Rettenetesen nehéz, ha elveszítünk valaki, aki szerettünk. A gyász az egyik legerősebb emberi érzés, mindent elhomályosíthat és megkérdőjelezhet. Aki éppen gyászol, az úgy érezheti, hogy sosem lesz már ugyanolyan az élet, mint amilyen volt. Ez igaz is, egy szeretett személy elvesztése megváltoztatja az embert.
Vannak, akik elmerülnek a gyászban, és úgy érzik, nem lesznek képesek az életben újra örömöt, boldogságot érezni, sosem fognak nevetni már. Mások kétségbeesetten igyekeznek visszaállni a normális kerékvágásba, hogy azután megtapasztalják, hogy teljesen váratlan pillanatokban, teljesen váratlan erővel tér vissza a veszteség érzése.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Az a helyzet, hogy gyászolni, elengedni valakit egy folyamat, az élet talán legnehezebb folyamata, de azért előbb-utóbb az ember képes lesz visszatalálni egy olyan lelkiállapotba, ahol újra meg tud élni elégedettséget. Ugyanakkor a gyászfolyamatot – ami akár évekig is eltarthat – sokszor mi magunk nehezítjük meg saját magunknak. Általában minden pszichés szenvedésnek az a gyökere, hogy hiszünk bizonyos dolgokban, megkérdőjelezhetetlennek tartjuk, hogy valaminek így vagy úgy kell lennie, és közben azt tapasztaljuk, hogy mégsem úgy van. Mégsem úgy érzünk, ahogyan kéne, mégsem vagyunk képesek arra, amire szerintünk képesnek kellene lennünk.
A gyásszal kapcsolatban is van egy csomó, általánosan jellemző feltételezés arról, hogy mit kéne csinálnunk, éreznünk – és ez a valóságban gyakran nem így történik. Ekkor beindul a bűntudat, az önvád, olyan dolgokra akarjuk erőszakkal rávenni saját magunkat, ami nem jön belőlünk, és így, saját elégtelenségünkkel szembesülve az egész még fájdalmasabb lesz.
Pamela D. Gracy lifecoach és REBT terapeuta összeszedte, hogy a praxisa során mik voltak azok a tipikus téves gondolatok, hiedelemcsapdák, amik a gyásszal kapcsolatos negatív érzéseket még rosszabbá, még nehezebbé, sokszor betegítővé teszik számunkra.
1. Többet kéne éreznem, mint amennyit érzek. Többet kéne sírnom
Nincs olyan egyetemes szabály, ami megmondaná, hogy kinek, az élete mely pontján, mit kell éreznie. Sokaknak egy szerettük elveszítése bírhatatlan szomorúságot okoz – és ők talán rengeteget sírnak. De vannak, akik másképp élik meg ezt a helyzetet. Van, akiket sokkol a dolog, a tagadás, az el nem fogadás fázisába kerülnek, ők nem feltétlenül élnek meg szomorúságot ott és akkor. Természetes lehet, ha úgy tűnik, hogy nem éreznek semmit, csak ürességet. Olyan is lehetséges, hogy megkönnyebbülsz. Például ha az elhunyt hosszan beteg volt, és sokat szenvedett. Érzelmek teljes skáláját is át lehet élni egyszerre, mondjuk, félelmet attól, hogyan fogsz boldogulni nélküle, vagy sajnálatot amiatt, amit már sosem fogtok kimondani egymásnak.
2. Nem kéne haragudnom rá
Az érzések esetében az első dolog, amit azonnal el kell engedni, a „kéne”. Kérdezd meg magadtól, van-e olyan természeti törvény, ami megvédhetne attól, hogy úgy érezzek, ahogy. Ha a válasz nem, akkor felesleges hadakoznod az érzéseid ellen. Lehet, hogy másképp szeretnél érezni, dolgozhatsz is ezen, hogy az érzés átforduljon valami másba – de az érzésed természetes, és nincs, ami megváltoztathatná. Ha haragot érzel, akkor az, mint minden érzésed, amiatt van, amit hiszel és gondolsz. Ha haragszol az elhunytra, akkor az azért van, mert azt hiszed, hogy ezt vagy azt kellett vagy nem kellett volna csinálnia.
3. Az élet megy tovább, jobb, ha úgy teszek, mintha semmi sem történt volna
Sokan gondolják azt, hogy felnőttként gyengeség a szülő elvesztése miatt összeomlani. Azt hiszik, hogy az egy dolog, hogy ők gyászolnak, de ez nem kell, hogy feltűnjön a munkatársaknak, ezért igyekeznek éppúgy helytállni a munkahelyükön, mint azelőtt. Esetleg a családjukra sem akarják ráönteni a saját szomorúságukat, így magukba temetik. Abban is lehet hinni, kap is az ember ilyen tanácsokat jó szándékú tanácsosztogatóktól, hogy a napi rutin, a megszokott dolgok majd enyhítik a fájdalmat. Van, akinek ez tényleg működik. Nagyon sokaknak viszont nem.
Gyász esetében értelmetlen arról beszélni, hogy ki az erős és ki a gyenge. Nem az erő jele, ha valaki változatlanul viszi tovább az életét, és nem a gyengeségé, ha valakinek muszáj kiszállnia, és hosszabb szabadságot is kivennie, hogy feldolgozza a történteket. Ebben az esetben is ártalmas, ha azt gondoljuk, hogy így vagy úgy kell reagálni. Ha kényszeríted magad, hogy dolgozz, amikor úgy érzed, nincs erőd hozzá, az vajon közelebb visz-e ahhoz, hogy eredményes legyél a munkában? Azt keresd meg, hogy saját magad számára mi a legkönnyebben elviselhető, és azt tedd.
4. Bűntudatom van
A gyászolóknak sok okuk lehet bűntudatot érezni. Nem voltam vele eleget. Nem mondtam el neki, hogy szeretem. Nem segítettem, amikor kellett volna. Lehet. De a múlton már nem lehet változtatni, azon viszont érdemes dolgozni, hogy a jövő jobb legyen. Azokkal, akik itt maradtak.
5. Másoknak megértőbbnek és segítőkészebbnek kellene lenniük velem
Már megint ez a kell. Ha így érzed, érdemes feltenni magadnak a kérdést: hogyan segít rajtad, vagy milyen fájdalmat okoz neked, ha azt hiszed, hogy másoknak másképp, egy általad meghatározott módon kellene viselkedniük. Ha azt gondolod, hogy másoknak megértőbbnek kéne lenniük, akkor ez tényleg így van? Az emberek mások, mindenki úgy viselkedik, ahogy. Nem áll hatalmadban megparancsolni senkinek, hogy legyen megértőbb, viszont magadnak nagy fájdalmat okozhatsz, ha azt gondolod, hogy a környezeted nem megfelelően viselkedik. Érdemes átfogalmazni a „kellene” szót „azt szeretném”-re, annál is inkább, mert ha csak szeretnél valamit, és nem elvárásaid vannak, akkor azt könnyebb kérni is.
6. Senki sem ért meg
Ez túl általánosító. Lépj hátra, és kérdezd meg magadtól: biztosan minden egyes személyt megvizsgáltam, akit ismerek, hogy megért-e. Tény, hogy senki sem ért meg? Tudnám ezt bizonyítani? Általában ezekre a kérdésekre az lesz a válasz, hogy nem teljesen igaz az az állítás, hogy „senki nem ért meg”. Mélyebbre lehet menni itt is az önmagunknak feltett kérdésekkel, a korábbiakhoz hasonlóan: mit segít nekem ez a gondolat, hogy senki nem ért meg. Kisebb vagy nagyobb lesz a fájdalmam tőle? Mit várok pontosan másoktól? Hogyan mutassák ki, hogy megértenek? Jogos ez az elvárásom, vagy csak magamat kínzom tovább? Segít ez a veszteségérzés elmúlásában?
Az itt leírtakban az a közös és a lényeges, hogy bármilyen érzés elképzelhető és normális egy gyászfolyamatban. Amivel viszont rontunk a helyzeten, és magunkat betegítjük tovább, az a hitünk arról, hogy így vagy úgy kéne. Ha felismerjük és elfogadjuk a saját érzéseinket, nem méricskéljük, hogy mi a helyes és helytelen viselkedés vagy érzés a részünkről és a körülöttünk lévő emberek részéről, akkor nem nehezítjük meg magunknak még jobban ezt az amúgy is szörnyen nehéz időszakot.
