Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy rossz dolgok mindig csak másokkal történnek. Ennek ellenére sajnos bármelyikünkkel megtörténhet, hogy elveszítünk egy hozzánk közel álló embert, keresztülmegyünk egy fájdalmas szakításon, munkanélkülivé válunk vagy utolér minket egy komoly betegség.
Számos szakember próbálta már megfogalmazni a gyász folyamatát, ebből kifolyólag pedig számtalanszor kiderült már, hogy ez az egyik leginkább komplex érzelmi állapot. Miközben próbálunk megfelelni a társadalom elvárásainak, miszerint ilyenkor visszahúzódó, szomorú az ember, sokszor mi magunk sem értjük, hogy mi zajlik bennünk.
Az öt fő szakasz
Azok közül, akik megkísérelték pontokba szedni a gyász folyamatát, talán Elisabeth Kübler-Ross neve vált leginkább ismertté. A svájci származású pszichiáter a halálhoz vezető utat vizsgálta, így különítette el az alábbi, egymásra épülő öt fázist:
Az első fázis az elutasítás. A betegek nagy többsége nem képes elfogadni a gyógyíthatatlanság diagnózisát, ám idővel mégis megpróbál bizonyos mértékben szembesülni vele. Ugyanez a helyzet bármilyen más veszteség esetén is: mintha fel sem fognánk, hogy mi történt velünk.
Ezt követi a düh fázisa. Általában azután, hogy szembesülünk a helyzet súlyával, a viselkedésünk megváltozik: dühöt, haragot érzünk. Azért, mert pont velünk történik mindez, vagy azért, mert egy szerettünk meghalt – a tehetetlenség érzése gyakran szül dühöt. De éppúgy, ahogy minden más érzésnek, ennek is helye van a gyász folyamatában.
A teljes tagadás és a harag elmúlását követően az alkudozás fázisába érünk. Ebben a szakaszban sorra vesszük, hogy mi mindent megtennénk azért, hogy még egy órát, még egy napot a szerettünkkel tölthessünk. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt.
Mivel az alkudozás eredménytelen, elkerülhetetlen, hogy szembesüljünk a ténnyel, miszerint veszteség ért minket. Amikor ez a felismerés megszületik, jellemzően depresszió lesz úrrá rajtunk. Nincs kedvünk semmihez és senkihez, nem találjuk a helyünket abban az új világban, amiben a veszteséggel kell tovább élnünk.
Az ötödik, egyben utolsó fázis a belenyugvásé. Azt, akit elvesztettünk, már nem hozhatja vissza senki. Ezt el kell fogadnunk, ehhez a megváltozott élethelyzethez kell alkalmazkodnunk. Már semmi sem lesz olyan, mint korábban, ezek között az új körülmények között kell megtalálnunk újból a helyünket.
Bár az 1970-es, ’80-as évek során Elisabeth Kübler-Ross modellje rengeteg embernek segített elfogadni, hogy a gyász során minden érzés jogos, azóta több szakember is bírálta az elméletet. Az emberek szeretik tudni, hogy mi történik velük, mit miért éreznek és meddig fog tartani az esetleges rossz – erre pedig tökéletesen megfelel a Kübler-Ross-modell. Fontos azonban, hogy az öt fázist kellő rugalmassággal kezeljük, hiszen minden ember más, mindenki máshogy éli meg a veszteséget.
George Bonanno klinikai szakpszichológus szerint azonban veszélyes ennyire általánosan tekinteni a gyászra, hiszen – bár sokan végigmennek a fent említett fázisokon – a legtöbb ember esetében nem így zajlik a gyász folyamata. A fenti modell láttán pedig ezek az emberek könnyen úgy érezhetik, hogy nem helyénvaló, amit éreznek, egyszerűen rosszul gyászolnak. Nagyon kevés konkrét bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy a fenti öt fázis alkotja a gyász folyamatát. Egy erre vonatkozó longitudinális tanulmány 2007-es eredményei szerint a legtöbb ember esetében az Elisabeth Kübler-Ross által leírt szakaszok különböző kombinációja megjelenik, de a legritkább esetben élik át az emberek mind az öt fázist. Ennek ellenére sok más szakemberrel együtt Bonanno is azt vallja, hogy az emberek számára megnyugtató a tudat, hogy létezik egy ütemterv a gyászra – még ha ez az illúzió is. Felesleges elvárni magunktól, hogy gyászunk egy tankönyvi példába illő lefolyást mutasson, hiszen minden gyászmunka teljesen egyedi, és minden érzésnek helye van a folyamatban.
