Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A koronavírus-járvány idején kis túlzással élve azt mondhatjuk, hogy a világ egyik fele a társakkal való összezártságtól, a másik fele a magánytól szenved. A tartós egyedüllétnek azonban pozitív hozadékai is lehetnek, amiről mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy a történelem folyamán mindig akadtak olyanok, akik önként mondtak le emberi kapcsolataik jelentős részéről. Milyen különleges élménnyel gazdagodott Montaigne, Thoreau vagy az „olasz Robinson Crusoe”? Az alábbiakban ismert remeték életébe nyerhetsz bepillantást.
2013. április 4-én betörés miatt letartóztattak egy középkorú amerikai férfit a Maine állambeli North Pond területén. Míg az ilyesfajta rajtaütések a legtöbb elkövetőben félelmet keltenek, hiszen akár börtönbe is zárhatják őket, addig Christopher Knight számára egészen mást jelentett a rendőrökkel való találkozás: az ő életében ugyanis ez volt az első emberi kontaktus, amelyben 27 év óta része volt. Bár később eszébe jutott, hogy ez az állítás mégsem teljesen igaz: történt egyszer valamikor még a ’90-es években, hogy távolról észrevette egy túrázó, aki köszönt neki, így Knight is azt válaszolta: hi.
Mivel töltötte a mindennapjait, és egyáltalán hogyan volt képes majdnem 3 évtizedig elviselni a magányt ez a különös férfi? Most Matt Johnson kognitív pszichológus Psychology Todayen megjelent cikkét kiegészítve mutatjuk be, mi mindent tanulhatsz a remetéktől, hogy ne csak átvészeld, hanem élvezni is tudd az előttünk álló időszakot.
#1 Christopher Knight, avagy a totális szabadság megélése
Knight 20 évesen hagyta ott számítástechnikusi állását, és el sem búcsúzott senkitől (a szülei később sem jelentették az eltűnését), úgy fordított hátat a társadalomnak. A Belgrade Lakes nevű térségben telepedett le, áram, víz vagy bármiféle vagyontárgy nélkül. Fából eszkábált egyszerű otthont magának, amelyet kősziklák fedtek el a kíváncsi tekintetek elől. A környékbeli kempingekből, nyaralókból lopkodta össze, amire szüksége volt. Noha portyáit mindig éjszaka ejtette meg, ügyelt arra is, hogy mindennap fürödjön, borotválkozzon, hogy ha esetleg meglátja valaki, ne keltsen feltűnést. Tábortüzet sem gyújtott, illetve novembertől márciusig egyáltalán nem mozdult ki, mert tartott attól, hogy meglátszanak a nyomai a hóban. Ezekben a hónapokban a felhalmozott készleteit fogyasztotta.
Miután elkapták, sok ember kíváncsi lett Knight történetére. Egyesek a túlélési képességeit csodálták, hiszen a tél kegyetlenül hideg szokott lenni arrafelé, akár −32 °C-ra is lemegy a hőmérséklet. Mások inkább elítélték a férfit azért a közel 1000 alkalomért, amikor meglovasított dolgokat. A rablásokat egyébként Knight is mélyen megbánta, aki a börtönbüntetését követően, illetve a rehabilitációs programok után a nagybátyja vállalkozásában kapott munkát. Az élményeiről elég szűkszavúan beszélt, de annyit azért elárult: „A magány egy értékes dologgal ruházott fel: fokozta az észlelésemet. Amikor ezt önmagamra alkalmaztam, elvesztettem az identitásomat. Nem volt közönség, akinek előadhattam volna magam. Ha romantikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, teljesen szabad voltam”.
#2 Michel de Montaigne, avagy az önvizsgálat ereje
Amikor mi vagyunk saját magunk egyetlen társasága, az tengernyi lehetőséget nyújt az introspekcióra. Ennek a jelenségnek az egyik legkorábbi példáját Michel de Montaigne 16. századi francia esszéíró, filozófus adja, akit a személyesség megteremtőjeként szoktak emlegetni az európai irodalomban. A vallásháborúk idején alkotó szerző élete jelentős részét a könyvtárában töltötte, ahol Essais (Esszék) címmel írta jegyzeteit. A végül három kötetre duzzadt mű főként hosszú etikai elmélkedésekből áll például a testi-lelki szenvedésről, a félelmekről, a szenvedélyről vagy a képzelet hatalmáról, ám a fejezetek középpontjába idővel egyre inkább maga Montaigne kerül, az ő tudatán átszűrve értelmeződik minden; a saját betegségei, lelkiállapota, gyásza lesz az írásainak fő tárgya.
Ez több száz évvel ezelőtt egy nagyon újfajta megközelítése volt a szövegalkotásnak. Az író sokat beszélt arról a meglepő mélységről és bajtársiasságról is, amit a magány óráiban önmagában felfedezett. Erről így vall: „Itt a szokásos beszélgetések a mi és az önmagunk között zajlanak. Olyan lelkünk van, ami saját magára is képes irányulni, megvan az eszköze ahhoz, hogy egyszerre támadjon és védekezzen, kapjon és adjon”.
#3 Mauro Morandi, avagy az önmagunkban való utazás izgalma
Az ifjú Morandi épp átutazóban volt, amikor valósággal beleszeretett a szardíniai Maddalena nevű szigetcsoporthoz tartozó aprócska szigetbe. Annyira megbabonázta a hely szépsége, hogy úgy döntött, ott marad. Mindez 30 évvel ezelőtt történt, azóta is ő a Budelli-sziget egyetlen lakója. Bár legjobban a tengerben szeret gyönyörködni és sétálni a tiszta levegőn, azért az emberekkel is tart némi kapcsolatot: van például telefonja, sőt még az Instagramon is posztol képeket. Kedvesen elbeszélget a néhanapján felbukkanó turistákkal, akiket étellel kínál, amihez az alapanyagokat a kontinensről hozzák neki.
Nemrég a CNN újságírója kereste fel az „olasz Robinson Crusoe-t”, hogy megkérdezze, mit gondol a koronavírus-járványról. Morandi azt felelte, hogy ő most a világ legbiztonságosabb helyén van, ugyanakkor nagyon aggódik a családja és a barátai miatt. Azoknak pedig, akik félnek a magánytól, azt üzente, hogy egy fontos önismereti folyamatban lehet részük, mert aki sokat van egyedül, az elkezdheti egy másik nézőpontból is látni az életét, így rájöhet azokra a dolgokra, amiket elrontott. Ez a szembesülés persze sokszor nagyon nehéz, de pozitív változásokat indíthat el bennünk. Ő például örökmozgó utazóból magányos szigetlakó lett, és sosem bánta meg. Mint mondja: „Megértettem, hogy a legszebb, a legveszélyesebb, a legkalandosabb és a legörömtelibb utazás is önmagukban zajlik – miközben a nappaliban ülünk, vagy egy ponyva alatt, mint én most itt, Budellin.”
#4 Henry David Thoreau, avagy a világ átmeneti elvesztése
Sokan számolnak be arról, hogy az elszigetelődés során olyan csend veszi őket körül, hogy szert tesznek egyfajta tisztánlátásra. A többi ember hiányában ugyanis könnyebb elengedni a társadalmi tanításokat, a szerepeket, az előfeltevéseket. Az énhatáraid fellazulhatnak, és azt is megélheted, hogy közelebb kerülsz a természethez. Hasonló tapasztalatokra tett szert a Walden című könyv szerzője, Thoreau is, aki a 19. század közepén több mint 2 évig élt a saját maga által épített kunyhóban, amely az Emerson tulajdonában lévő földterületen állt. Az önként vállalt egyszerűség olyan kísérlet volt a részéről, amellyel többek között egy tudatosabb élet lehetőségét kereste. Ahogyan fogalmazott: „Csak akkor kezded megtalálni önmagad, miután elvesztetted a világot.”
Elég csak a fizikai térben távolságot tartanod
Ahogy a fenti történetekből kiderül, a magány olyan különleges lehetőséget képes adni önmagunk felfedezésére, amelyet máskor aligha vagyunk képesek megélni. Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy Knight, Montaigne, Morandi vagy Thoreau maguk döntöttek a visszahúzódás mellett, míg minket a vírus lassításának szándéka késztet otthon maradásra. Az emberek túlnyomó többségének természetes szükséglete a másokhoz való kapcsolódás, a valahová tartozás érzésének megélése. Ha ezektől hosszú távon bárkit megfosztanak, annak az esetek többségében negatív testi-lelki következményei lesznek.
Így arra bátorítunk, hogy az egyedüllét pozitív önismereti hozadékainak megélése mellett, a járvány ideje alatt is tarts kapcsolatot azokkal, akiket szeretsz. A társas távolságtartásnak elég csak a fizikai térben megvalósulnia. Az viszont továbbra is lényeges, hogy közel tudj érezni magadhoz másokat. A mentális egészséged megőrzése szempontjából rengeteget segíthet, ha rendszeresen telefonálsz a szeretteiddel, vagy a virtuális térben találkozol velük.
