Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad. A tízparancsolat egészen explicit módon fogalmazza meg a gyermeki engedelmesség erényét, amely mélyen beleivódott a kultúránkba. Talán ezért van az, hogy nem beszélünk eleget azokról a törésvonalakról, amik a legtöbb családban léteznek. Talán ezért van az is, hogy ennyire fájnak.
A társadalom alapvető építőegysége a család, ezért első számú értékként, sokszor idealizált formában jelenik meg, a vérségi kötelékeket körbelengő mítoszokat pedig általában nem kérdőjelezi meg senki. Ilyen, széles körben elterjedt nézet például az is, hogy minden nő ösztönösen képes a gondoskodásra, vagy hogy minden szülő szereti a gyerekét. Ebben a kontextusban nem csoda, ha sokakból megütközést vált ki, hogy vannak emberek, akik felnőttként nem tartják a kapcsolatot a szüleikkel. Hogy lehetnek ennyire sértődékenyek, hálátlanok, kegyetlenek?
Egyes szakemberek szerint a szülők és felnőtt korú gyerekeik elidegenedése az egyik utolsó tabu, amiről máig kevés szó esik a nyilvánosságban. Pedig nem egy ritkaságszámba menő anomáliáról van szó. A The New York Times cikke alapján nézzük a jelenséget övező leggyakoribb tévhiteket!
#1 Az elidegenedés mindig a kapcsolat megszakítását jelenti
Lucy Blake brit kutató 2017-ben elemezte a témában eddig napvilágot látott 51 tanulmányt. Munkájának egyik tanulsága az volt, hogy ezek a kutatások nem rendelkeznek egységes definícióval. Abban a legtöbb meghatározás osztozik, hogy a szülő-gyerek elidegenedés során az egyik fél szándékosan távolságot kezdeményez, illetve tart fenn. Abban azonban nincs egyetértés, hogy az elidegenedés kategória-e (vagy tartjuk a kapcsolatot, vagy nem), vagy inkább dimenzióként érdemes-e elképzelni. Ha pedig fokozatai vannak, akkor célszerű-e külön fizikai, érzelmi illetve kommunikációs elidegenedésről beszélni?
Előfordulhat, hogy valaki évek óta nem tette be a lábát a szülei lakásába, de időnként válaszol az üzeneteikre vagy telefonon beszél velük. Más talán minden vasárnap együtt ebédel az anyjával, de egyáltalán nem tud hozzá érzelmileg kapcsolódni. Fizikailag jelen van ugyan, de mentális értelemben elkötődik a helyzettől, lélekben messze jár. Lehet-e annyira kiüresedett egy kapcsolat, hogy leginkább a múltban létezik?
#2 A szülővel való szakítás ritka
Egy angol reprezentatív felmérés eredményei szerint a felnőtt népesség 8 százaléka szakította meg a kapcsolatot a szüleivel. Ez csak az Egyesült Királyságban 5 millió embert érinthet. Szintén magas számokat mutatott ki egy amerikai vizsgálat. Richard Conti és kollégái 354 főiskolás személyt – zömében a húszas éveikben járó egyedülálló nőket – kérdeztek meg a tapasztalataikról: 44 százalékuk élt már át kapcsolatmegszakítást a szüleivel. Átlagosan 59,4 hónapig, azaz közel 5 évig nem beszéltek egymással a családtagok, pedig a kutatásban fiatal felnőttek vettek részt! Sajnos Magyarországon tudomásunk szerint még nem készült hasonló kutatás, de a válaszodat jelölheted az alábbi mezőben.
#3 A kapcsolat megszakítása hirtelen történik
Megeshet, hogy lesz egy utolsó csepp a pohárban, egy viselkedés, egy reakció, egy beszólás, amikor végképp elszakad a cérna. Az emberek közötti kapcsolat azonban mindig idővel kopik el, nem pár pillanat leforgása alatt. A témával foglalkozó és számos interjút készítő Peg Streep tapasztalatai szerint a negatív élmények gyakran évtizedeken keresztül gyülemlenek fel, hogy szorgos aknamunkával egy ponton végleg aláássák a személy bizalmát a szülője iránt. Egy ilyen horderejű döntés általában éveken át érlelődik, sosem történik előzmények nélkül vagy meggondolatlanul, hiszen a kapcsolat megszakítása tele van ambivalens érzelmekkel: csipetnyi megkönnyebbüléssel és általában sok bűntudattal, veszteségérzéssel, aggodalommal.
#4 Már nem is tudják, miért vannak haragban
A szülővel való kapcsolat megszakítása nem holmi szeszélyből következik be, nem impulzív döntésről, hálátlanságról vagy túlérzékenységről van szó. Egy ausztrál kutatás szerint az elhatározás mögött meghúzódó leggyakoribb ok az érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás, az értékek ütközése, az árulás (titkok kifecsegése, lehetőségek szabotálása), valamint a családi szerepekkel kapcsolatos különböző elvárások (például mit kell megtennie egy gyereknek a szüleiért, és mit nem). Összességében elmondható, hogy a kapcsolat megszakítását kezdeményező felnőttek gyerekkorában érzelmileg vagy fizikailag elérhetetlen volt a szülő, nem nyújtott számára biztonságot, odafigyelést, szeretetet.
#5 Az éremnek mindig két oldala van
Természetes, hogy a szülőnek és a gyerekének is meglesz a maga narratívája a kapcsolat alakulásáról. Azonban ne feledjük: a szülő 18 évig felnőttként vett részt kettejük közös történetében, minden hatalom az ő kezében volt, neki kellett volna vigyáznia a gyerekre, felelősséget vállalnia érte. Ráadásul a kicsik elég erősen elő is vannak huzalozva arra, hogy szükségük legyen a szüleik szeretetére, figyelmére, támogatására. Nem elég világra hozni valakit, táplálékot, otthont, oktatást biztosítani számára. Az is lényeges, hogy milyen pszichés tapasztalatokkal látjuk el élete hátralévő részére. Persze minden szülő követ el kisebb hibákat, de vannak olyan emberek, akik sosem reflektálnak a viselkedésükben megjelenő kártékony mintázatokra, amelyektől éveken át szenvedhet a gyerekük.
#6 A szülő-gyerek kapcsolat teljesen más
A szülő-gyerek kapcsolat – mint bármely más emberi kötelék – erőfeszítést igényel a felektől akkor is, ha összességében jól működik. Amikor úgy nő fel valaki, hogy szeretve érezte magát, mindenben támogatták és saját jogon létező egyénként kezelték a szülei, akkor a kapcsolat elég erős alapokkal fog rendelkezni ahhoz, hogy kibírja a konfliktusokat és a kríziseket. A teherbíró kapcsolatok konstruktív kommunikációs szokásokkal rendelkeznek, és a kölcsönös tisztelet talaján jönnek létre.
#7 Utána egy csapásra jó lesz minden
A kapcsolat megszakítása gyakran az utolsó erőfeszítés az emberek számára, hogy megkönnyebbüléshez jussanak abból a folyamatos lelki fájdalomból, amit a szülővel való interakció jelent számukra. Mindez azonban önmagában nem vezet gyógyuláshoz, még ha több teret is biztosít a fellélegzéshez. Ugyanis egy mélyen gyökerező probléma továbbra is megoldásra vár: az illető már felismeri a szülő viselkedése által okozott pszichés szenvedést, de továbbra is vágyik arra, hogy elismerést és szeretetet kapjon tőle – rendszerint hiába.
A szakítás fenntartása ezért éppúgy erőfeszítést igényel, mint a szakítás kezdeményezése. A bűntudati feszültséget pedig tovább fokozza a közvetlen és tágabb közösség hibáztató, stigmatizáló hozzáállása, a minikampányok, amiket a többi családtag folytat a békülésért. Mégiscsak az anyád, nem teheted meg, hogy nem beszélsz vele – mondják az ismerősök. Mindennek az lesz a következménye, hogy sok ember a békülés és a szakítás kilátástalanul váltakozó köreiben találja magát, a se veled, se nélküled helyzet kimerítő állapotában vergődve.
