Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A legfelsőbb fokon tálalt romantikát már nem érdemes Párizsban keresni. Nyomokban tetten érhető, de aki a várossal kapcsolatos sztereotípiákat keresi, inkább nézzen meg egy filmet, mert jelen korunk Párizsa már nem az a Párizs, ami sokunk fejében él.
Párisba tegnap beszökött az ősz – nincs olyan magyar, aki ne ismerné Ady Endre sorait. Talán ezért is vágyunk Párizsba ebben az évszakban a leginkább. Mondjuk Párizsba minden évszakban vágyunk, és nem csak mi, magyarok. A világ legkedveltebb úti célja a francia főváros, ahová átlagosan évente 20 millió turista látogat el.
Ide a japánok is szívesen utaznak, egyes felmérések szerint minimum hatmillióan (!) évente. Közülük többen túlzott elvárással érkeznek a városba, a romantizáló lelkek végül sokkos állapotban távoznak.
Létezik ugyanis egy betegség, mely elsősorban a japán turisták közt szedi áldozatait. A Párizs-szindróma azoknál jelentkezik, akik valamiféle túlzottan romantikus és idealizált képet dédelgetnek magukban Párizsról. Ők olyannak szeretnék látni a Fények városát, amilyen az Amélie csodálatos élete című filmben. Szeretnék hinni, hogy a kávézókban Monet asztalszomszédjai lehetnek, és hogy a Saint-Sulpice téren összetalálkoznak Catherine Deneuve-vel, aki a templom előtt Alain Delon társaságában galambokat etet.
Nos, ezeket a várakozásokat érdemes már az utazás elején kipakolni a bőröndből. Ezt akkor is el kell felejteni, ha nehéz elengedni, hogy Párizs egy nyüzsgő nagyváros, hogy nem konflisok közlekednek az utakon, hogy a pincér alkalmasint goromba, hogy az Eiffel toronyba feljutni lehetetlen, a metróaluljáróban pedig sokszor már-már elviselhetetlenül orrfacsaró a bűz.
Ez, vagyis a dédelgetett és a valós kép közti különbség okoz sokkot, majd vezet összeomláshoz. Hiszen Párizs nem az, amire rákészültek. A város zsúfolt, koszos, zajos, a nők nem is az Elle legújabb lapszáma szerint öltöznek, a férfiak nem csíkos pólóban, bagettel a hónuk alatt rohangálnak, a látnivalók térben távol vannak egymástól, nincs minden utcasarkon egy lánykérés, és olykor a tangóharmonika is hamisan szól, sőt, a metróaluljáró is átható pisiszagot áraszt.
A jelenségre elsőként 1986-ban Ota Hiroaki, Franciaországban dolgozó japán pszichiáter mutatott rá afféle kulturális sokként, amelynek mellékhatásai lehetnek téveszmék, szédülés, szorongás, hallucináció, üldözési mánia. Bár nem minden japán éli meg ezt, azért akadnak páran, máskülönben a japán követség nem tartana fent 0–24-es telefonos ügyfélszolgálatot az efféle lelki megpróbáltatás kezelésére. Mi a megoldás, hogy ne jussunk egyes gyengébb idegzetű japán sorsára: felejtsük el a romantizáló Párizst, vagy azt keressük a filmvásznon, erre tökéletes mozi Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban, vagy a korábban említett Amélie csodálatos élete.
