Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Élhet-e boldog kapcsolatban egy extrovertált egy introvertálttal? Kinek a feladata az alkalmazkodás? Ki lehet-e jól jönni a dologból?
Sokat olvasni manapság az introvertáltak helyzetéről megértő szemszögből: Sylvia Löhken német nyelvész és kommunikációs szakember itthon tavalyelőtt megjelent könyve, A csend ereje szakszerű és alapos összefoglalóját adja a befelé forduló személyiségnek. A szerző – aki maga is intro, de ennek ellenére sikeres kommunikációs karriert tudhat magáénak – tudományos alapossággal ecseteli a zárkózottabb emberek előnyeit, és igyekszik el- és megmagyarázni személyiségük – elsőre talán furcsának tűnő, az extrók számára gyakran érthetetlen – jellegzetességeit.
A világot a kifelé fordulók, az extrók uralják, az intrók csodabogarak, akiket csendesebb karakterük miatt gyakran félretolnak, de akiknek számtalan rejtett erősségük van – ez a könyv alaptézise. Ugyanakkor kicsit mintha megint túllendült volna az inga, és manapság szinte csak az intrók igényeit hangsúlyoznánk. Kizárólag az extrók feladata lenne az alkalmazkodás?
Hogyan jelenik meg mindez az ellentétesség a mikroszinten, egy hétköznapi párkapcsolat szintjén? Milyen problémákat okoz egy intro–extro együttélés? És milyen előnyei vannak két különböző karakterű ember összekapcsolódásának?
Sok az inger
Kezdjük az eltérő ingerelhetőséggel, amelyre Löhken könyve is kitér. Más és más tölti fel az intro- és extrovertált személyiségű embert, más jelenti az „üzemanyagot”. Nagyon érdekes megfigyelni a mindennapokban ennek a tézisnek az igazságát: a férjem egy-két óra társasági részvétel után menekülne haza – ha épp teljes egészében el nem kerüli a szociális eseményt –, én meg épp akkor kezdenék belelendülni a beszélgetésekbe. Ez gyakran okoz konfliktust, de általában én engedek, mivel látom, hogy tényleg szenved. Őt a napi két-három óra számítógépes játék tölti fel, engem a minimum ugyanennyi folyamatos beszéd és interakció másokkal – akár vadidegenekkel is. „Igyekszem nem látni és hallani, és azért játszom, hogy ne is kelljen” – foglalja össze a férj a motivációját.
Ha városnézős, kültéri programot szervezünk, férjem nagyjából fél óra után látványosan szédelegni kezd, fizikai tüneteket produkál, ténylegesen rosszul is lesz: így akarja elérni, hogy menjünk már haza, a számára feltöltődést nyújtó otthoni közegbe. Nekem szükségem van az új ingerekre, származzanak ezek akár egy másik embertől vagy új környezettől – őt halálosan lefárasztja ugyanez. A pszichológia már egy találó fogalmat is alkotott a túlingerlés jelenségére: ez az introvertáltak másnapossága. Mit lehet tenni? Nagyjából semmit, mindig a másik fél enged egy kicsit – én kevesebbet járok el, ő kevesebbet ül otthon, de egyikünk számára sem ideális a helyzet.
Fordulatszám
Emlékszünk még Surdára, a lusta, semmirekellő életművészre, akinek állandóan leesett a vérnyomása? Mintha a férjemet látnám… Nem a semmirekellőség a párhuzam, hanem a folyamatos kávézás és szédelgés. Nekem, aki szinte folyamatosan pörgök (és beszélek), nagyon irritáló látni, hogy a partnerem naponta több alkalommal ájulásközeli állapotban a kávéfőző körül matat, vagy munkaidőben többször is le kell feküdnie – ó, a távmunka áldása, hogy ezt büntetlenül meg is teheti! Már megint kávézol? – teszem fel ilyenkor a teljesen felesleges kérdést. Természetesen nem az ő hibája, az alacsony vérnyomás adottság, és remélem, később nem okoz majd komolyabb egészségügyi gondokat – mégis, a befelé forduló személyiséggel kombinálva szinte gyilkos elegyet alkot egy extro számára.
És persze a beszéd. Nekem folyamatosan közönségre van szükségem, ki akarom magam fejezni, ő ritkán szól bármit is, és ritkán is követi a mondókámat – ezt nem is várom el, annyi irreleváns információval bombázom nap mint nap, akárcsak egy tipikus feleség. Egyébként nagyon érdekes, amikor kiderül, hogy mindenre emlékszik, pedig a sztorizásaim szereplői nagyrészt számára ismeretlen személyek, akikkel sosem fog találkozni – mégis, egy-egy elszólásából kiderül, nagyon is jól tudja, hogy ki kinek a kicsodája. Ez is egybevág a Löhken könyvében olvasottakkal, aki kiemeli, hogy az intróknál minden folyamat, feldolgozás, információraktározás csendben, belül zajlik – és attól még, hogy nem látszik, azért megtörténik. Ez számomra, aki minden belső rezdülésemről, tépelődésemről fennhangon tudósítok, szinte hihetetlen, így gyakran kételkedem.
A hallgatás mögött
Vajon mégis vannak-e előnyei az intro–extro kapcsolatnak, és melyek azok? Nekem az az érdekes a csendesekben, hogy minden alkalommal meg kell fejteni, ki kell deríteni, valóban lapul-e valami kincs a személyiség mélyén, vagy egyszerű szemfényvesztésről van szó, és csak a tudatlanságát leplezi hallgatással az illető. Számomra minden intro, így a férjem is rejtély, akit megnyilvánulásra kell bírni – ami izgalmas kihívás. A szótlanság nekem, a szószátyárnak, kifejezetten értékes tulajdonságnak tűnik, és a megbízhatóság indikátoraként kezelem: aki nem beszél sokat, az nyilván cselekszik. Sok beszédnek sok az alja, és ez milyen igaz: férjem nagyon ritkán szól, de gyakran cselekszik, legtöbbször akár kérés nélkül is megjavít dolgokat a lakásban, elmosogat vagy bevásárol.
Ami az extrók szolgáltatásait illeti az intrók irányába, mi egyfajta 0–24 órás szórakoztatóipar vagyunk a számukra – amiből ők gyakran nem kérnek, vagy nem ekkora intenzitással. Ennek ellenére meg vagyok róla győződve, hogy, ha mi, extrók nem lennénk, az intrók halálra unnák magukat a csendes kis világukban – persze azt ne várjuk el, hogy ők ezt be is ismerik majd. Sőt, bizonygatni fogják, hogy nagyon jól elvannak magukban – aztán mégis azt vesszük észre, hogy valamiért jönnek, keresik a kapcsolódási lehetőséget az extrovertáltabb embertársaikkal: ez néha rohamszerűen is megnyilvánulhat náluk, egy-egy már számomra is túlságosan nyílt és közvetlen kapcsolatfelvétellel, vagy hirtelen-váratlan önvallomásos rohammal. Ezt úgy képzelhetjük el, mint dugót egy túlnyomásos palackban, amit egy extro megjelenése kipattint, majd kidől a lé, vagyis a meglepően személyes tartalom.
Sikernek is vehetjük ezt a jelenséget, hiszen jól rámutat arra, hogy olyanok vagyunk egymásnak, mint a jin és a jang: mind a két személyiségtípus hasznos és jó, főleg a másik fél számára, és a vitát az egyik vagy másik felsőbbrendűségéről nem lehet és nem is kell eldönteni.
