Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vajon minden esetben megéri erősnek és keménynek lenni? Milyen árat fizetünk ezért? Pszichológus szakértőink ma erről írnak.
Elsőre kifejezetten jó tulajdonságnak hangzik az, ha valaki kemény és erős. Pláne, ha másoknál is keményebb. De vajon tényleg ennyire előnyös ez a tulajdonság? Milyen hátulütői lehetnek annak, ha valaki mindig kemény? Többek között erről írnak ma pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítói.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Magaddal vagy a legkeményebb
Céges készségfejlesztő tréningen vagyunk, vezetői kommunikáció a téma. Már jó pár dolgot megtanultak, gyakoroltak, itt az ideje egy hosszabb, nehezebb helyzet gyakorlásának. Mindenki izgul, elméletben és másokat nézve sokkal könnyebbnek tűnik, mint „élesben” odaállni. A gyakorlat előtt mindenki elmondhatja, hogy mit vár a csoporttól, hogyan tudják őt segíteni.
Legyetek hozzám nagyon kemények a visszajelzéseknél – kéri Kati. – Nem kell velem kesztyűs kézzel bánni, abból tanulok, ha világosan elmondjátok a hibáimat.
Hát nem tudom – mondja a nála két fejjel magasabb Balázs, aki a következő gyakorló lesz – még kezdőnek érzem magam ebben, kevés az önbizalmam e téren, inkább elvenné a kedvem a túl erős kritika. Annak örülnék, ha elmondanátok, hogy mit csinálok jól, meg persze azért azt is, hogy mire figyeljek oda.
Rengeteg olyan sikeres, fáradhatatlanul dolgozó, belső parancsuktól vezetve minden elvárásnak megfelelni akaró, kemény nővel találkozom, mint a fenti tréning Katija – a férfiaknál ez többnyire másképp nyilvánul meg. Legalább két-három végzettségük, diplomájuk van, rengeteg munkaórát igénylő állásuk, ahol általában ők kapcsolják fel reggel és este le a villanyt. Komolyan gondolják, hogy kemény visszajelzésre vágynak, mert megszokták, hogy nem azzal kell törődniük, hogy hogy esik nekik valami, hanem csak az eredménnyel, a teljesítménnyel. Azt gondolják, és sok szempontból igazuk van, hogy ők erősebbek, többet elviselnek, mint mások – és ezt az élet azzal igazolja, hogy általában tényleg kapnak elismerést, előléptetést. A munkahelyek szeretik az ilyen dolgozókat, hiszen megbízhatók, zokszó nélkül túlóráznak és szinte esélytelen hibát találni a munkájukban (amíg szét nem esnek), mert inkább nyolcszor átnézik, minthogy slendriánok legyenek. Beosztottaik, kollégáik talán már kevésbé csípik a társaságukat, hiszen annyira teljesíteni akarnak, hogy nehezen szánnak energiát a barátkozásra, elvárásaik pedig másokkal szemben is az egekben vannak, arról nem beszélve, hogy a hibák miatti kétségbeesésükben mások lelkébe belegázoló viselkedésekre ragadtathatják magukat.
De valóban jólesik nekik a kemény visszajelzés? Ó, nem hiszem. Hát kinek esik jól azt hallani, hogy „béna vagy, rosszul csinálod”? Mégis szomjazzák, mert hátha végre abból kiderül, hogy mi a baj velük. Miért nem jók? Miért nem lehet szeretni őket? Mit kellene másképp, jobban csinálni, hogy okék legyenek? Kegyetlen története van az ilyen embereknek, szüleik, anyjuk, nem dicsérték, nem fogadtál el őket, állandóan csak a hibáikat dörgölték az orruk alá. Sírásra, panaszra, fájdalomra, félelemre nem védelmezőn, hanem elutasítón reagáltak – és Katinak és a többi egykori kislánynak talán akkor volt esélye némi elégedettséget kiváltani, ha kitűnő bizonyítványt hozott. Bár többnyire még akkor sem. Nem biztos, hogy ezek a szülők narcisztikusak vagy szeretetlenek voltak, noha az úgynevezett démon anyák lányai biztos ebben nőttek fel. Lehet, hogy egyszerűen csak saját szorongásukat vetítették rá a gyerekükre, azt akarták elkerülni, hogy lányuk az ő hibáikat elkövesse. Ez volt a legjobb, amit nyújtani tudtak.
Kati felnőttként továbbra is ezt érzi, és hiába az eredmény, a pozíció, a siker, a pozitív érzések nem jönnek igazán, az örökös hiányérzet, a bizonytalanság pedig ott marad vele. Az ilyen dolgok pedig, az életkor előrehaladtával ahelyett, hogy könnyebben elviselhetővé válnának, egyre rosszabbak. Az ember lánya már annyi mindent elért, amitől megváltást remélt, és mégsem lett jobb, miben reménykedjen tovább? Ki lehet fáradni ebben a keménységben. Ilyenkor jön el az, hogy meg kell tanulnia önmagával szemben gyöngédnek és elfogadónak lenni. Felnőttként elsajátítani, hogyan szeresse önmagát, és hogyan pótolja azt a szeretetet, ami járt volna neki. Ha szerencséje van, akkor gyerekkorában az örök kritikus szülőfigurán kívül voltak olyanok, akik másképp, elfogadón szerették. Vagy partnere, gyerekei már tanítgatják neki, hogy milyen az, amikor szeretik és elfogadják az embert. Ilyenkor könnyebb az út. Amin mindenképp érdemes végigmenni, hogy a keménységet a szeretet válthassa fel.
Sákovics Diana: Az érzelmek megélése nem gyengeség
Ami nem öl meg, az erőt ad, igaz? A rossz dolgokkal amúgy sem kell foglalkozni. Meg különben is: összeszorítod a fogad és kibírod.
Ismerős gondolatok? Nem lenne meglepő. A mi világunkban ugyanis a keménység, az erő menő. Aki kemény és erős, az mindent túlél, őt semmi sem roppantja össze. Az ilyen ember magabiztosnak tűnik, vonzónak és megnyugtatóan hat a környezetére: olyan, mint egy szikla, egy biztos pont a változékony világban. Éppúgy, ahogy ideális esetben a szüleink voltak kisgyerek korunkban. Gyerekként a szüleinket nagynak, erősnek, csodálatosnak tartjuk, így érezhetjük magunkat, a kicsi, esendő és gyenge gyereket biztonságban. Aztán ahogy növekszünk, úgy várja el a környezetünk, hogy legyünk mi is egyre keményebbek, felnőttebbek, készek az önálló életre.
Ez idáig rendben is lenne, a gond azzal kezdődik, hogy mit is értünk keménység alatt. A kemény és erős embert ugyanis úgy képzeljük, mint valakit, akiről lepattannak az élet megpróbáltatásai, aki nem éli meg a fájdalmat, a negatív érzéseket, vagy ha mégis, hát magába süllyeszti, elnyeli azokat úgy, hogy mindebből ne látszódjon semmi. Pedig a nehéz élethelyzeteken valójában nem az visz át, ha a negatív érzéseinkkel harcolunk, ha nem veszünk róluk tudomást. Sokkal inkább az, ha tudatosítjuk, elfogadjuk ezeket, ha képesek vagyunk az ilyen helyzetekben rugalmasan alkalmazni megküzdési stratégiákat. Ebben a megoldásban pedig bőven benne van, hogy lesz rossz, lesz nehéz, leszünk magunk alatt, és mindez látszani is fog. De az is benne van, hogy mindezt ér megtenni. Ér rosszul lenni a bőrünkben, ér magunkat sajnálni, ér sírni, ér másokra támaszkodni. Ez ugyanis – ha nem rekedünk meg benne – a természetes része egy-egy nehéz helyzet feldolgozásának, ez a folyamat szükséges ahhoz, hogy valóban jól, maradandó sérülések nélkül át tudjuk vészelni az élet kihívásait.
Milanovich Domi: Ha folyton tartod magad, megkérgesedsz és eltörsz
Képzelj el két fát: az egyiknek vastag, merev törzse van, a másiknak vékony, hajlékony. Az első fa ránézésre sokkal masszívabbnak és ellenállóbbnak tűnik, meg sem rezdül, amikor fújni kezdi a szél. Igen ám, de egy idő után, ahogy egyre erősödik körülötte a vihar, a merevsége hátránnyá válhat, addig tartja magát, mígnem teljesen eltörik benne valami, és olyan károkat szenved, amikből nagyon nehéz lesz a felépülés. Ezzel szemben az a fa, amelyik sebezhetőnek látszott, mert ide-oda hajladozott minden fuvallattal, többféle irányba is képes volt elmozdulni, hogy az égszakadás hatását csillapítsa. Ez az a fa, amelyik nagyobb valószínűséggel lesz képes felegyenesedni, és egyben maradni az őt ért nehézségek dacára.
Keménynek lenni sok helyzetben nyerő stratégia, ugyanakkor számos, a fenti példához hasonló veszélyeket hordoz magában. Talán azzal érdemes kezdeni, hogy pszichológiai szempontból sosem előnyös, ha egyetlen megküzdési módra állsz rá, bármennyire is jó vagy benne. Hiszen annyiféle helyzettel találkozunk nap mint nap, hogy a megoldásuk különböző típusú válaszokat igényel tőlünk. Akkor tudsz hatékonyan reagálni a téged érő kihívásokra, ha minél szélesebb eszköztárral rendelkezel. Tudsz például kemény és szívós lenni, ha arra van szükség, de gyengéd is, hogy empatikus lehess önmagaddal és másokkal. A lelki felkészültség kulcsa a krízisben nem a kitartás vagy a mentális erő, hanem a rugalmasság. Csak így leszel képes váltani, feladni és elengedni dolgokat, amikor kell, alkalmazkodni a változó környezeti feltételekhez, újratervezni és fejlődni.
Az állandó keménységgel nemcsak az a baj, hogy könnyen egyoldalú működésmóddá válhat, hanem az is, hogy a fenti példában szereplő fához hasonlóan megkérgesedhetsz tőle. Ez azt jelenti, hogy egyre inkább elveszíted a kapcsolódást mind a társas környezeteddel, mind a saját belső világoddal. Mivel állandó tagadásban élsz a problémáid súlyosságát illetően, nehezebben veszik észre a szeretteid, ha segítségre van szükséged. Nem mutatod meg nekik a bizonytalanságaidat, így azt érezhetik, hogy nem igazán bízol meg bennük, ami nem kedvez az intimitás megélésének. Mivel magadhoz sem engeded közel az érzéseidet, nehogy túl sok legyen, és megroppanj, így inkább eltompulsz.
Ettől persze még gyűlnek benned a kezeletlen érzelmek, csak megpróbálsz nem venni tudomást rólunk. Ám a feszültség nagyon is létezik, és mindenféle kerülőutakon talál kifejezést magának, például kontrollálhatatlan dühkitörések vagy testi betegségek formájában. Ne juss el eddig a pontig! Nem kell folyton erősnek lenned, nem kell mindig mindent egyedül megoldanod. Ne magányos harcos legyél, hanem társas lény, aki képes elfogadni mások támogatását.
