Ez a hét most nagyon húzós, de a következő jó lehet – ígérgetem a barátaimnak. Hónapok óta csinálom ezt, mert jön ugyan a következő hét, de az pont annyira pörgős, mint az azt megelőző. A helyzet nem javul, egy ideje már csak látványtakarítást végzek a lakásban, szaladok a határidőim után, és közben dühös vagyok magamra, hogy másfél óráig tart megírnom pár e-mailt az értékes reggeli munkaidőmben. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mikor voltam utoljára sportolni, mikor néztem filmeket, vagy töltöttem időt a családommal. Hol lehet a hiba? Tényleg az önfegyelmemmel, az időbeosztásommal vagy a motivációmmal van baj, mint ahogyan azt a populáris pszichológiai cikkek sugallják?
Gyakran morális kérdést csinálunk abból, hogy ki mennyit dolgozik, miközben az ember nem, vagy nem csak munkára van teremtve – vallja Devon Price a Mediumon megjelent cikkében. A szociálpszichológus szerint lustaság eleve nem létezik: ha így címkézünk valakit, az legtöbbször ún. oktulajdonítási hiba. Mivel az illető maga kiugró inger a számunkra, ezért a késését vagy a mulasztását hajlamosak vagyunk a személyes tulajdonságaival magyarázni (azaz azt gondolni, hogy egy nemtörődöm alak), míg a viselkedése hátterében álló helyzeti tényezők nagy része láthatatlan marad a számunkra. Fogalmunk sincs, hogy talán depresszióval küzd, az idős szüleiről kell gondoskodnia, vagy épp totál szerelmes. És igen, ezek a dolgok mind elsőbbséget élvezhetnek a tanuláshoz vagy a munkához képest. Szóval nem dől össze a világ, ha néha pluszidőt kérsz vagy uram bocsá’, valamit nem tökéletesen készítesz el.
A rengeteget lehetetlen jól beosztani
A legtöbben felismerik, hogy a munkájuk túl sokat követel meg tőlük: a főnökeiknek irreális elvárásaik vannak velük szemben, vagy ők maguk vállalják túl magukat, mert mélyen belsővé tették azt a kapitalista tanítást, hogy az ember értékét a teljesítménye, a hatékonysága adja. Valahol azért sejtik, hogy ennél többről szól az élet, meg hogy ez a fáradtság és stressz nem tartható fenn hosszú távon, mégis mindenféle technikával igyekeznek működőképessé tenni a rendszert ahelyett, hogy változtatnának rajta. Beidőzítik az e-mailjeiket, 20 percenként csippan az okosórájuk, sok fehérjét esznek, naplót vezetnek, megpróbálják belesűríteni a mozgást a napjukba, odafigyelnek az öngondoskodásra (na tessék, plusz egy kötelesség!). Aztán csodálkoznak, hogy egyik időkezelési tipp sem válik be igazán, ugyanúgy csúszásban vannak mindennel, mint eddig. Ez pedig azért van, mert egy teljesen más szinten helyezkedik el a probléma, mint hitték. Nem a teherbírásuk lett oda, nem az időkezelésben gyengék, hanem egész egyszerűen túlvállalják magunkat, vagy a társadalom pakol rájuk elviselhetetlenül sokat.
A tested jobban tudja, mint a naptárad
Gyakran bűntudatunk van, hogy nem teszünk eleget, pedig így is annyi mindent csinálunk. Minden ébren töltött percünk tele van olyan tevékenységekkel, aktívakkal és passzívakkal, amik ahhoz szükségesek, hogy túléljünk és képesek legyünk funkcionálni. Van köztük olyan, aminek nyilvánvaló a hatása. Amikor például e-maileket írsz az ügyfeleidnek, az tiszta, jól dokumentálható munka, amiért megfizetnek, így fedezni tudod a kiadásaidat. Igen ám, de vannak láthatatlan munkáid is – különösen, ha nő vagy. A háztartási teendőket, a másokról való gondoskodást nem ismeri el munkaként a társadalom, pedig rengeteg kapacitást felemésztenek.
Ezen kívül ott vannak még más létfontosságú tevékenységeink is, amelyeknek sokkal burkoltabb a hatása. Ilyen az, amikor halogatod egy feladat elvégzését és közben takarítasz, vagy hosszú perceken keresztül csak bámulsz ki a fejedből. Az elménknek egész egyszerűen szüksége van szünetekre, és ki is fogja követelni magának ezt az időt, akár akarjuk, akár nem. Az is előfordulhat, hogy a naptáradban pont szerepel egy szabad idősáv, amikor egy új munkáról egyeztethetnél a kollégáiddal, de viszolyogsz az egésztől, minden porcikád ellenkezik, hogy akkor is dolgozz. Hidd el, a tested, az érzéseid jobban tudják a határaidat, mint a menetrended. Jeleznek, ha pihenésre van szükséged, hogy aztán feltöltődve ismét kreatív munkát végezhess.
Nem minden időpocsékolás, amit annak hiszel
Ha depresszióval, szorongással, komplex traumával küzdesz, a házasságodat próbálod megmenteni vagy pozitív események bolygatják meg az életedet, például gyereket vársz, vagy friss a párkapcsolatod, akkor mi sem természetesebb, mint hogy állandóan elkalandozol. De pont ez az elkalandozás az, ami elengedhetetlen a lelki jóllétedhez. Bár a külvilág szemében talán nem tűnsz produktívnak, mentális kihívásokkal megküzdeni, legyenek negatívak vagy akár pozitívak, borzasztóan kemény meló. Körülbelül annyi energiát vesz el tőled, mintha lenne egy másik, teljes munkaidős állásod. Ahhoz, hogy fel tudd dolgozni a veled történteket, muszáj időnként kikapcsolni, kiszakadni a valóságból, olvasni, álmodozni, filmeket nézni, aludni. A megküzdésre, túlélésre, feldolgozásra fordított idő sohasem elvesztegetett idő.
Időmenedzsment helyett radikális önelfogadást!
A Devon Price által javasolt megközelítés azzal a hatalommal ruház fel minket, hogy lelkes megfigyelői legyünk az életünknek: vegyük komolyan az érzéseinket és a testi reakcióinkat, állapotainkat, mint arra vonatkozó jelzéseket, hogy mire van valójában szükségünk. Ha például egy reggel elmegy 1-2 órád arra, hogy a barátaidnak írogatsz ahelyett, hogy dolgoznál, akkor az egy jel, hogy társas kontaktusra van szükséged. Nem pusztán arról van szó, hogy fegyelmezetlen vagy, nem bírsz fókuszálni és haszontalanul töltöd az időd, hanem arról, hogy megadtad az agyadnak azt, amire szüksége volt. Az persze szerencsés, hogyha ezeket a szükségleteidet nem a legélesebb munkahelyi helyzetekre időzíted. Ugyanakkor azt is érdemes tudatosítani magadban, hogy a szeretteiddel való kapcsolat fenntartása ugyanolyan létfontosságú tevékenység, mint az evés, a lélegzés, vagy az a munka, amiből pénzhez jutsz.
Képzeld el, milyen lenne az életünk, ha sosem hibáztatnánk magunkat azért, mert alvásra van szükségünk, kikapcsolódásra, játékra, társas együttlétekre! Ha elfogadnánk, hogy az ébren töltött időnk minden percében így is rengeteg dolgot csinálunk még akkor is, ha éppen tétlennek tűnünk más emberek szemében. Ha csak akkor vállalnánk új feladatokat, miután helyet csináltunk nekik az életünkben. Ha megtanulnánk nemet mondani, és bűntudat nélkül elengedni dolgokat, hogy megőrizzük az egyensúlyunkat. Ha nem okolnánk magunkat azért, mert nem tudtunk mindenféle technikákkal időt varázsolni a semmiből.
Az állandó (ön)kizsákmányolásról persze elsősorban nem mi tehetünk: a rugalmas, otthonról végezhető, motiváló munkák arra ösztönöznek minket, hogy vég nélkül dolgozzunk, miközben más, gyakran a hagyományos nemi szerepeink szerinti elvárásoknak is igyekszünk megfelelni. Ebben a rendszerben viszont nekünk kell megtanulni vigyázni magunkra, mert más nem fogja megtenni helyettünk ezt a szívességet. Pedig megérdemeljük, hogy békében éljünk, és elfogadjuk magunkat minden szükségletünkkel, impulzív szokásunkkal, prioritásunkkal együtt – úgyhogy elkél a tudatosság.
