Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A mai ember egy nap képtelen mennyiségű döntést hoz. Ezt csak akkor lehet elviselni, ha robotpilótára kapcsolunk, és automatikusan végezzük a feladatainkat. De sokszor elfelejtünk visszakapcsolni, ennek pedig súlyos következményei vannak.
A gyerekeim egyik kedvenc témája lett mostanában, hogy milyen volt a Nagyi, édesanyám, aki sok évvel a születésük előtt meghalt. Keresik a hasonlóságokat, vajon ők mit örököltek tőle, és fantáziálnak azon, hogy mi mindent csinálnának együtt, ha még élne.
Miket szoktam mondani róla? Elmesélem például, hogy mennyire szeretett úszni, és ha bármilyen fürödhető tavat, folyót, tengert látott, ő belement – egyik tanácsa az életre az volt, amit azóta is betartunk, hogy sehova ne induljunk el fürdőruha nélkül, mert sosem lehet tudni… Elmondom, milyen vagány volt, hogy már közel a negyvenhez tanult meg vezetni. Ahogy meglett a Trabant, nekivágtunk Bécsnek, meg a Magas-Tátrának, és milyen büszke volt, hogy a hegyi utakon negyvenhéttel elhúzunk az út szélén gőzölgő, a mi szemünkkel menőnek tűnő, ám lerobbant Škodák mellett. Meg hogy megijedt, amikor gyorsan akart zöldnél indulni, és megint lefulladt, de azért az út végén megdicsérte a kis autónkat megsimogatva a műszerfalat. Nem hallgatom el azt sem, hogy minden pulóveremet, sálamat, sapkámat ő kötötte – bár akkoriban örültem volna néhány bolti darabnak is. Burdákat szerzett, hogy más, szebb ruhákat varrjon nekem, mint amilyenek a Centrum-áruházakban voltak. Azután ott voltak a decemberi, gyertyafényes, ajándékcsomagolós délutánok, amiket imádtam, meg a nagy nyári römipartik is. Ja, és megmentett és felnevelt kettő, az ablakunk előtti fészekből kiesett rigófiókát.
Nem mesélek viszont arról, hogy minden nap három órát utazott a munkahelyére. Az is ritkán kerül elő, hogy mennyit ült a tévé előtt szotyit majszolva. Kevéssé beszélgetünk a mosásról, vasalásról, takarításról. Nem azért nem mondom el ezeket, mert valami idealizált tündérnagyiképet szeretnék a gyerekeimben kialakítani (ha nagyobbak lesznek, biztosan szó esik majd betegségről, tévedésekről és fájdalmakról is), hanem mert nincs mit mondani róluk. Hetente négyszer mosott Tomi-mosóporral, majd kiteregetett. Nem is emlékszem már ilyenekre. Pedig az idő jó nagy százalékát ezek tették ki.
Csak a rutin meg az évek
Az életnek, különösen ha már nem nagyon fiatalok, hanem dolgozók és szülők vagyunk, csomó tevékenységét robotpilóta-üzemmódban végezzük. Tele vagyunk kötelességekkel, házimunkákkal, rutinokkal, amit csak úgy csinálunk, mert kell. Nem is gondolkozunk közben. Ez természetes, hogy így van. A Nobel-díjas Daniel Kahneman Gyors és lassú gondolkodás című könyve óta tudjuk, hogy kétféle rendszer vezérli gondolkodásunkat és cselekedeteinket.
Az első rendszer szinte automatikus, nagyon gyorsan reagál, intuitív, nem tartalmaz sok meggondolást. A napi fogmosás vagy mosogatás közben ezt a rendszert működtetjük, hiszen felesleges energiapazarlás lenne újra és újra végiggondolni a jól begyakorolt műveletek közbeni döntések egymásutánját. Míg ezeket csináljuk, az agyunk máshol jár, talán a következő végzendő feladaton. A második rendszer tudatos, logikus és lassú. Ezt használjuk, amikor valamit végiggondolunk, valami új helyzetre keressük a választ. Teljesen jó és gazdaságos, hogy van ez a két gondolkodási rendszer. A baj csupán az, hogy a mai ember hajlamos szinte csak az első rendszerre támaszkodni.
Robotként élünk
Egy kutatás azt mutatta ki, hogy a mai ember egy nap 35 ezer döntést hoz. Bele is őrülnénk, ha erre mind mentális energiát kellene fordítani. Viszont ha már ennyi esetben szükség van a gondolkodási robotpilótánkra, akkor sem kapcsoljuk azt ki, amikor kéne. Az emberek 96 százaléka mondta, hogy ilyen robotüzemmódban hoz meg egy csomó döntést, például, hogy mit vegyen fel, mi legyen a vacsora vagy a hétvégi program. Negyven százalék azonnal robotpilótára kapcsol, amint hazaér. Sajnos azonban a kutatásban részt vevők azt is elismerték, hogy a robotként meghozott döntések semmit nem tesznek hozzá az életükhöz. Nem visznek közelebb ahhoz, hogy olyan életet éljünk, amilyenre vágyunk.
De mire vágyunk?
Gustavo Razetti vezetői tanácsadó azt írja, hogy manapság legtöbbször olyan emberek fordulnak hozzá, akik úgy érzik, nem a saját életüket élik. Ebben a robotüzemmódban elvész a kapcsolódásuk önmagukhoz, az életükhöz, és elidegenedett érzésük lesz. Sivár, örömtelen, rutinokon és beidegződéseken alapuló napjaik vannak, és amit kikapcsolódásnak szánnak, az is olyan, hogy másnap már nem emlékeznek rá. Ez az egyik legdurvább tünet: amit az agyad robotpilótájával vezérelsz, arra nem emlékszel. (Te mire emlékszel a tegnapi napból?)
Ha van egy-egy pillanat, amikor feleszmélnek, azt gondolják, úristen, mi ez a szürke, unalmas mocsár, amit az életemnek nevezhetek? Az első lépés, hogy kikeveredjünk ebből, az szokott lenni, hogy vizionáljunk egy jövőt magunknak. Olyat, amilyenben élveznénk az életet. Sajnos Razetti tapasztalata az, hogy már annyira elszakadtak az emberek a jelentől, hogy a jövővel sem tudnak kapcsolatba kerülni, nem tudják elképzelni, mi lenne jó nekik. (Te el tudsz képzelni ilyen jövőt magadnak?)
Írj nekünk!
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Nem vagy ott
Pedig ebben a robotüzemmódban tényleg elmegy mellettünk az élet. Nem tudsz kapcsolódni másokhoz, hiszen nincs módodban figyelni rájuk, mert az eszed máshol jár. Annyira azzal van tele a fejed, hogy a világ, a munkahely, a család mit vár tőled, hogy gőzöd sincs arról, te mit szeretnél (vagy igazából ők mit szeretnének). Egyszerre vagy elfoglalt és szétszórt, arra figyelsz, hogy hibátlanul túljuss a következő feladaton, és elemi, fontos dolgokat elfelejtesz. Mindig készenlétben vagy, mindig a következő tennivalót figyeled, és nem állsz meg sosem tudatosítani, milyen is az adott helyzet, mit érzel, volt-e valami, amit jól csináltál, amiért megérte. Ahogy a tudatosítás és a jó érzések átélése elmarad, úgy elmaradnak az emlékek is. Ha egy eseményt a robotüzemmódban csináltunk végig, alig képződnek róla emléknyomok, mintha meg sem történt volna.
Édesanyámról azokat a történeteket tudom elmesélni az unokáinak, amelyekben ő szívvel-lélekkel benne volt. Azok jutnak eszembe, amelyeket ő élvezett, amelyeket ő fontosnak tartott, amelyekben saját vágyait valósította meg, és amelyekben igazán együtt voltunk.
Te mit fogsz mesélni az unokáidnak az életedről?
