Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindenkivel készséges vagy, törődsz másokkal, zokszó nélkül minden feladatot elvégzel a munkahelyeden. Néha azonban úgy érzed, senki sem értékeli a fáradozásaidat, még csak észre sem veszik őket. Rossz emberekkel vagy körülvéve? Vagy egyáltalán nem kéne hátba veregetést várnod azért, mert jó ember igyekszel lenni?
Az emberiség rendkívüli gaztettekre képes, de génjeiben hordozza a jóságot is. Evolúciós örökségünk az altruizmus, a társaink akár saját kárunkra történő segítése. Társadalmaink bár néha megnyomorítanak minket, arról is árulkodnak, hogy tudunk kooperálni egymással.
Ugyanakkor a reciprocitás, azaz a kölcsönösség elve mélyen beleette magát az emberi lélekbe. Jótett helyébe jót várj – tanuljuk kis korunktól fogva a mesékből. Főemlős őseink is elvárják, hogy ha megkurkásszák a társuk hátát, velük is tegye meg valaki ugyanezt. Persze a legtöbb ember viszonozza a neki nyújtott szívességet. De mi történik, ha nem? Mi van akkor, ha a világhoz való hozzájárulásodnak egyetlen tanúja sincs? Abbahagyod a hozzájárulást, ha elmarad a jó szó, a jutalom, a hírnév?
Ayodeji Awosika szerint az egyik legnehezebb dolog úgy jó embernek lenni, hogy egyrészt nem várunk érte köszönetet, elismerést, lájkokat a közösségi médiában; másrészt nem dörgöljük mások orra alá egy arra alkalmas pillanatban. Awosika a Medium című internetes oldal egyik legizgalmasabb szerzője, bemutatkozása alapján „csak egy srác, aki szeret írni az életről.” Legújabb cikkében arról beszél, hogy a személyes fejlődés nem annyira a tündöklésről és önnön fontosságunk tudatáról szól, hanem annak felismeréséről, hogy mindannyian csak egyek vagyunk a 7 milliárd ember közül, akik itt élnek a földön. Ez a gondolat alázatossá tehet minket, de korántsem mentesít a felelősségvállalás alól.
Awosika arra a következtetésre jut, hogy az igazán jó emberek azok, akik maximum egyetlen jutalomra számítanak: arra, hogy ha majd visszatekintenek idős korukban az életükre, úgy érezhetik, hogy az értékeiknek megfelelően cselekedtek; mindent megtettek, ami rajtuk múlt, hogy a világ egy jobb hely legyen. Konkrét javaslatai is vannak arra nézve, hogy ezt miként érheted el. A listát némi kiegészítéssel közöljük.
#1 Mindenkihez legyél kedves
Ha csak akkor vagy kedves, amikor mások figyelnek, vagy amikor az érdekeid úgy kívánják, az meglehetősen álságos. Ne állj be azok sorába, akik felfelé hízelegnek, lefelé löknek egyet a többi emberen. A bratyizás helyett érdemes odafigyelned arra, hogy a társadalmi hierarchiában betöltött helyétől függetlenül mindenkinek megadd a tiszteletet. Amikor csak teheted, állj ki az egyenlőtlenségek ellen. Ha pedig fizetett szolgáltatásokat veszel igénybe, sose felejts el kérni és megköszönni: értékeld azoknak az embereknek a munkáját, akik kihozzák az ételedet, megjavítják a dolgaidat, elviszik a szemetedet vagy éppen kitakarítják az otthonodat.
#2 Ne a dicsőséget hajhászd!
Ahelyett, hogy folyton te aratnád le a babérokat, építs egy olyan közösséget, ahol az egész csapat élvezi a közös munkát, és együtt valami jelentésteli dolgot hoz létre. A jó vezető nem karizmatikus hős, hanem olyasvalaki, aki képes példát mutatni, megosztja a tudását a kollégáival, helyzetbe hoz másokat, és időnként a legkellemetlenebb munkákat is bevállalja. Awosika azt írja, hogy ha bátorítod a társaidat és támogatod a fejlődésüket, akkor egy idő után nélkülözhetetlenné válsz a számukra. Én azonban kétlem, hogy ez elérendő cél volna. Az alábbi, általam kreált pontban röviden ki is fejtem, hogy miért.
#3 Ne akarj pótolhatatlan lenni!
Ha a munkahelyeden te vagy bárki más nélkülözhetetlenné válik, az alapvető szervezeti hiba. Ekkor ugyanis olyan hatalom összpontosul a kezedben, ami az egódnak talán felemelő érzés, de a közösség szempontjából biztosan kontraproduktív, hiszen az esetleges kiválásoddal (betegség, felmondás stb.) elveszíti a csapat azokat a készségeket, információkat, kontaktokat, amikkel te rendelkeztél. Egy jól működő szervezetben olyan tudásmegosztás zajlik, amiben mindenkinek van lehetősége a személyes fejlődésre, és amelynek segítségével egyenletesebb terhelés jöhet létre a munkavállalók között.
#4 Tanuld meg félretenni az egódat!
Az elménk sok mindenre képes azért, hogy törékeny önértékelésünket megóvja. Képesek vagyunk mindenféle tudattalan önbecsapásra, nem ismerjük be, ha tévedünk, szőnyeg alá söprünk különböző problémákat. Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ igazságos, hogy jár nekünk valami, amit még mindig nem kaptunk meg. Awosika szerint a filozófia azt mondja, hogy az élet nem tartozik nekünk semmivel. József Attila tűpontosan fogalmazza meg mindezt az Eszmélet című vers egyik strófájában: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek.
Bár az élet nem tartozik nekünk semmivel, mivel önmagában ráadás a halálhoz képest, azt legalább mi választhatjuk meg, hogy az egyes történéseknek milyen értelmet tulajdonítunk, ennek megfelelően milyen érzelmeket élünk át velük kapcsolatban. Akkor is lehetünk tehát jók, amikor az a benyomásunk, hogy a világ nem túl jó hozzánk. Cselekedhetünk helyesen a minket körülvevő közöny, értetlenség és gyűlöletkeltés közepette is. Aki manapság akar jó ember lenni, amúgy sem számíthat látványos sikerekre. Jutalma sokkal inkább annyi, hogy nyugodt (és létező) lelkiismerettel térhet nyugovóra.
