Sokan mondják, és tőlem sem idegen a gondolat, hogy tavasszal még csak-csak el lehetett viselni a korlátozásokat, mert legalább az ébredő természet, a napsütés kárpótolt. De most télen! Az embernek elmegy az életkedve, ha kinéz az ablakon. Alig lehet valamit csinálni, mert négykor már sötét van, és különben is hideg, sáros és szürke minden. Ha benned is vannak hasonló utálkozó érzések a téllel kapcsolatban, akkor képzeld el, mit érezhetnek a norvégok!
A skandináv krimik kedvelőjeként néhányszor izlandi regények is a kezembe kerültek, amikben a legizgalmasabb az ottani életmódba, kultúrába való betekintés volt. Hosszan értetlenkedtem például a főhős nyomozón, aki persze a maga, nyomozóktól megszokott kissé depresszív, ám zseniális módján felgöngyölítette a rejtélyt, de közben sűrűn panaszkodott arról, hogy utálja a nyarat, mert nem szeret világosban ébredni. Meg napsütésben hazamenni. Őt a kellemes sötétség nyugtatja meg. Az ember igyekszik elfogadó lenni más nézetekkel és ízléssel rendelkezők irányába, de ez azért mégiscsak furcsa volt. Ez a nyomozó vágyott az utálatos hideg sötétségre, ami innen nézve szinte elképzelhetetlen. Persze nyilvánvaló, hogy a sarkkör közelében lakók, a skandinávok valahogy kezelik ezt a helyzetet, hiszen nem vonulhatnak teljes társadalmak téli depresszióba.
Hogy megtudjuk, hogyan, ahhoz többek között az is kellett, hogy egy kaliforniai egészségpszichológus, Kari Leibowitz felköltözzön Norvégiába, kétszáz mérfölddel az északi sarkkör fölé. Tehát a napfényes Kaliforniából egyenesen Tromsőbe vezetett az útja, ahol november közepétől január közepéig egyáltalán nem kel fel a nap. Soha. Ebben az időszakban Tromső napi két-három óra, az ég aljáról indirekt módon beeső, gyenge fényt kap csupán. Mégis, a városka lakói nem mutatják súlyos depresszió jeleit. Hónapokig élnek sötétségben télen, és a helyi egyetem kutatói által végzett vizsgálat szerint a közérzetük az év során egyáltalán nem változik. Ugyanúgy érzik magukat télen, mint nyáron – apró kellemetlenség csak, hogy az örök sötétség kicsit felborítja a bioritmusukat, és olyankor nehezebben alszanak el. Ez viszont nincs különösebb hatással a jó érzésükre, a boldogságszintjükre.
Ez ellentmond a saját tapasztalatainknak. Sőt sok kutatásnak is. Van egy olyan jelenség, amit szezonális érzelmi zavarnak neveznek (seasonal affective disorder, ötletesen SAD a rövidítése, ami angolul szomorút jelent). A téli rövid napok letargiát és búskomorságot okoznak sok ország lakóinak, így a magyaroknak is – és sok kutató ezt szimplán biológiai okokkal magyarázta. Például hogy a hangulat szabályozásában szerepet játszó neurotranszmitterek, így a szerotonin mennyisége télen alacsonyabb, mint nyáron. Ezt a szezonális rossz hangulatot gyakran antidepresszánsokkal vagy pszichoterápiával kezelik. De hát láttuk, az izlandiaknak vagy a norvégoknak egyáltalán nincs szükségük a tél miatt antidepresszánsokra. Más a genetikájuk? Vagy mitől nem borulnak be a hosszú, sötét, jeges hónapok alatt?
Erre Kari Leibowitz is igencsak kíváncsi volt. Az is érdekelte, hogy a norvégok hogy bírják, és őszintén izgatta az is, hogy vajon ő, a napsütéshez szokott amerikai mitől nem fog a falnak menni a három hónapos norvég éjszakában. Kutatásának eredménye az lett, hogy egy bizonyos hozzáállás, mindset óvja meg a skandinávokat a téli depressziótól.
Leibovitz eredményei évtizedes tapasztalatokból táplálkoznak: nem új a gondolat, hogy a velünk történt eseményeknek más a hatásuk, ha a fejünkben másképp keretezzük őket, más jelentést tulajdonítunk nekik. Például a stressz kifejezetten egészségkárosító hatást fejt ki a testünkben, ha úgy érzékeljük, mint valami rossz dolgot – és ez a káros hatás elmarad, ha inkább kihívásként, a személyes fejlődésünket támogató eseményként tekintünk ugyanarra a dologra. Nemcsak a kedvünk lesz jobb, de a pulzusunk és a vérnyomásunk is kevésbé emelkedik. Egy emlékezetes kísérletben a Harvard Business School kutatója, Alison Wood Brooks azzal könnyítette meg a nyilvános szereplést a diákjainak, hogy pusztán annyit kért tőlük, azt ismételgessék előtte: „izgatott vagyok”. Azáltal, hogy az izgatott szót használták, nem a félelemre, a lehetséges megszégyenülésre fókuszáltak, hanem a szereplést kihívásként keretezték át. Csökkent a szorongásuk, és jobb lett a teljesítményük az előadás során. Számos terápiás irányzat alkalmazza ezt a módszert, például a kognitív viselkedésterápia.
Leibovitz azt találta, hogy a norvégok is ilyen módszert alkalmaznak a tél elviselésére: ahelyett, hogy arra gondolnának, mennyi rossz dolog van a télben, arra gondolnak, hogy milyen jó is számukra a téli időszak. Leibovitz kifejlesztett egy „télihozzáállás-skálát”, és kitöltőit megkérte, hogy jelöljék meg, mennyire értenek egyet az állításokkal. Ilyenek voltak benne:
- Egy csomó dolgot lehet élvezni télen
- Szeretem a téli bekuckózást
- Sok izgalmas változást hoz a természetbe a tél
és
- A tél unalmas
- A tél korlátozza a lehetőségeinket
- Rengeteg dolgot utálok a télben
Biztos mindenki számára meglepetés lesz (nem), hogy akik inkább a téllel kapcsolatos pozitív állításokkal értettek egyet, azoknak sokkal jobb volt a közérzete, a boldogságszintje a tél folyamán. Míg akik utálkoztak, azok rosszabbul érezték magukat.
Ami viszont egészen csodálatos találta volt Leibovitz felmérésének, az az, hogy minél feljebb mentünk a szélességi körökön, annál inkább pozitívan gondolkodtak az emberek a télről, és annál kevesebb mentális problémát tapasztaltak télen. Egy Svalbard nevű kisvárosban, ami egészen északon van (északi szélesség 78 fok) pozitívabban gondolkodtak, mint Tromsőben (északi szélesség 69 fok), a trömsőiek pedig jobban kedvelték a telet, mint az oslóiak (60 fok). Annál pozitívabb a télhez való hozzáállás, minél inkább szükség van erre, minél keményebb a tél az adott helyen.
És segített ez a kutatás Leibovitznak elviselni a norvég telet?
Igen. A kutatás tapasztalata és az a sok beszélgetés, együttlét a tromsőiekkel, amiben része volt. Azt vette észre, hogy a norvég barátai azon furcsálkodnak, hogy mit lehet NEM szeretni a télben? Nekik is van a dán hyggéhez hasonlóan szavuk a meghittség hangulatára, a koselig. Nagyjából „gyertyafénynél a meleg takaró alá forró itallal bebújni hangulat” a szó jelentése. Ezenkívül imádják a sífutást és a havas kirándulásokat. Leibovitzra hamar átragadt az a kulturális hangulat, amit ott tapasztalt. Azt vette észre magán, hogy élvezi a fejlámpás hosszú sétákat. Ahelyett, hogy a napfényre áhítozna, elkezdte értékelni a gyenge és békés fényt, ami átöleli a várost – és ahogy elkezd esni a hó, ő is, mint a városka többi lakója, azonnal kimegy, hogy élvezze a hóesést.
Rengeteg ember nem is tudatosítja magában, hogy a tél iránti ellenszenve szubjektív érzés, ami változtatható. Ha ezt elolvasva rájössz, hogy nem törvényszerű és kötelező utálni a nyirkos, sötét téli napokat, hanem megtalálhatod az élvezetet ebben a hónapban is, akkor talán sokkal nagyobb örömmel élheted a mindennapjaidat az előttünk lévő pár hónapban.
