Rengeteget hallhattunk arról, hogy mennyire jó a hiteles viselkedés. Ha valaki nem játssza meg magát, nem kiszámíthatatlan, tudható róla, hogy mi jár a fejében, akkor könnyebb vele kapcsolatot teremteni, megközelíthetőbb, szerethetőbb. De vajon ez mindig így van és mindenkire érvényes alapszabály?
Tim Herrera a The New York Times Smarter Living szekciójában foglalta össze a szervezetpszichológus Adam Grant gondolatait és tapasztalatait arról, hogy miért érdemes módjával alkalmaznunk a hiteles viselkedést munkahelyeken – és talán az élet egyéb területein is.
Valamennyire mindenki hajlamos a konformizmusra. Ez szükséges is. Az ember társas lény, bizonyos viselkedési szabályokhoz illik alkalmazkodnia annak érdekében, hogy ne vesse ki magából a közösség. Automatikus szinte, hogy vizslatjuk a társaink viselkedését, és igyekszünk – vagy úgy döntünk, hogy nem igyekszünk – alkalmazkodni. Ha viszont ezt az idomulást túlzásba visszük, akkor annak pszichés ára van. Ha mindig maszkot viselsz, sosem mutatod meg a valódat, sosem engeded el magad, az rengeteg energiába kerül, és kimeríti az embert, akár kiégéshez, depresszióhoz is vezethet. Másrészt a hiteles, önazonos viselkedésnek a többi ember szempontjából is sok előnye van: könnyebb kapcsolódni hozzá, érthetőbb és kedvelhetőbb a hiteles ember, és például inspirálni és motiválni is jobban tud másokat. Vezetők is sokat tanulják, hogy hogyan viselkedhetnek vezető szerepükben úgy, hogy önazonosak maradjanak, és mégis hozzák azokat a szerepelvárásokat, amelyek a vezetők felé irányulnak.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
A hitelesség egyik eszköze, ha az ember megmutatja, láthatóvá teszi a sebezhetőségét. Beszél az érzéseiről, elismeri, ha hibázott vagy nem volt igaza, kifejezi, ha tart valamitől, vagy hirtelen ő sem tudja a megoldást. Egy karizmatikus, férfi (ezt majd később látjuk, hogy miért) vezetőnél ezek a viselkedések abszolút pozitív elbírálást kapnak, erősítik őket. Azok számára viszont nem biztos, hogy hasznot hoznak, akik nem állnak ilyen magasan, és még nem bizonyítottak.
A hitelesség csak a legjobbakon segít
Egy kutatásban azt vizsgálták, hogy a hiteles viselkedés hogyan hat jogászok és tanárok esélyeire, hogy munkát kapjanak. A hitelességet önbevallós módszerrel mérték, vagyis megkérdezték a résztvevőktől, hogy például: „mennyire igaz, hogy egy állásinterjún fontosnak tartja, hogy őszinte legyen a személyiségét és a munkastílusát illetően?” Vagy egyetért-e azzal, hogy „a munkaadóm számára fontos, hogy jól megismerjen, még akkor is, ha ezzel láthatóvá válnak a korlátaim”. Majd megnézték, hogy a résztvevők végül az állásinterjú után kaptak-e ajánlatot. Akik egyetértettek a hiteles viselkedésre vonatkozó állításokkal, azok valóban nagyobb eséllyel kaptak ajánlatot – abban az esetben, ha az önéletrajzuk alapján képzettségük, tapasztalatuk szerint a felső 10 százalékba tartoztak. A legtöbb jelentkezőnek a hiteles viselkedése nem osztott, nem szorzott az állásesélyeiket illetően – viszont az alsó kategóriákba tartozóknak kifejezetten rontotta az esélyeiket: a jogászoknál az alsó 50 százaléknál, a tanároknál pedig az alsó 25-nél.
De vajon miért van az, hogy míg egyeseknek bejön a hiteles viselkedés, másoknál visszaüt?
Egyrészt elképzelhető, hogy akik a szakmájukban még nem tettek le annyit az asztalra, azok nyíltan feltárták a hiányosságaikat, és ezáltal úgy ítélték meg a munkaadók, hogy nem felelnek meg a követelményeknek. A kiváló szakembereknél nem volt gond ez az önfeltárás, hiszen még így is jók maradtak, világosan látszottak az erősségeik. A gyengébbeknél viszont inkább csak a gyengeségek váltak még hangsúlyosabbá. Egy másik kutatássorozatban szintén ilyesmi jött ki: akik alacsonyabb státuszúak vagy kevésbé jók voltak, azoknál a gyengeségek őszinte bemutatása inkább visszatetszést keltett.
Úgy tűnik, az emberek azoktól szeretik a hitelességet, sebezhetőségük feltárását, akiknek a kompetenciáiról egyébként meg vannak győződve. Rajtuk ez nem ront, hanem emel, míg másoknak inkább rontja a reputációját – így érdemes óvatosnak lenni, hogy mit osztasz meg magadról. Sajnos itt is kijön a nő-férfi megkülönböztetés például a vezetőknél. Egy férfi vezető, ha önironikus poénokat ejt el, akkor még tisztelhetőbbé válik. A női vezetőket ezzel éppen ellentétesen ítéli meg a közeg: náluk az önirónia gyengít. Hiszen a férfiak kompetens voltát a világ adottnak veszi, míg a nőknek igazságtalan módon jóval keményebben kell küzdeni, hogy bizonyítsanak.
Az is előfordulhat még, hogy az állásinterjún azért nem jön be valakinek az őszinte önfeltáró viselkedés, mert túlságosan önmagával foglalkozónak tűnhet tőle. Az interjúkon fontos, hogy valaki érdeklődést és lelkesedést mutasson a munka és a szervezet iránt, és ha valakit nagyon lefoglal az, hogy magáról beszéljen, akkor ez a fontos döntő szempont hiányozni fog.
Bizonyos munkahelyeken az is megeshet, hogy ha valaki nagyon más társadalmi rétegben, közegben nőtt fel, mint az általában ott dolgozó emberek, akkor ennek alaposabb kifejtése is a visszájára fordulhat. Érdemes tehát törekedni a hitelességre, de ésszel, jól meggondolva azt, hogy mi az, amit meg szeretnél mutatni.
