A hatékony járványügyi védekezéshez tömegek viselkedésváltozására van szükség. Ezt nagyban segítheti az az eleve adott emberi sajátosságunk, hogy hajlamosak vagyunk a magatartásunkat a társainkéhoz igazítani, legalábbis ahhoz, amit észlelünk belőle. Az online média terében vagy tévénézés közben azonban gyakran szűrt információkkal, egymástól akár homlokegyenest eltérő narratívákkal találkozunk. Hogyan lehet kilépni a buborékokból, és a párhuzamos valóságok helyett a politikai bizalmat és az összefogást erősíteni? Mit lehet tenni azért, hogy ne mérgesedjenek el végképp az évtizedes társadalmi konfliktusok, hanem a közös megküzdés érdekében most zárójelbe kerüljenek?
Országonként nagyon eltérő lehet, hogy a lakosság milyen mértékben és ütemben képes módosítani a viselkedését a járvány okozta helyzetben. Az emberek vírusra adott reakcióira ugyanis erősen hatni fog az a szűkebb és tágabb társadalmi, kulturális kontextus, amelyben élnek: például az, hogy milyen szokásokkal, értékekkel rendelkeznek, vagy a hatalmi berendezkedés főbb jellemzői. Minél jobban megértjük a kultúra hatását, a társas befolyás, a konformitás, a szociális normák vagy éppen a polarizáció jelenségvilágát, annál nagyobb eséllyel tudunk inkluzív, a lehető legtöbb ember számára meggyőző üzeneteket megfogalmazni, amelyek az összehangolt védekezés alapját adhatják. Járványpszichológiai sorozatunk második részében ezeknek a témáknak a bemutatására teszünk kísérletet.
Járványpszichológiai sorozat a Díványon
A koronavírus-járvánnyal szemben csak akkor vagyunk képesek hatékony válaszokat adni, ha összefogunk. Ez a tudományos világra éppúgy igaz, mint az élet más területeire. Persze az orvosoknak, biológusoknak kiemelt szerepe van a vírus sajátosságainak megértésében, ezáltal a kezelési módok azonosításában, az ellenszer kifejlesztésében. Ugyanakkor minden terület hozzá tud járulni a védekezéshez a saját tudásanyagával. Mivel a krízis maga komoly pszichés megterheléseket ró ránk, illetve a kezeléséhez tömegek viselkedésváltozására van szükség, így a társadalom- és viselkedéstudományok kitüntetett fontossággal bírnak abban, hogy a lehető legoptimálisabb járványügyi válaszokat adjuk.
Ezt felismerve látott hozzá Jay Van Bavel (New York-i Egyetem) és Robb Willer (Stanford Egyetem) a releváns kutatási területek áttekintéséhez, amely kezdeményezéshez végül 34 kollégájuk csatlakozott a világ számos előkelő kutatóintézetéből. A közös munka eredménye egy olyan tanulmány lett, amely a már meglévő lélektani ismeretek összegzésével igyekszik felhívni a döntéshozók figyelmét arra, hogy az intézkedések megtervezése, kivitelezése, kommunikációja során vegyék számításba az emberi működés jellemzőit. Hogyan lehet egy több millió főből álló, alapvetően szétszakadt társadalomban felerősíteni a proszociális, azaz a segítő viselkedéseket? Hogyan lehet elérni, hogy a félelem és az ellenségeskedés helyett az együttműködés domináljon? Mit lehet kezdeni a magánnyal és a szorongással? Hogyan lehet támogatni a közösség leginkább sérülékeny tagjait? Legújabb sorozatunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ. A cikkekben említett témákhoz tartozó hivatkozásokat Bavel és Willer eredeti munkájában találjátok, az alábbi linken.
#1 Ne csak azért csináld, mert kell, hanem azért, mert fontos
A döntéseinkre, a viselkedésünkre, az attitűdjeinkre gyakran hatással vannak mások, még akkor is, ha ennek nem is feltétlenül vagyunk a tudatában. A társas befolyás mindent átható jellege nem feltétlenül rossz dolog, hiszen az egymáshoz való igazodás képessége teremti meg az együttműködés lehetőségét is. Előfordulhat, hogy egy szituáció bizonytalan, vagy komoly tétet hordoz magában, így egyáltalán nem mindegy, hogy miként reagálunk: ilyenkor hajlamosak vagyunk mások viselkedését felhasználni a helyzet értelmezéséhez, a válaszaink megtervezéséhez. A pszichológiában ezt nevezik információs hatásnak. Ezenkívül létrejöhet az ún. normatív befolyás is, amikor azért idomulunk a többiekhez, mert azt gondoljuk, hogy máskülönben helytelenítenék a viselkedésünket. Megeshet persze, hogy csak a nyilvános térben tartjuk be a szabályokat (publikus konformitás), és ha nem vagyunk szem előtt, akkor rögtön elengedjük ezeket a cselekvéseket. Ha azonban belsővé tesszük, internalizáljuk a normákat (privát konformitás), akkor külső ellenőrzés hiányában is odafigyelünk arra, hogy a szabályoknak megfelelően járjunk el, hiszen mi magunk is fontosnak tartjuk őket. Minél inkább elfogadjuk például a fizikai távolságtartás jelentőségét, annál kevésbé lesz szükség arra, hogy a rendőröknek kelljen figyelmeztetni, esetleg megbírságolni minket.
#2 Nem mindig az a gyakoribb, amit többször látunk
Noha folyamatosan hat ránk mindaz, amit a társas normákból érzékelünk, sokszor mégis téves vélekedéseket alakítunk ki. Kutatások például kimutatják, hogy az egészségmegőrző viselkedések előfordulási gyakoriságát rendre alul-, az egészségkárosító magatartásokét pedig túlbecsüljük. Ezt a torzítást akkor tudjuk korrigálni, ha a nyilvános üzenetekben az egészséget promotáló normákat erősítjük meg, ahelyett, hogy a ritkábban tapasztalható, de extrémnek minősülő, így nagyobb hírértéket generáló eseteket mutatjuk be. Tehát érdemes tudatában lennünk, hogy a pánikszerű vásárlás, a kijárási korlátozás megszegése hiába történik kevesebbszer, a médiában mégis nagyobb láthatóságot kap, mint az, hogy mennyi ember marad otthon, mos kezet vagy fertőtlenít nap mint nap. A pozitív példák hangsúlyozásával nemcsak ezt a torzítást lehetne némiképp balanszírozni, hanem azt is elő lehetne segíteni, hogy az emberekben még inkább a védekezési viselkedések rögzüljenek.
#3 A hozzám hasonlóktól tanulok a legjobban
Az észlelt normáknak és a korrektív információnak akkor van a legnagyobb hatása, ha olyan személytől érkeznek, akit a saját csoportom tagjának tartok, akivel van közös identitásom. Ha az innováció egy külső csoporttól származik, az csökkentheti a tanulás mértékét. Még ennél is nehezebb helyzet, amikor a két csoport között szembenállás van: ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy az egyik csoport pont a másik javaslataival ellentétesen cselekszik, hogy ellenállását kifejezze. Számunkra itt most a viselkedésváltozás serkentése szempontjából az a lényeges, hogy az állami üzenetek a lehető legtöbb csoporthoz szóljanak, azokhoz pedig kiváltképp, akik amúgy is marginalizáltabb helyzetben vannak. Ne csak a középosztálybeli fehér embereket célozzák meg, hanem beszéljenek például a roma, a fogyatékossággal élő vagy a szegénységgel küzdő emberekhez is. Az egyes csoportokat abban is érdemes támogatni, hogy a képviselőik még inkább elő tudjanak lépni, és segítsenek az intézkedések közvetítésében, a tájékoztatásban.
#4 Ne korlátozzuk azt, akit terelni is lehet
A közgazdasági Nobel-emlékdíjat elnyert Richard H. Thaler 2008-ban publikálta Cass Susteinnel közösen megírt Nudge című könyvét. Az angol kifejezés „bökdösést” jelent, és azokra a technikákra vonatkozik, amelyek segítségével anélkül lehet elmozdítani az általunk helyesnek vélt irányba embereket, hogy kifejezetten megtiltanánk nekik dolgokat. Idetartozik például a választási lehetőségek egyszerűsítése és átláthatóvá tétele, vagy az alapopciók gondos kijelölése. Utóbbi kapcsán gyakori stratégia az ún. opt-out rendszerek bevezetése, amikor a döntéshozók által vágyottnak tartott kimenet az alapeset, és a polgároknak akkor kell erőfeszítést tenni, ha ezt mégsem akarják. Például ha azt szeretnénk, hogy mindenki tegyen félre időskorára, akkor a lakosság számára automatikusan lehet nyitni nyugdíjszámlát, hacsak valaki kifejezetten nem nyilatkozik úgy, hogy nem szeretne ilyet.
Egy másik példa lehet a nudge-okra, amikor valakinek olyan döntési lehetőséget ajánlunk meg, amelyben eleve két konstruktív alternatíva között választhat. Például amikor a szülő azt kérdezi ebéd után a gyerekétől, hogy narancsot vagy almát kér-e desszertnek. Fontos lenne kiaknázni minden olyan lehetőséget, amellyel növelni tudjuk a személyek döntési minőségét, hogy a korlátozásokra csak igazán indokolt esetekben kerüljön sor. Az emberek egyébként meglehetősen fogékonyak mások reakcióira, pláne azokéra, akikben megbíznak. Annak is erőteljes hatása van, ha nemcsak tudomást szereznek az új normákról, hanem meg is értik azokat.
#5 A járvány hatására kötöttebbé válhatnak a társadalmak
Michele Gelfand amerikai pszichológus 2018-ban adta ki a Rule Makers, Rule Breakers (magyarul Szabályhozók, szabályszegők) című könyvét, amelyben egy új dimenziót vezetett be a világ országainak elemzésére. Az ún. kötött (tight) társadalmakat – mint például Kína, Japán vagy a Szingapúr – a szigorú szabályok és az azoktól való eltérés büntetése jellemzi. Ezzel szemben a laza (loose) kultúrák – amilyen az USA és Olaszország mellett például Magyarország is – ennél sokkal megengedőbbek, a társas normák hatása lényegesen gyengébb. A szerző szerint eleve olyan helyeken jöttek létre kötöttebb társadalmak, ahol a gyakori természeti katasztrófák, az inváziók vagy a magas népsűrűség folyamatos kihívás elé állította a nemzeteket. A kötöttség segít a belső rend fenntartásában, a koordinációban, az emberek együtt tartásában.
Ugyanakkor számos hátránya is van: kevesebb nyitottsággal jár együtt, a stigmatizált csoportokkal szembeni fokozott intoleranciával, a kreativitás alacsonyabb szintjével, a tekintélyelvű vezetés iránti preferenciával. Kutatások azt is kimutatták, hogy a kötött társadalmakban élők körében magasabb a depresszió és az öngyilkosság aránya, valamint kevésbé érzik magukat boldognak az emberek. Mindezt azért is fontos figyelembe venni, mert a szakértők azt jósolják, hogy a járvánnyal szembeni védekezés hatására a legtöbb társadalom kötöttebbé fog válni, és nem igazán lehet tudni, hogy ez az állapot meddig fog tartani. Persze az is kérdéses, hogy a laza társadalmak mennyire gyorsan tudnak adaptálódni az új helyzethez, és egyes, indokolt esetekben hogyan tudják majd a biztonságot priorizálni az egyének szabadságával szemben.
#6 Ha összezárnak a közösségek, mélyülhetnek az árkok
Az egy országon belüli közös fellépés legveszélyesebb gátló tényezője az állampolgárok közötti politikai megosztottság, vagy más néven polarizáció (szétválás). Ez megmutatkozhat egyrészt abban, amikor egy párt és a szimpatizánsai markánsan más véleményt alakítanak ki egy kérdés kapcsán, például az USA-ban a republikánusok sokáig megkérdőjelezték a klímaváltozás káros hatásait. A polarizáció azonban megjelenik az érzelmek szintjén is, ami azt jelenti, hogy az egyik oldalhoz tartozó emberek nem szeretik a másik oldalhoz tartozó pártokat, politikusokat, szavazókat, és egyáltalán nem bíznak bennük. Ennek persze sokrétű negatív következményei lehetnek: alááshatja az együttműködést, kétségek merülhetnek fel a központi intézkedésekkel szemben, nehezebb kiszűrni a téves információk terjedését, ami lényegesen könnyebb lenne akkor, ha a döntések nagyobb konszenzuson alapulnának, így például minden politikus hasonló tartalmú üzeneteket fogalmazna meg a lakosságnak.
#7 Buborékokban észleljük a valóságot
A közösségi médiában a különböző algoritmusok által megszűrt módon jutnak el hozzánk a hírek, az ismerőseink véleményei. A tudósokban már két évtizede megfogalmazódott az az aggodalom, hogy ezzel a gyakorlattal nem zárjuk-e be magunkat még inkább a saját világunkba. A párhuzamos valóságok létezésének ráadásul a televíziózás is megágyaz, hiszen a választott csatornának megfelelően mintha egy teljesen másik moziba ülne be a néző. A médiatudomány visszhangkamrának (echo chamber) nevezi azt, amikor az emberek hiedelmei egy zárt rendszerben a kommunikáció és az ismétlés miatt megerősödnek. Ezek a tényezők tehát nem abba az irányba hatnak, hogy valaki motivált legyen a már meglévő véleményei rendszeres felülvizsgálatára. Abban sem segíti az embereket, hogy ütköztessék, vagy éppen közelítsék a nézeteiket.
Épp ellenkezőleg: mivel mindenki folyton saját magát hallja visszhangozni a buborékjában, így tovább fokozódhat a társadalmi polarizáció, illetve extrém irányba tolódhat egy helyzet értelmezése, hiszen egyre kevesebb nézőpont és szempont kerül be a rendszerbe. Mindez most különösen veszélyes, hiszen a személyes kontaktusok számának csökkenésével még hangsúlyosabbá vált az online térben való jelenlét. Ha pedig nincsenek a közös megértésre irányuló, az emberek diverz csoportjait megszólítani képes központi üzenetek, akkor a társadalom különböző szegmensei akár eltérő következtetésre is juthatnak a fenyegetés mértékével, vagy egyes viselkedések (például kézmosás, fertőtlenítés, távolságtartás, otthon maradás) szükségességével kapcsolatban. Ráadásul könnyen megeshet, hogy kívülről csak azt látjuk, hogy egyesek még mindig nem tartják be azokat az ajánlásokat, amelyek a mi csoportunk számára természetesek, és tévesen azt gondolhatjuk, hogy ők nemtörődöm, felelőtlen emberek. Közben meg lehet, hogy csak eltérő üzenetek jutnak el hozzájuk.
#8 A vírusra kellene készülni, nem a választásokra
A járványügyi helyzetben komoly depolarizációs potenciál is rejlik: a fölérendelt identitás hangsúlyozásával növelni lehetne az emberekben az összetartozás érzését, azt, hogy most mindannyian, akik ebben az országban élünk, ki vagyunk téve a koronavírus veszélyének, és azt csak együtt, egymással összefogva tudjuk sikeresen elhárítani. A közös sors tudata akár régóta húzódó szembenállásokat is képes lenne feloldani, zárójelbe tenni. Ez az út azonban aligha járható egy olyan politikai klímában, ahol a miniszterelnök azt mondja, hogy neki 133 bátor ember kell, amit könnyen lehet úgy értelmezni, hogy akkor az ország másik fele által megválasztott képviselők munkájára nem tart igényt a veszélyhelyzet kezelésében. Ha pedig a vírusra adott válaszok továbbra is megosztó témákkal (például migráció, Brüsszel, Soros) politizálódnak át, az még inkább mélyítheti a szakadékokat ahelyett, hogy azt a társadalom minden tagjára kiterjedő szolidaritást építenénk, amelyre most minden eddiginél nagyobb szükség lenne.
