Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem csitulnak az indulatok a közelmúltban napvilágra került zaklatással és bántalmazással kapcsolatos ügyek körül. Az érintettek tagadnak, a közösségi médiában pedig egymásnak feszülnek a kommentelők. De miért vált ki minden zaklatási ügy zsigeri indulatokat? Miért jelenik meg szinte törvényszerűen az áldozathibáztatás? Vélemény.
A kigyúrt, kopasz férfi ráérősen támasztotta a pultot. Percekig nézte, ahogy dolgozunk, kicsit feszélyezett a pillantása. Aztán egyszer csak megszólalt: arról érdeklődött, mikor részesítettünk utoljára orális örömökben valakit. (Természetesen más szavakat használt.) A tapintatlan kérdés váratlanul ért mindkettőnket, fogalmunk sem volt, hogy jutott ez eszébe, vagy hogyan kellene reagálni. Mondhatni, lefagytunk. A főnökét mégse küldheti el az ember melegebb éghajlatra, meg aztán, végül is nem csinált semmit, csak feltett egy kérdést. Kolléganőmmel úgy tettünk hát, mint akiknek sürgős dolga akad, majd amikor elment, megjegyeztük: „Ez hülye.”
Ez a történet közel húsz éve esett meg, de azóta sem felejtettem el.
Pedig nem történt semmi, nem szorított sarokba, nem ütött meg, nem erőszakoskodott. Csak feltett egy kérdést.
Akkoriban, a kétezres évek elején, huszonévesen nem hallottunk olyasféle fogalmakról, mint verbális abúzus vagy hatalmi helyzettel való visszaélés. Legfeljebb éreztük, hogy ez a kérdés munkahelyi környezetben, főnök-beosztott viszonyban a legkevésbé sem helyénvaló. Nem is mondtuk el senkinek. Ugyan, kinek mondhattuk volna, és mire mentünk volna vele? Letagadja, vagy penészvirágnak minősít, esetleg egyéb jelzőket kapunk tőle. Vagy akár ki is rúghat, hiszen megteheti.
A #metoo kezdete óta számtalan zaklatási és bántalmazási ügy került nyilvánosságra. A hírek alatt a szerencsére egyre nagyobb számban jelen lévő empatizáló hozzászólások mellett rendre megjelennek az áldozathibáztatók kommentjei is. „Minek ment fel a lakására”, „mit gondolt, mi fog történni”, „minek ivott, ha nem bírja”, „ő olyan jóképű, hogy nincs szüksége erőszakra”, „ez csak bosszú”, „híres akar lenni”, „a pénzre hajt”, „miért most jut eszébe elmondani, húsz év után”. Holott sem az, hogy valaki felmegy egy férfi lakására, sem az, hogy többet ivott a kelleténél, nem jogosít fel senkit az erőszakoskodásra.
Jóképű sármőrök is lehetnek erőszaktevők vagy zaklatók, akik az áldozat kiszolgáltatott helyzetével élnek vissza.
Megfenyegetik, hogy tönkreteszik az életét vagy karrierjét, vagy elhitetik vele, hogy úgysem hinne nekik senki. A bántalmazott szégyenként éli meg a történteket, és a szégyenéről senki sem beszél szívesen. Óriási lelkierő és évekig tartó terápiás munka eredménye, ha valaki ezt fel tudja vállalni – akár saját maga, akár a nyilvánosság előtt.
Nagyon könnyű a hatalomtól, a pénztől, a népszerűségtől megrészegülni. Aki nem tudja kezelni ezt, könnyen istennek képzelheti magát, vagy legalábbis olyasvalakinek, akire nem vonatkoznak a társadalom törvényei. Olyasvalakinek, aki bárkit megkaphat, mert az neki alanyi jogon jár. Aki bármit megtehet, mert úgysem lesz következmény – megvédi a hatalom, a hírnév vagy a nem kevésbé híres ismerősök. Elhiszi, hogy belecsókolhat vadidegen nők nyakába, megalázhatja vagy tárgynak nézheti a kollégáit, vagy elhívhat pályakezdő színésznőket kocsikázni, és felszólíthatja őket: puszild meg.
Senki nem szeretne áldozat lenni.
Szeretjük azt gondolni, hogy ilyesmi csak másokkal történhet meg, nem velünk. Mert mi óvatosabbak, talpraesettebbek vagyunk.
Bennünket nem lehet kihasználni, megfélemlíteni, bántalmazni. Bennünket nem lehet megalázni nőgyógyászati vizsgálat közben, mert felállunk és eljövünk, fizetés nélkül. Mi nem szállunk be az általunk egyébként tisztelt tanárunk autójába. Nem részegülünk meg akkor sem, ha az imádott színész jeleket ad, hogy vonzódik hozzánk, de főleg nem megyünk fel a lakására. De ha már felmentünk, azért tettük, mert mi is pontosan azt akartuk, amit ő. Ha erőszakos, vagy ha nem úgy alakult az este, ahogy szerettük volna, akkor felállunk és eljövünk. Akkor is, ha ittunk. Különben sem vagyunk soha részegek, és nem tettünk semmit, amit később megbántunk. De főleg nem éreztük még azt, hogy kihasználtak bennünket.
Természetesen nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy a fenti állítások maradéktalanul igazak rájuk. De mindenki szeretné elhinni, hogy a világ, amelyben élünk, igazságos és biztonságos: mint a mesében, a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Pedig az igazságos világba vetett hit csak egy kognitív torzítás, ami segítségül jöhet saját pszichikai jóllétünk fenntartásában, de sok esetben csapdába ejti a gondolkodásunkat.
Ha azzal szembesülünk, hogy ártatlan emberekkel történik valami rossz, ez a hitünk meginog. Hogy feloldjuk az ellentmondást és ne veszítsük el teljesen a kontroll érzését, elkezdjük elemezni, magyarázni a történteket, keresni az okokat. Hiszen az igazságos világba vetett hit alapja az, hogy ha valakivel valami rossz történik, annak oka van. Végül nyugodtan dőlünk hátra, azzal a tudattal, hogy mi ennél sokkal okosabban cselekedtünk volna, így velünk ez nem fordulhat elő.
Aki a leghangosabban firtatja az áldozat felelősségét, saját félelmeit önti szavakba, az esendőségből, sebezhetőségből fakadó kínzó érzést és az ellene való küzdelmet.
Ha az elkövető társadalmilag megbecsült és meggyőződésünk szerint értékes személy, különösen fontos feloldani a bennünk megjelenő feszültséget. Ilyenkor – tudattalanul – az egyik ismeretet egyszerűen érvénytelenítjük, hogy ne kelljen megváltoztatni a világképünket. Az emberi psziché, hogy a szorongással képes legyen megküzdeni, beveti az elhárító mechanizmusokat, és akinek erős az igazságos világba vetett hite, könnyen letagadhatja az erőszakot, vagy racionalizálja (azaz megpróbálja megmagyarázni), vagy szétválasztja a gondolatait az érzelmeitől, így megúszva az együttérzést az áldozattal. Könnyen lehet, hogy azok a nők, akik a legharsányabban hibáztatják az áldozatokat, korábban maguk is szembesültek hasonló, számukra feldolgozhatatlan eseménnyel. Mások a saját ki nem mondott vágyaikat vetítik az áldozatra, esetleg pont az agresszorral azonosulnak.
Az ítélkezők azzal, hogy megkérdőjelezik vagy relativizálják az áldozat által elmondottakat, vagy akár tanácsot osztogatnak, akadályozzák az erőszak elszenvedőjét a segítségkérésben, a gyógyulásban, az elkövetőt pedig felmentik, így hozzájárulnak egy olyan közhangulat kialakításához, amely a bántalmazóknak kedvez.
Pedig – elviekben – mindannyian egy biztonságos és igazságos világban szeretnénk élni.
