Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sosem látott népszerűségnek örvendenek az extrém távú sportesemények: rengeteg amatőrből lesz ultrafutó vagy triatlonista, és megfigyelhető, hogy sokan negyven felett fognak bele ezekbe a sportokba. És ez egyáltalán nem véletlen. Az ultrafutás ugyanis választ adhat az életközépi válságra, tekintve, hogy nem is sport, hanem inkább egy önismereti, önelfogadási utazás.
Az Elliott Jaques által elnevezett életközépi válság arra a depresszív, szorongásos életszakaszra utal, amelyben az ember rájön, hogy valószínűleg már többet élt, mint amennyi még hátravan. Tudományosan nem száz százalékig bizonyított, hogy tényleg van életközépi válság, de a késő harmincasok és negyvenesek elég jól rezonálnak az érzésre. Krízis ez, amelyben az ember szembesül azzal, hogy talán már a hegycsúcson van, és innen csak lefelé vezet az út mind fizikailag, mind karrier és élet szempontjából. Tovatűnik a fiatalság, az álmok és a nagy célok, és azzal szembesülsz, hogy vajon mi van még hátra, mi az, amiért érdemes lelkesedni vagy legalább felkelni reggel.
Írj nekünk!
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Ezek a gondolatok, az élet tulajdonképpeni egyhangúsága – és elképzelhető, hogy a biológiailag kódolt változások is – mélabúba, szorongásba ránthatják az éltük közepén járókat. Ebbe kevesen ragadnak benne szívesen: klasszikus kép az életközépi válságot sportkocsival, újrakezdett bulizással, esetleg partnercserével megoldó férfi képe, aki mindent megtesz azért, hogy újra fiatalnak érezhesse magát. Kialakulóban van viszont egy, ennél a sztereotípiánál sokkal mélyebbnek és inkább előremutatónak tűnő megoldás, ez pedig a hatalmas teherbírást és kitartást igénylő ultrasportok (ultrafutás, ironman, spartan stb.) felé fordulás.
Paul Flannery, aki maga is negyvenhárom évesen kezdett ultrafutó lenni, cikkében azt állítja, hogy a jelenség olyan általános, hogy az ultrasportokat konkrétan az életközépi válság új megoldási módjának tekinthetjük. Nem lehet elmenni a mellett a tény mellett, hogy döbbenetes népszerűségre kezdenek szert tenni ezek a versenyek. Nálunk is szinte nemzeti hős egy-egy ultrafutó, például Lubics Szilvia vagy Maráz Zsuzsanna, az Index is élőben közvetíti a Spartathlonokat, és nekem például egyre több ismerősöm tesz fel képeket a Facebookra arról, ahogy végigküzdötte magát egy Spartan futóversenyen. Ha pedig megnézzük az igazán durva távokat maguk alá gyűrő emberek életkorát, nem huszonéveseket találunk, akikről azt hihetnénk, erejük teljében vannak, hanem sokkal inkább idősebbeket. Az idei Ultrabalaton rajtszám szerinti első száz egyéni futója közül 68 született 1980 előtt, vagyis minimum negyvenéves.
Nem a múltban élnek, arra készülnek, ami jön
Manapság a harmincas, negyvenes évek egzisztenciális szorongása az embereket mintha nem a fiatalságuk utolsó maradványainak újraéléséhez lökné vissza, hanem inkább olyan kihívások legyőzésére készteti őket, amikről azt hihetnénk, hogy csak a fiatalok képesek rá. Az extrém erőnlétet és kitartást, állóképességet igénylő sportok űzésével egyre tolják és tolják kifelé a határaikat. Mintha visszautasítanák azt, hogy azon merengjenek, mi múlt el; inkább testileg és lelkileg felkészülnek arra, ami jönni fog. Arra edzenek, hogy jól tudjanak majd öregek lenni. Flannery szerint ezt a fajta megküzdést életközépi válság helyett inkább életközépi korrekciónak lehetne nevezni.
Magad mögött hagyod a nehézségeket
Hogy jut oda valaki, hogy ilyen extrém erőnlétet igénylő sportot válasszon? Mindenkinek egyéni az útja, de a beszámolók szerint sokaknak valamilyen feldolgozhatatlannak tűnő életválságra adott megoldást a futás. Flannery maga is serdülőkora óta vissza-visszatérő depresszióval küzd, amire kevés magyarázat adható, hiszen sikeres, van családja, saját háza, elvileg mindennek szépnek és jónak kéne lennie. Mégis, ha rátör az üresség, akkor az egész értelmetlennek tűnik. Egy ilyen periódusban történt, hogy kiment a szokásos kocogására, és ahelyett, hogy hazafelé vette volna az irányt, befordult az erdőbe, és futott tovább, egy-két-három településnyit. Az élmény átütő volt: az őt emésztő lelki kín feloldódott, hazaérve pedig közölte a feleségével: mostantól ultrafutó vagyok. Kilenc hónap múlva lefutotta élete első ötvenmérföldes versenyét, és azóta sem áll meg.
A többi idézett ultrasportoló is hasonló motivációról számol be, de ilyesmit mond Simonyi Balázs is, aki megcsinálta és végigfutotta a remek Ultra című filmet, mely egy Spartathlon versenyt követ végig a futók egyéni harcára fókuszálva.
Látogatás a pokolban
Van egy pillanat ezeken a hosszútávú futóversenyeken, amit a versenyzők sötét helynek hívnak. Általában éjjel jön el, amikor már elképesztő mennyiségen vagy túl, de még rengeteg van hátra. „Most abban a pillanatban vagyok, hogy mindenkit szeretek. Kinyíltak a szívcsakráim. Éjszaka mindenkit utálni fogok. Magamat leginkább” – készül a sötét helyre Simonyi Balázs az Ultra című filmben már tudatosan. Olyan ez a szakasz, mintha megnyílna a pokol, és megtapasztalod a legnagyobb kínt, amit valaha éreztél. Ebben a helyzetben, ultrafutóként nem tehetsz mást, mint hogy magadhoz öleled a fájdalmat – magyarázza Dolores Christensen sportpszichológus, aki 100 ultrasportolóról készített átfogó felmérést. Eredményei szerint, akik képesek voltak arra, hogy elfogadják ezt a kínt, ne pedig fenyegetésnek éljék meg, azok tudtak végigmenni a célig.
„Van valami transzcendentális ebben az élményben. Valahogyan ez jót tesz nekünk: hogy elmegyünk a végső határig, és megéljük a halandóságot. Amikor a végsőkig toljuk magunkat, akkor hatalmas hálát és nagylelkűséget érzünk a testünkért, ami képes erre. Ez az érzés megjutalmazza azt a munkát, energiát és erőfeszítést, ami ahhoz kell, hogy újra megcsináljuk. A folyamat fenntartja önmagát” – mondja Christensen.
Adott a párhuzam
Az életközépi válság hasonló sötét hely. Lehet ez félelem a haláltól, a céltalanság, hiábavalóság, lehasználtság vagy az én elvesztésének érzése. Láthatod ezeket a dolgokat fenyegetésként, vagy elfogadhatod őket úgy, mint az élet velejárói, és mehetsz tovább.
Az extrém távú sportversenyek jóval többek, mint sport, inkább önismereti, önelfogadási útnak tekinthetők. A sportolók egy nap alatt megélik az emberi létezés csúcs- és mélypontjait, illetve megtanulják elviselni, az élet részének tekinteni ezeket. Ezek az érzelmi élmények nem megakasztják őket, hanem továbbhaladásra késztetik. Emellett a sport arra is ránevel, hogy gondoskodj magadról, érzékeny legyél a tested jelzéseire és igényeire, helyesen táplálkozz, eleget pihenj. Az edzés rutinja egyben tart, a versenyek célt adnak. Így az élet közepén elkezdett sport megteremti azt az életformát, ami már önmagában segít, hogy kiegyensúlyozottabb legyél. De ennél jóval többet ad: megtanít elfogadni az életet, magadat a sötét helyekkel együtt, és kétségbeesés helyett továbbhaladásra sarkall.
