A zsidó származású német Nobel-díjas tudós, a relativitáselmélet kidolgozója mára gyakorlatilag a zsenialitás egyik szinonimájává vált. Ki ne ismerné a híres nyelvkiöltős képét vagy valamelyik frappáns mondását? Noha természetesen nem győzünk eléggé tisztelegni a kócos zseni teljesítményei előtt, a Pennsylvaniai Állami Egyetem kutatói szerint példaképnek mégsem őt érdemes választanunk.
Előfordulhat ugyanis, hogy a kemény munka és a képességeink alakíthatóságába vetett hit jobban motivál minket, mint a páratlan tehetség. Ennek a kérdésnek járt utána kollégáival Danfei Hu. A Basic and Applied Social Psychology című szociálpszichológiai szaklapban megjelent izgalmas tanulmányt most a Research Digest összefoglalója alapján mutatjuk be.
El kell hinnünk, hogy mi is képesek lehetünk rá
Az első kísérletben 176-an vettek részt. Az egyik csoportnak azt mondták, hogy egy Albert Einsteinről, a másik csoportnak pedig azt, hogy egy Thomas Alva Edisonról szóló történetet fognak olvasni, a valóságban viszont a két sztori – amely egy tudós küzdelmeit beszélte el – szóról szóra azonos volt. Míg Einsteint kétségkívül lángelmének tartják az emberek, addig Edisonról tudvalevő, hogy a kemény munkának köszönhette sikereit: 1093 szabadalmával a világ egyik legszorgalmasabb feltalálója. A kitartásra és az önfegyelemre esküdött, amiről mi sem árulkodik jobban, mint a neki tulajdonított híres idézet: „A zseni egy százalék ihlet, kilencvenkilenc százalék verejték.”
A történetek olvasását követően a személyek egy kérdőívet töltöttek ki, amely a tehetséggel és az intelligenciával kapcsolatos nézeteiket vizsgálta. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy az emberek mennyire értenek egyet például a következő állításokkal: Csak a zsenik lehetnek jó tudósok; Néhány embernek egyszerűen nem való a tudomány; vagy Mindenkinek van egy intelligenciaszintje, amit nem igazán lehet megváltoztatni. Ezután egy matematikai feladatot is megoldottak, miközben a motivációjukat is vizsgálták a tudósok. Azt találták, hogy az Edison-csoport sokkal kevésbé gondolta úgy, hogy a kivételes tehetség elengedhetetlen feltétele volna a sikernek, és hajlamosabbak voltak úgy vélekedni, hogy az intelligencia fejleszthető. Jobban teljesítettek a matekfeladatban, és motiváltabbak is voltak, mint azok, akik Einsteinről olvastak. A szerzők szerint Edison munkamorálja azt sugallta nekik, hogy ők maguk is sok mindent elérhetnek, ha erőfeszítéseket tesznek.
Egy nóném tudós is jobb példakép lehet, mint Einstein
A kutatócsoport azt is megvizsgálta, hogy mennyire motiváló ugyanaz a történet, ha a résztvevők (162 fő) egyik csoportja azt hiszi, hogy Einsteinről szól, a másik fele pedig azt, hogy egy Mark Johnson nevű, ismeretlen tudósról (aki persze a valóságban nem is létezett). Kiderült, hogy a Mark Johnson-csoport később kevésbé gondolta úgy, hogy a zsenialitás volna a tudományos munka sikerének a kulcsa, nagyobb kedvvel láttak neki a matekpélda megoldásának, és több helyes megoldást produkáltak, mint az Einstein-csoport tagjai. Ebből a szempontból tehát még egy kitalált tudós is hatékonyabb példaképnek bizonyulhat, mint a csodálatos elméleti fizikus.
Ne hagyd, hogy a zsenikultusz kedvedet szegje
Utolsó kísérletükben 288 résztvevővel dolgoztak a kutatók, és azt nézték meg, hogy Edison, Einstein és az ismeretlen tudós közül ki mennyire motiváló példakép. A korábbi kutatásaik eredményei megerősítést nyertek: Edison volt a leginspirálóbb modell, őt követte a kitalált tudós, és a sor végén megint csak szegény Einstein kullogott. Mindebből az következik, hogy a zsenikultusz néha kifejezetten kontraproduktív: bár csodáljuk a született géniuszokat, amikor el is hisszük, hogy ez előfeltétele a tudományos, művészi vagy sportolói sikernek, akkor könnyen meginoghatunk. Mivel magunkat nem tartjuk ennyire kivételesnek – pláne, amikor egy szakma elején tartunk –, hamar elveszíthetjük a lelkesedésünket. Ennél jobban járunk tehát, ha olyanok életútjából töltekezünk, akikről azt gondoljuk, hogy keményen dolgozva, számos akadályt legyőzve tudtak maradandót alkotni.
Címlapkép: giphy.com
