elérhető üzenetét közvetíti, nem tanít meg sem jól vágyni, sem önmagunkkal azonossá válni, amivel lényegében teljesen elmegy az ember alapvető szükségletei mellett.
Az önazonosságunkhoz ebben a szembeszélben kell tehát megtalálnunk az utat saját tulajdonképpeni vágyainkhoz, valódi önmagunk kibontakoztatásának lehetőségeihez, saját egyszeri létezésünk meghaladásának útjaihoz. A élet értelmének megtalálásához első körben arra van tehát szükség, hogy hitelesen és önazonosan éljünk, valójában csak ezen keresztül juthatunk el oda, hogy mindezt egy nagyobb egész részének érezzük. A szabadságot ehhez önmagunk működésének minél teljesebb megismerése adja. Látszólag értelmes életet enélkül is élhetünk (feláldozhatjuk például minden vágyunkat és lehetőségünket a családunkért), hitelesség nélkül azonban idővel egyre fájdalmasabban rájövünk, hogy ez az élet valójában nem a mi életünk, hiszen a döntésünk nem szabad döntés volt. Természetesen életünk értelmét megtalálhatjuk abban is, hogy a családunkat támogatjuk, jó szülők, nagyszülők, partnerek leszünk, de ennek, ahogy minden más útnak is, a sajátunknak kell lennie.
Szalay Ágnes: 42
Annyira erős a késztetés bennem, hogy annyit írjak erre a témára, hogy 42, hogy nem tudok ellenállni: a válasz tehát 42. Természetesen ez nem pontos válasz, hiszen a kérdés, melyet Douglas Adams regényében a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban a szuperintelligens pándimenzionális lények – akiknek az egérformája csak a mi dimenziónkba való betüremkedés – feltettek a szuperszámítógépüknek, Bölcs Elmének az életről, a világmindenségről meg mindenről szólt. A probléma az volt, hogy a kérdést feltevők nem tudták valójában, hogy mi a kérdés. Sajnos Bölcs Elme sem tudta meghatározni pontosan a kérdést, így aztán a válasz is több millió éve tartó fejtörést okoz mind a kérdező pándimenzionális lényeknek, mind nekünk, a többi galaxis lakóinak.
Ez a 42 kultikus szám lett, talán a legtöbben hallottak már róla, azok is, akik nem olvasták a könyvet. (Utóbbiak gyorsan pótolják e mulasztásukat, ha szeretnének egy igazán szuper könyvélményben részesülni.) Érdekes azonban, és az élet értelméhez közelebb visz, ha megnézzük, hogy mit kezdtek az olvasók, ezen belül a nem kis létszámú rajongók ezzel a számmal. Értik a poént, mindenki érti, de mégis, miért éppen 42? A szerző, Douglas Adams hiába mondta el sokszor, hogy csak gondolt egy érdektelen, se nem túl, nagy se nem kicsi számra, eszébe jutott a 42, és leírta – a megszállott rajongók nem hitték el. Intelligens matematikusok elkezdték 13-as számrendszerben értelmezni (ennek bonyolultabb háttere van a könyv alapján, ezzel most nem fárasztanék senkit), könyvrajongók azt találták ki, hogy tisztelgés a ponyvaregények előtt, hiszen egy átlagos ponyva egy oldalán negyvenkét sor van, és még számos más értelmezés született. Értelmet, jelentést, rejtett szimbólumot keresett mindenki abban a számban, ami az egész mindenség jelentéstelenségéről szólt. Fontos volt a 42 jelentését megtalálni azoknak, akik ezen törték a fejüket? Igen, nyilván. Rengeteg időt, energiát, kommentbejegyzést áldoztak rá. Volt ennek értelme? Hát, ezt mindenki döntse el maga… Az ő szempontjukból biztosan.
Ez az eset elég hasonló lehet ahhoz, ahogy az élet értelmét keressük. Persze ez csupán az én véleményem, pár ezer év filozófusait olvasva talán jobb válaszokat kaphat az ember. Nem is érzem azt, hogy a saját gondolataim vagy a tudomány eredményei közelebb vinnének a lényeghez. Ezért folytatom inkább további idézettel, ezúttal Irvin Yalomtól, az egzisztenciális pszichoterápia atyjától:
„Négy kiemelkedő adottság létezik: a saját halálnak és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme. Bármennyire kegyetlennek tűnjék is ez a négy adottság, mindegyikben megbújik a remény és a megváltás csírája.”
Hol a megváltás csírája? Szintén Yalom mondja:
Az élet értelmének kérdése, ahogy Buddha tanította, nem tanítható. Fejest kell ugrani az élet folyójába, és hagyni a kérdést elsodródni.
