„Azzal kezdődött, hogy nekem kellett egy olyan kert, ahol van rózsatő” – emlékszik vissza egyik fontos kapcsolata fordulópontjára dr. Fadgyas Ildikó pszichoterapeuta. De mi köze a kertészkedésnek a szerelmi csalódáshoz, és miért mindig egymástól várjuk a kárpótlást a minket ért nehézségekért? Megkapóan őszinte beszélgetés egy pszichiáterrel, aki nemcsak az otthonába, de egy kicsit az életébe is beengedett minket.
Ritka alkalom, amikor egy segítő szakember ennyire nyíltan osztja meg személyes élményeit a nagyközönséggel. Ha jó céllal és érzékkel teszi, annak hatalmas ereje van, hiszen valahol a szakember/kliens kategóriák túlságosan merev szétválasztását kérdőjelezi meg. Dr. Fadgyas Ildikó pszichiáter, addiktológus, pszichoterapeuta saját tapasztalatból is tudja, hogy milyen egy szakítás után elveszíteni magunkból egy darabot. De azt is tudja, hogy miként építhetjük magunkat újra. Mert a másik elengedésének útja sosem a tagadáson, hanem különös módon éppen a jó dolgok megőrzésén keresztül vezet.
Nekem sokszor úgy tűnik, hogy a szerelmi bánatban óhatatlanul van egy kis közhely. A legtöbb emberrel megtörténik, inkább csak idő kérdése, hogy mikor. Erről szól a popslágerek, a lírai költemények és az amerikai romantikus filmek jelentős része is. Valahol számítunk rá, hogy egyszer bekövetkezik, mégis minden egyes alkalommal irgalmatlanul fáj a szakítás. Miért visel meg minket ennyire?
A szerelem eleje, a szimbiózis része, az gyönyörű szép: amikor az ember azt gondolja, hogy megtalálta önmaga legjobbikát kivetítve a másikban, és magát is sokkal jobbnak éli meg. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt is elfelejteni, hogy egy jól működő párkapcsolatban az időnkénti szimbiózis mellett fontos, hogy mindenki megtarthassa az autonómiáját, hogy meg tudjuk valósítani az együttlét és az eltávolodás rugalmas váltakozását. Természetes módon kisebb a jelentősége a barátoknak, a kollégáknak, a különböző tevékenységeknek. A szakításban talán az a legfájdalmasabb, hogy hirtelen egyedül maradunk, kiesünk valamiből, ami nagyon jó volt, amire lehetett támaszkodni, ami segített nekünk. Persze az is rögtön felmerülhet, hogy mi az, ami bennünk nem elfogadható. De én nem vagyok elméleti szakember, én a gyakorlatban dolgozom.
Talán pont ezért ajánlottak téged, amikor úgy döntöttem, hogy a szakításról és az elengedésről szeretnék írni.
Azt is tudni lehet rólam, hogy nem álltam meg az első férjemnél. Vele kilenc évig voltam együtt, lett két gyerekünk. Épp válófélben voltunk, amikor én elkezdtem valami újat, a pszichoterápiás tanulmányaimat. Ez 1986-ban volt, tehát egy nagyon öreg történet, mint ahogy én is [nevet]. Az első önismereti csoportomban az első játékom is erről szólt, hogy a válófélben lévő férjemmel elbeszélgetünk, és tele vagyok dühvel, indulattal. A saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy a pszichodrámában miként lehet érzéseket megjeleníteni, kitenni magunkból, megtapasztalni a kapcsolatban betöltött szerepeinket, hogy mi az, amit most használni tudunk, és mi az, amit fejlesztenünk kell. Ez egy nagyon erős rituálé, aminek a hatása akár hónapokig is eltarthat.
Mi az a pszichodráma?
A pszichodráma eredetileg Jacob Levy Moreno által a 20. század első felében kidolgozott cselekvésközpontú csoport-pszichoterápiás módszer, amit Mérei Ferenc honosított meg Magyarországon az 1970-es évek elején. A Magyar Pszichodráma Egyesület megfogalmazásában a pszichodráma alapgondolata, hogy az emberi spontaneitás és kreativitás leginkább cselekvésbe ágyazódva érvényesül, és a cselekvésbe ágyazott helyzetet képes az egyén tudatosítani. A pszichodrámában a csoporttagok helyettesíthetik életünk fontos szereplőit, a terápiás tér színpadán pedig eljátszhatjuk a minket foglalkoztató helyzeteket. Ezáltal lehetővé válik, hogy különböző nézőpontból rálássunk a történésekre, illetve a többiek megosztásait is meghallgathatjuk. A pszichodrámát a gyógyításon kívül sikerrel használják az önismeret növelésére, szervezetfejlesztésre, közösségformálásra, de az oktatásban is.
A pszichodráma gyökerei a színjátszásba, az improvizációba és a közösségi ünnepségekbe nyúlnak vissza. Mekkora jelentősége van a szertartásoknak az egykori partnerről való leválásban?
A holdnaptár szerint például létezik egy mágikus nap június közepén: ha ekkor szeded ki a gyomokat a kertedből, állítólag soha nem nőnek vissza. Ugyanez érvényes egyébként a szempillaszedésre is [mosolyog]. Én egyszer erre a napra hirdettem egy gyomlálási ünnepet, egy nyárkezdő alkalmat, ahova eljöttek az ismerőseim, a kollégáim. Az egész egy nagy buli volt a kertben. Csak kevesen tudták közülük, hogy napra pontosan egy évvel azelőtt hagyott el az előző párom. Ekkor gyomlálódott ki az életemből, és én már nem akartam, hogy visszatérjen.
Nagyon kifejező szimbolika a kertünk és az életünk rendezése közötti párhuzam. Az otthonunk belső terére vonatkoztatva is megfigyeltél valami hasonlót?
Története van annak a lakrésznek is, ahol éppen ülünk. Egy ötnapos tréningről egyszer arra jöttem haza, hogy üresen áll ez a szoba, az akkori partnerem szobája. Azt mondta, hogy ne szóljak semmit, ő most el akar menni. A falak csupaszon álltak, ott voltak a könyvespolcok nyomai. Ekkor elrohantam, bekereteztettem a diplomáimat, és feltettem őket a falra, hogy eltakarja a lyukakat. Beállítottam két szófát, és vettem egy szőnyeget is. Arra gondoltam, hogy akkor most legalább nyugodtan tehetem azt, amiért ő mindig morgott velem. Ezentúl végre annyit dolgozhatok, amennyi jólesik.
Izgalmas, ahogyan a tárgyi környezetünkben is leképeződnek az emberi kapcsolataink különböző szakaszai. A saját élményeidből kiindulva ajánlásokat is meg szoktál fogalmazni a hozzád forduló klienseknek? Tapasztalataid szerint mik azok a tényezők, amik segítenek a partnerről való leválásban?
Ha az üres falak arra emlékeztetnek, hogy engem itt hagytak, az nem jó. Nem jó üzenet, nem jó érzés, akkor valamit kell vele tennem, hogy megváltoztassam, valamit, ami segít továbblépni. Mindig azt szoktam mondani, hogy nem foglalkozunk a múlttal, nem foglalkozunk a riválissal. Csak azzal foglalkozunk, hogy mi hogyan tudunk boldogok, kiegyensúlyozottak lenni. Ha magamban meg tudom találni a harmóniát, akkor ismét vonzóvá válok. Ugyanakkor azt is szoktam szorgalmazni, hogy vegyük végig, mit adott a kapcsolat, hogy ne mindig csak a fájdalom és a veszteség legyen. Érdemes felemlegetni, megünnepelni, értékelni a jó dolgokat, megnézni, hogy mivel lettem több a kapcsolat által.
A szakításkor keletkező űr betöltésére sokan új tevékenységekbe kezdenek, sportolnak, több időt töltenek a barátaikkal, ismerkednek.
A nagyon erős szimbiózisban nem történhet meg valami újnak a kezdete. Nekem is volt olyan szerelem az életemben, amikor az egész munkánk, az egész életünk összeért szinte minden percben. Sokáig egy tetőtéri lakásban laktunk, és nekem egyre jobban kellett egy kert, ahol van rózsatő, ahol egyedül tudok kapirgálni, ahova idejöhetnek a gyerekeim. Egy idő múlva ugyanis elkezdett hiányozni, hogy ki vagyok én. Úgy éreztem, hogy teljesen elveszek a kapcsolatban, a másikban. Ha vele maradok, akkor nem fogom tudni formálni magam, nem vagyok elég erős hozzá. Egy kicsi változata leszek a páromnak, amit nem akartam. Úgyhogy a szakításkor nem is igazán őt akartam elhagyni, hanem magamat megmenteni a szimbiózisból. Nagyon nehéz volt talpra állni, de talán az segített, hogy mindig tudtam, hogy mit szeretnék az életemmel, merre szeretnék haladni.
Szerintem pontosan ez az, amivel sokaknak nehézsége van. Én azt látom magam körül, hogy emberek gyakran azért maradnak benne diszfunkcionális vagy kihűlt párkapcsolatokban, mert nem mernek szembenézni a saját életükkel, a saját elakadásaikkal. Te mit gondolsz erről?
Nagy veszélynek tartom, hogy sokszor azt gondoljuk, hogy a párkapcsolat valamiféle pótlékot tud adni a saját életünk eddigi nehézségeire, hogy a partner majd kárpótol valamiért bennünket, majd megadja nekünk azt, amit saját magunknak nem vagyunk képesek megszerezni. Pedig mindannyiunkban ott van egy csomó lehetőség, szerep, amit ki tudunk fejleszteni. Ezt sosem bízhatjuk rá egy partnerre: a változás, a fejlődés mindig a saját felelősségünk.
Próbáld ki te is a pszichodrámát!
Életszövet címmel szervez jubileumi kongresszust a Magyar Pszichodráma Egyesület 2019. november 29. – december 1. között. Az izgalmas eseményre minden érdeklődőt várnak, aki megismerkedne a pszichodrámával, vagy aki még inkább elmélyedne benne. A programon találkozni lehet a szakma neves hazai és külföldi képviselőivel. Látogass el a műhelyekre és az előadásokra, hogy részese lehess egy olyan közösségi élménynek, ahol a pszichodráma inspiráló módszerének, a résztvevők tudásának és személyes életének színes szálai egy nagyobb egésszé szövődnek össze. Early bird jegyet 2019. július 1. előtt tudsz váltani, további információkról pedig az alábbi linken tájékozódhatsz.
Honnan tudjuk, hogy bekövetkezett ez a változás?
Azt tanítom a pácienseimnek, hogy a párkapcsolati szakítás ugyanolyan, mint egy gyászfolyamat: mindennek egyszer meg kell történni az elvesztett személy nélkül. Ha tehát jelentős kapcsolat szakad meg, akkor utána minimum egy év kell ahhoz, hogy igazán készen álljunk egy következő reális, jó kapcsolatra. Ha elengedtem a partnert, akkor már le tudnak kötni annyira az életfeladataim, hogy nem kúszik be folyton a másik.
A teljes hírzárlatot sajnos elég nehéz elérni a közösségi média korában. Ha le is állítjuk a másik követését, biztosan lesz olyan poszt vagy applikáció, amiben hirtelen felbukkan egy róla szóló információ.
A páciensek sokszor követik-kutatják a Facebookon, hogy mi történik az expartnerrel. Ez nagyon fájdalmas dolog, mert újra és újra feltépi a sebeket. Ebben a fázisban még nem kezdődött meg a tényleges feldolgozása annak, amit a partner adott nekem, ezeket a dolgokat még nem tudom máshonnan összeszedni. A partner mindig elvisz belőlem egy darabot, tehát meg kell tanulnom újra felépíteni magam. Amíg ez nem következik be, addig nem tudunk barátságban leülni.
