A konfliktusokról gyakran úgy gondolkozunk, hogy azok csak rombolják a kapcsolatainkat. Valójában konfliktus nélkül nincs fejlődés, és az elkerült, ignorált, rosszul kezelt konfliktusban csak magunkra maradunk a nehéz érzéseinkkel és megtépázott kapcsolatainkkal.
Hogyan lehet büntetés helyett valós megoldásokat találni? A resztoratív szemléletről beszélgettünk Szőnyi Lídia pedagógiai szakpszichológussal, családterapeutával.
Mesélnél arról, hogy mi az a resztoratív megközelítés?
A megközelítés az igazságszolgáltatásból ered, de egyre többször használják a pedagógiában már Magyarországon is. Ez az új-zélandi maorik hagyományból eredő megközelítés a jóvátételről szól.
Akik ebben a szemléletben gondolkodnak, nem kiközösítik a közösségből az elkövetőt, hanem a közösség teljes jogú tagjaként, vele együtt próbálják megoldani a problémát.
A közösségben mindenki kifejtetheti az álláspontját arról, hogy szerinte a sérelem kapcsán mi történt, kit hogyan érintett ez az esemény, és mit kellene tenni, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. Ez nagyban különbözik a megtorló szemléletmódtól, amikor arról kérdezünk, hogy ki tette, miért tette, és mit érdemel ezért, hogyan büntessük meg annak érdekében, hogy legközelebb ne kövesse el azt, amit elkövetett.
Mire használható ez a megközelítés?
Valójában a resztoratív szemléletmód nem csak a konfliktusokra terjed ki. Azt szoktuk mondani, 80 százalék prevenció és 20 százalék konfliktuskezelés. Meg kell lennie annak az alapnak egy közösségben – ami lehet akár egy család, egy iskolai osztály, egy munkahelyi közösség –, ahol lehet az érzelmekről beszélni, arról, hogy hogyan érintenek minket az események, és ahol meg is hallgatjuk egymást. Egy ilyen biztonságos tér szükséges ahhoz, hogy egy konfliktust fel tudjunk dolgozni.
A resztoratív szemlélet hogyan tudott Új-Zélandtól elszivárogni egészen Magyarországra?
Hát biztosan szivárgott sokfelől, de ami nagyon nagy áttörést hozott, az Negrea Vidia nevéhez fűződik. Én is tőle hallottam először erről a megközelítésről, éppen akkor, amikor óvodapszichológusként arra kerestem a megoldást, hogy miként tudunk segíteni annak az óvodai csoportnak, ahol volt egy kisfiú, aki az agresszív viselkedésével, verekedésével uralta a többieket.
Hogyan talált rá a resztoratív szemléletmódra?
A fiatalkorúak börtönében dolgozott, ahol nagyon sokfajta pedagógiai módszert alkalmaztak, hogy jobb útra térítsék a gyerekeket. Ezek többnyire jutalmazáson alapultak, így a fiatalok megtanulták, hogy érdemes jól viselkedni, mert azért valamilyen pozitív megerősítés jár. Azonban amikor valaki kikerül egy javítóintézetből ugyanabba a létbe, amiben előtte volt, ott nem jár a jó viselkedésért semmi, hiába tanulta meg ezt a javítóintézetben. Ezért a visszaesések száma nagyon magas volt, és folyamatosan keresték azokat a módszereket, eszközöket, amikkel ez csökkenthető lenne.
Egyszer a javítóintézetbe bekerült egy srác, aki a Viszkis rabló története alapján megszabadította a helyi postát egy nagyobb pénzösszegtől egy játék pisztoly segítségével.
A célja csupán annyi volt, hogy feldolgozza a történetet az iskolaújságban, így kis idő elteltével visszavitte a pénzt.
Éppen ezért rendkívül fel volt háborodva, hogy javítóintézetbe került, mindenkit hibáztatott, csak a saját felelősségére nem látott rá. A javítóintézetben a pszichológussal, Vidiával történő beszélgetés alatt rádöbbent, hogy a viselkedésével másoknak kárt okozott. Szerette volna megtudni, hogy mi történt az áldozattal. Amikor a tudomására jutott, hogy a pénztárosnő az átélt sokk hatására pszichiátriai ellátásra szorult, mindenképp meg szerette volna keresni, hogy kifejezze a lelkiismeret-furdalását, és valamiképp helyrehozza a kárt, amit okozott. Kiderült, hogy a hölgynek is nagy szüksége volt arra, hogy megtudja, miért pont őt és miért pont akkor érte a sérelem. Nagyon jellemző ugyanis, hogy a sértettek felteszik maguknak a kérdést, hogy „miért pont én”. Viszont a bírósági eljárás során nincs alkalmuk arra, hogy feltegyék a kérdéseiket, és ebben a beszélgetésben, amit a pszichológus közvetített közöttük, megtörténhetett az, ami egy gyógyító folyamat lehet.
Hogyan segített ez a történet az óvodáscsoporttal való munkában?
Ahogy ebben a történetben a fiatal srác elkezdett arról gondolkozni, hogy hogyan érintette az áldozatot a tette, és mik a jóvátétel lehetőségei, úgy egy óvodai konfliktus során is lehet ezeket a kérdéseket alkalmazni. Ahelyett, hogy megbüntetnék a gyermeket, akiben ettől a „rossz gyerek” identitás erősödik tovább, elkezdünk arról beszélgetni, hogy mi történt, és ez hogyan érintette a résztvevőket, mi volt a sértettnek a legnehezebb, és mit tehetünk, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. Az óvodában ezt a fajta szemléletmódot mesékkel és különböző játékokkal is tanítottuk a gyerekeknek.
Hogyan váltja fel a resztoratív szemlélet a megtorló szemléletet?
A resztoratív eljárás teljesen más, mint ami egy büntetés során történik. Amikor valakit megbüntetünk, akkor szégyent érez, ami egy nagyon pusztító érzelem. Általában vagy elkezdünk befelé fordulni, és saját magunkat emészteni, hogy milyen szörnyű emberek vagyunk, esetleg elkezdjük lekicsinyelni azt, amit tettünk. Másik lehetőségként a másik ellen fordítjuk, és meg szeretnénk bosszulni azt, ahogy minket megbüntettek. A börtönben egyetlenegy ember nem mondja, hogy én bűnös vagyok. Mindenki áldozatnak érzi magát, a társadalom áldozata, a szülei áldozata, az oktatási rendszer áldozata.
A büntetés hatására általában azt érezzük, hogy muszáj megvédeni magunkat, vagy összetörünk, és nagyon rossz embernek kezdjük látni magunkat. Egyik sem ad erőt és motivációt ahhoz, hogy jobb emberré váljunk.
Amikor büntetve vagyunk, akkor kevéssé tudunk arra fókuszálni, hogy a másiknak milyen nehéz lehet. Meg szeretnénk védeni a saját énünket, az önbecsülésünket. Ha ki tudunk ebből lépni, akkor már tudunk empatikusabbá válni, és együttérezni a másikkal. A nézőpontváltásnak a feltétele az, hogy ne érezzük magunkat veszélyben.
Milyen az, amikor resztoratív módszert alkalmazunk?
Nem is módszernek hívnám, hanem szemléletmódnak, amit alapjáraton is használunk, amikor sikerül a kapcsolatra fókuszálni. A szemléletmód az érzelmi kommunikációról, a kapcsolatok erősítéséről, a közösség együttműködéséről szól, illetve arról, hogyha valamilyen konfliktusunk adódik, akkor közösen keressük a megoldást, úgy, hogy abban minden érintett hangját meg tudjuk hallgatni.
Hogyan néz ki ez a mindennapokban?
Gyakran szoktunk különböző köröket alkalmazni. Körben ülve körbeadunk egy beszélő tárgyat, és mindenki elmondhatja az adott témával kapcsolatos gondolatit. Megbeszéljük például, hogy ki hogy van vagy mit szeret ebben a közösségben, miért jó ennek a közösségnek a tagjának lenni, mit tudok én tenni, hogy ez a közösség még jobb legyen. Alkalmazhatunk akár szabályalkotó köröket is, ahol átbeszéljük, hogy mire van szükségünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, majd közösen megegyezzünk ezek betartásában. Ez egy nagyon logikus, egyszerű módszer, amit iskolai osztályokban is használhatunk. Tapasztalatom szerint ehelyett gyakran az történik, hogy a tanár elmond öt nagyon értékes szabályt, de az nem a közösségé, nem ők fogalmazták meg, így nem is fogják betartani azt. Sokkal jobban betartjuk azokat a szabályokat, amelyeknek a megalkotásában részt vettünk. A kört használhatjuk arra is, hogy feldolgozzunk egy konfliktust. Ilyenkor átbeszéljük, kire hogyan hatottak az események, hogyan lehetne megoldani a konfliktust, jóvátenni a történteket. Végül pedig mindenki kiveszi a megoldásból a részét.
Megy ez a közösségnek egyből, vagy szükség van egy külső szakemberre?
Ha kiélesedett a helyzet, akkor nagyon be vagyunk vonódva, teljesen a saját látásmódunkban vagyunk, és ebből általában nem tudunk kilépni annyira, hogy a másikat megértsük. Ehhez szükséges lehet egy képzett facilitátor, aki segít abban, hogy meg tudjuk hallani a másikat. Ő figyel arra, hogy mindenki egyenlő legyen a körben, mindenkivel tisztelettel bánjanak, mindenki számára méltányos legyen ez a helyzet. Így lehet a saját nézőponton túlra ellátni. Ha nagyon kiélezett helyzetről van szó, akkor sokszor van megelőző folyamat, amikor facilitátor az érintettekkel elkezd előre dolgozni, és átbeszélik a resztoratív kérdéseket: mi történt, téged ez hogyan érintett, mi volt neked ebben a legnehezebb, mit kellene tenni, hogy a dolgok rendbe jöjjenek, mire van ehhez szükséged. A folyamatban így már ezek a kérdések nem idegenek az emberektől, már megfogalmazták az érzelmi válaszaikat.
Mit tehetünk magunkért, ha eldöntjük, hogy ebben a szemléletben szeretnénk élni? Mi az első lépés?
Talán a legfontosabb, hogy tudatosabban megérkezzünk a saját életünkbe. A kapcsolatainkban igazából nagyon sokszor tudattalan mintákat ismétlünk, és ez még igazabb stresszhelyzetben. Ha stressz van, akkor azt tesszük, ami biztonságos, ami ismerős. Hiába vagyunk egyébként már nagyon türelmesek, meg nagyon empatikusak, amikor stresszhelyzet van, akkor nagyon könnyen be tudnak kapcsolni ezek a mintáink.
Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra, egy kicsit tágítani a figyelmünket, hogy a sikerüljön tudatosan jelen lenni a helyzetben. Fontos lehet megvizsgálni hogyan érzem magam és hogyan érzi magát a másik.
Miután felismerjük, hogy a saját szemszögünkön kívül mennyi minden van még ebben a helyzetben, és meg tudtuk hallgatni a különböző nézőpontokat, akkor fogunk tudni jó döntéseket hozni.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
