Tetoválás: idővel úgyis megbánjuk?

Olvasási idő kb. 6 perc

Ez volt az utolsó, ugye? – kérdezte apám minden tetoválásom után, a nagymamám pedig azzal próbált hatni rám, hogy képzeljem el, hogyan nézne ki ő, ha ki lenne varrva. És tudom, hogy ezzel közel sem vagyok egyedül.

Nehéz eltávolítani, örökre szól és mi van, ha megbánjuk? Ezek a leggyakoribb érvek, amikkel a szülők megpróbálják lebeszélni a gyerekeiket a tetoválásról – változó sikerrel. De vajon tényleg megbánjuk? És tehetünk-e valamit annak érdekében, hogy évek múlva is büszkén viseljük magunkon a mintát?

Megbánni? Én? Ugyan!

A tetoválások aranykorukat élik, a társadalom közel 40 százaléka hord valamilyen mintát a testén. A legtöbb belvárosban lassan nincs olyan utca, ahol ne futnánk bele egy-egy tetoválószalonba, ahol szerencsére már szigorú higiéniai szabályokat betartva, legtöbbször profi művészek dolgoznak. Ennek ellenére még mindig lehet sok olyan tetoválóval találkozni, aki nem ad kielégítő tájékoztatást, nem megfelelő minőségű termékekkel dolgozik, vagy egyszerűen csak eltűnik, ha korrekcióra lenne szükség.

Egy kutatás eredményei szerint a megkérdezettek 75 százaléka bánta meg legalább az egyik tetoválását. Leggyakrabban azért, mert még túl fiatalok voltak, azóta megváltozott a személyiségük, már nem érzik magukénak az adott mintát. Az okok között van még, hogy valaki olyan emberről szól a tetoválás, akivel időközben megromlott a viszony, de az is gyakran előfordul, hogy a művész mégsem olyan profi, mint amilyennek elsőre gondolták – így pedig az eredmény is nagy csalódás. Ha pedig testrész alapján listázunk: leggyakrabban a felkaron, a hát felső részén, a csípőn, az arcon és a fenéken lévő tetoválásokat bánjuk meg.

Rengeteg ember van, aki évekkel, évtizedekkel később is örömmel nézegeti a tetoválását, míg mások már a következő napon szabadulnának a mintától. Azok közül, akik ilyen rövid időn belül meggondolják magukat, majdnem mind spontán tetováltattak. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik szalont és művészt választjuk, ha tetoválásra adjuk a fejünket, hiszen hiába a jó elképzelés és a gyönyörű minta, könnyen lehet, hogy a végeredmény siralmas lesz. Persze tökéletes recept nincs arra, hogy mi minden kell ahhoz, hogy később ne bánjuk meg a tetoválásunkat, de van néhány szempont, amit érdemes szem előtt tartani, mielőtt tű alá fekszünk.

# Okosan válassz területet

Érdemes átgondolni, hogy a testünk mely részére szánjuk a mintát, hiszen amellett, hogy egy nyaktetoválást viszonylag nehéz elrejteni, bizonyos testrészeinken, például a könyökünkön, az ujjainkon vagy a lábfejünkön könnyebben kikophat a festék – de egy profi művész erre is felhívja a figyelmet.

# Nem éri meg a divatot követni

Oké, a tetoválás mostanában már önmagában is divatosnak mondható. Mégis érdemes kerülni az éppen trendi mintákat, az álomfogót, végtelenjelet, semmibe szálló madársziluetteket, hiszen éppúgy, ahogy ma már nem szívesen megy az ember egy derékra tetovált nonfival strandra, pár év, és hasonló sorsra jutnak a horgonyok és pitypangok is.

# Aludj rá egyet

Mit egyet, inkább hónapokat! Ha már biztos vagy abban, hogy melyik minta az, amelyiket magadon szeretnéd viselni, légy türelmes. Egyrészt nagy eséllyel nem kapsz a következő hétre időpontot, másrészt pedig könnyen lehet, hogy ami ma tetszik, az két hónap múlva már nem tűnik olyan jó ötletnek. Ha viszont hetekkel, hónapokkal később is úgy ébredsz fel, hogy tetszik, amit elképzeltél magadra, akkor irány a szalon!

Ennek ellenére persze előfordulhat, hogy nehezen barátkozol meg a mintával a testeden, hiszen sok-sok éven keresztül másképp néztél ki. Ez főleg nagyobb tetoválások után jellemző, de fontos, hogy hagyj időt magadnak, hogy megszokd az új külsődet. Ha pedig sehogy sem tudsz megbarátkozni a tükörképeddel, bármikor dönthetsz úgy, hogy eltávolíttatod vagy eltakarod egy másik mintával. Azt azért tudni kell, hogy a lézeres eltávolítás nemcsak drága mulatság, de sokkal több fájdalommal is jár, mint maga a tetoválás.

A testem a vásznam

Pont én írom ezt a cikket, aki a szerkesztőség tagjai közül bőven a legtöbb tetoválással rendelkezik. 17 éves voltam, amikor megcsináltattam az elsőt, és bár nem áll tőlem távol, hogy érzelmi impulzusok hatására cselekedjek, azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem bántam meg egyiket sem. Volt egy-két rosszabb évem, amikor szinte hetente jártam tetováltatni. Ilyenkor majdnem mindegy volt, hogy mi kerül rám, az egész rituálé lényege az volt, hogy az így megélt fizikai fájdalom elterelje a figyelmemet a lelkiállapotomról. Kontrollt adott a kezembe, én dönthettem el, hogy mikor és mennyire fájjon. Ma pedig, ha ránézek ezekre a képekre, látom, hogy honnan jöttem, mérföldkőként jelzik a fejlődésem különböző szakaszait. Persze azóta lettek rajtam olyan minták is, amik vidámabb dolgokat szimbolizálnak, a történetüktől függetlenül viszont annyira a részemmé váltak, hogy egyiktől sem szívesen szabadulnék meg.

És hogy hogy vannak ezzel a szerkesztőség kevésbé elfogult tagjai? Megkérdeztem őket:

Nehéz ügy, mivel nem vagyok még öreg és nincs tetoválásom sem, de outsiderként úgy gondolom, hogy nem bánnám meg. Szerencsére azért a legtöbben nem a szerelmük nevét, meg az anyám, illetve a »kórház«/»temető« feliratokat varratják, és szerintem ma már azért nem akkora stigma a tetkó. Jó, biztos vannak olyan közösségek meg munkakörök, ahol ez nem fér el, de egy freskóval a hátán az ember remélhetőleg nem is akar mindenáron besimulni ezekbe. És hogy hogy fest egy idősebb emberen a tetoválás? Valószínűleg nem úgy, mint egy feszes testen, de hát ahogy idősödünk, minden más is másképp néz ki majd rajtunk, szóval ezt sem gondolom feltétlenül tetkóproblémának. Ami engem például visszatart, az nem az, hogy vénségemre megbánom-e, hanem az, hogy mondjuk már másnapra igen. Hogy zavarni kezd, hogy mégsem tetszik, vagy ilyesmi, és akkor azért nem sok mindent tudok vele csinálni. Ma még viszonylag kevés idős embert látni tetkóval (ha a 70-75 felettieket számítjuk ide, a hatvanas évekre eső fiatal korukban azért még nem volt ilyen népszerű a tetoválás, mint most), eddig még nem öregedett meg olyan generáció, amelynek a tagjain annyi tetkó van, mint a mostani húszasok-harmincasok testén, szóval szerintem néhány évtizeden belül eljön az az idő, amikor nem is lesz különösebben furcsa, ha tetovált idősebb embert látunk.”

„Nekem csak azért nincs egy kaméleon a bal vállamon, mert amikor kivettem az automatából a pénzt 17 évesen, hogy induljak a szalonba, egy banda kifigyelt és kiraboltak. Ezt intő jelnek tekintettem, ráadásul akkoriban sem volt egyszerű ennyi pénzt előkeríteni újra, úgyhogy végül csak egy piercing lett a nagy elhatározásból. Ami ugye a tetoválással ellentétben kivehető... és ennek nagyon örülök. A kaméleonomat azóta sem hiányolom, mert az akkori identitásválságomat jelképezte, ami így 36 évesen már nem annyira jellemző rám. Ez az oka annak, hogy nem tetováltatok: időnként elmerengek egy-egy szebb mintán, de nem tudom garantálni, hogy akár egy hét múlva nem érzem majd azt, hogy egy hozzám mégsem illő jelet hordok magamon, amit már nem tudok levakarni. Viszont a tetoválás idős embereken szerintem elképesztően menő, teljesen függetlenül attól, hogy ráncos-e a bőrük, vagy sem. Mind ráncosak leszünk, de tetoválással ez sokkal izgalmasabb. Számomra egyfajta szembenállást jelent a hagyományos öregedési mintákkal, egy olyanfajta vagányságot, amit én is képviselni szeretnék. Úgyhogy nem kizárt, hogy ha megérem, ötvenévesen fogom magamra varratni, hogy »csápoljatok, fiatalok!« :)”

„Nem tudom, hogy általában hogy vannak ezzel az emberek, én az egy apró tetoválásommal biztosra mentem: a gyerekeimhez kapcsolódik a mintám, ami ugye a legjobb dolog az életemben, és nem kérdés, hogy soha nem fogom megbánni. Egyébként meg nyilván az a jó tetoválás, amit nem bánunk meg soha – se a tartalmát, se a formáját. Ha nem gondoltuk át eléggé, és mondjuk magunkra varrattunk egy szimbólumot, amivel később nem tudunk azonosulni, az biztos nem jó érzés, de ezt még felfoghatjuk úgy, hogy az életünk egy szakaszát jelképezi, és vállaljuk. De az is simán  előfordulhat – sőt nagyon simán, hiszen az ember ízlése változik –, hogy később egyszerűen rondának tartjuk azt, amiről korábban azt gondoltuk, hogy tök szép. Ezért én a pusztán esztétikai okokból készülő tetoválásoknak egyáltalán nem vagyok híve. Ha meg valaki csak a divat után megy, vagy egy identitást vállal mondjuk a kigyúrt testére tetovált óriásmintákkal, akkor legalább a többieknek segít, hogy első látásra be tudják sorolni abba a szubkultúrába, ahova tartozik (vagy tartozni akar). Szóval szerintem nem az öregkor az érdekes, annak a ráncos bőrnek már tök mindegy, hogy van-e rajta tetkó, vagy nincs. Különben is a sok mai tetovált fiatal egyszerre fog megöregedni, tehát fel se fog tűnni, hogy jé, azon az öregemberen tetkó van, hogy néz már ki...”

Femina klub esemény

A bennünk élő nők - Hol az egyensúly a megfelelés és az önazonosság között?

A 21. századi nő minden szerepben helyt áll: dolgozik, édesanya, társ, barát, gondoskodó, és közben próbál önmaga is maradni. Hogyan lehet lavírozni a rohanó mindennapok, a teljesítménykényszer és a saját lelki békénk között? Hogyan találjuk meg az egyensúlyt szerepeink között? Erős Antónia és Pokorny Lia beszélgetnek június 1-jén a MOMkultban arról, mit jelent ma nőnek lenni: hogyan lehet egyszerre helyt állni a munka, a család és a saját vágyak világában, miközben megőrizzük önmagunkat, belső erőnket és harmóniánkat.

Biztosítsd be a helyed most!

hirdetés

Mózes Zsófi
Mózes Zsófi
Oszd meg másokkal is!

Neked ajánlott

Az oldalról ajánljuk

Offline

Petőfi felesége több volt múzsánál: Szendrey Júlia hozta el először Magyarországra Andersen meséit

Mindannyian ismerjük a lángoló lelkű költőfeleségként, aki siratta a segesvári hőst, de a történelemkönyvek gyakran elfelejtik megemlíteni, hogy Szendrey Júlia zseniális alkotó volt a saját jogán is. Ő volt az a rendkívül művelt, lázadó és modern gondolkodású nő, aki az 1850-es években először hozta el Magyarországra és fordította le Hans Christian Andersen legszebb meséit. Utánajártunk, ez a különleges nő hogyan formálta át örökre a hazai gyerekirodalmat.

Önidő

Ismered az Árpád-ház női leszármazottait?

Az Árpád-ház női leszármazottai külföldön ismertebbek, mint hazánkban. Nem véletlenül, hiszen míg itthon „csupán” leánygyermekek voltak, későbbi hazájukban uralkodófeleségekké, apátnőkké, olykor szentekké váltak. Közülük válogattunk kvízünkhöz. Te tudod, kik voltak?

Testem

Sürgősségi fogamzásgátlás: így működik valójában az esemény utáni tabletta

Az esemény utáni tablettát sokan még ma is „kémiai abortuszként” emlegetik, pedig a tudomány szerint ez az elnevezés biológiailag teljesen hibás. A sürgősségi fogamzásgátlás nem a megtermékenyített petesejtet támadja, hanem a hormonok nyelvén beszélve egyszerűen „elhalasztja” a peteérést, amíg a veszély el nem múlik. Mi zajlik le a női szervezetben a tabletta bevétele után, és miért kulcsfontosságú az időfaktor a nem kívánt terhesség megelőzésében?

Offline

Melyik hegység csúcsa a Matterhorn? Hegyek nehéz kvíze

Földrajzórán nem csak a hazai tájakat kellett ismernünk, gyakran még vaktérképen is be kellett jelölnünk a határainkon kívül fekvő nevezetes helyeket. Kvízünkben ezúttal Európa ismert hegységeivel kapcsolatos tudásod tesztelheted.

Testem

Ha ezeket eszed, megnő a korai halál esélye

Az ultrafeldolgozott élelmiszerek szerepe az étkezésben egyre nagyobb, mivel könnyen elérhetőek, olcsók és sokáig eltarthatók. Azonban egyértelmű összefüggés mutatható ki ezen ételek fogyasztása és a megnövekedett szív- és érrendszeri kockázatok, valamint az ezekből fakadó korai halálozás között.

Offline

Kijátszotta a cenzúrát: titokban tanította feminizmusra a lányokat a szocializmusban a magyar írónő

A Kádár-korszakban a cenzúra mindent látott és mindent ellenőrzött, de volt egy terület, amit a rendszer bürokratái mélyen lenéztek és elhanyagoltak: a lányregényeket. Ezt a zseniális kiskaput használta ki Kertész Erzsébet, a „Csíkos könyvek” koronázatlan királynője. Miközben a kultúrpolitika azt hitte, a szerző csak ártatlan, romantikus történetekkel szórakoztatja a kislányokat, ő valójában a legkeményebb feminizmust, a női egyenjogúság és az önmegvalósítás eszméit csempészte be a gyerekszobákba Hugonnai Vilma vagy Szendrey Júlia sorsán keresztül.