Egy természeti katasztrófa, egy baleset vagy egy terrortámadás hatására a világba, a többi emberbe és az önmagunkba vetett hitünk teljesen meginoghat. Eleinte talán el sem hisszük, hogy mindez velünk történik. De a szenvedéssel való megküzdés pozitív változásokat is elindíthat bennünk, a folyamat eredményeként pedig lelki fejlődést élhetünk meg. Valóban bölcsebb emberré tesz minket a szenvedés?
Amikor a 2010-es árvíz után Felsőzsolcán jártam, sokat beszélgettem a város lakóival. Többük történetében visszatérő elem volt, hogy az utca és a bejárati ajtó felől várták az özönvizet, de a megáradt Sajó és a környező folyók még nagyobb meglepetésre a kertek alól törtek be az otthonukba.
Ezt a mozzanatot azért éreztem szimbolikusnak, mert érzékletesen jelzi, hogy a velünk történő bajok sokszor minden logikát nélkülöznek, illetve nehezen illeszthetők bele a dolgok megszokott működésébe. Amikor valaki traumát él át, az egész világképe, az addigi hiedelemrendszerének teljessége megrendülhet.
Hogyan is lehet például ép ésszel felfogni, hogy a kaliforniai tűzvész percenként nyolcvan focipályányi területre terjed? Hogy Velence reneszánsz terein egyszer csak derékig ér a víz? Hogy a városunkat elöntötte a vörösiszap, az utcák egyszerre marsbéli tájjá változnak, ahol fegyveres katonák szkafanderben állnak őrt? Hogy furgonnal a tömegbe hajt, hogy lövöldözik, hogy rossz hírt közöl. Zsigeri reakció ilyenkor a tagadás: ez velünk nem történhet meg, egy igazságos világban semmiképpen sem.
Bár a Föld tele van szenvedéssel, szerencsére tele van gyógyulással is.
Ez a gondolat Helen Keller amerikai írótól származik, aki maga is nagy küzdő volt, hiszen elsőként szerzett főiskolai diplomát siketvak diákként. Az alábbi világhírű háromperces TED-videóban pedig Stacey Kramer beszél arról, hogy egy félelmetes, drága, traumatikus meglepetés, hogyan tud az élet igazi ajándéka lenni. Tényleg jobb emberekké tudunk válni a szélsőségesen negatív élményeink hatására?
Mi a poszttraumás növekedés?
A jelenséget Tedeschi és Calhoun amerikai pszichológusok írták le nagy hatású tanulmányukban. A poszttraumás növekedés azt jelenti, hogy a nagyfokú kihívást jelentő élethelyzettel való megküzdés hatására a személy pozitív pszichológiai változást él át. A saját magával, másokkal és a világgal kapcsolatos feltevésrendszere összeomolhat, de lehetősége van arra is, hogy a folyamat során valami újat hozzon létre, ezzel fejlődést élve át.
Kezdetben automatikusan, újra és újra a történtekre gondol, később akár tudatosabban foglalkozik az átélt élményekkel, mígnem azokat valóságosként fogadja el, majd valamilyen jelentéssel tudja felruházni a múlt eseményeit. A trauma feldolgozási szakaszait követően pedig hosszú távon akár meg is haladhatja a traumát megelőző állapotot. Ahogy a mexikói közmondás tartja:
Próbáltak élve eltemetni minket. Nem tudták, hogy mindannyian magok vagyunk.
Halálközeli élményeink arra késztethetnek minket, hogy átértékeljük az egész eddigi életünket: milyen a kapcsolatunk másokkal, hol van a helyünk a világban, mit értünk el eddig, miben higgyünk ezután. A kutatások szerint a poszttraumás növekedés öt alapterületet érint.
Jobban megbecsüli az életet, és megváltoznak a prioritásai
A traumák során az ember szembenéz a halandósággal, megéli azt, hogy egy pillanat alatt bármit elveszíthet, amiért egész életében küzdött. Az élmény hatására átértékelheti, hogy mi az, ami igazán fontos számára az életben. Mérlegelheti, mi mindent tett pusztán azért, hogy másoknak tetsszen vagy megfeleljen.
Mélyülnek az emberi kapcsolatai
A túlélő úgy érezheti, hogy kapott még egy esélyt az élettől, hogy őszintébb, intimebb, szeretetteljesebb emberi kapcsolatokat hozzon létre és tartson fenn. A poszttraumás növekedés elérésében a társas támogatás egyébként is alapvető jelentőségű, a hozzá közel álló emberekkel körülvéve tud a személy egy értelemmel bíró történetet létrehozni az elsőre feldolgozhatatlannak tűnő tapasztalataiból.
Megéli a sérülékenységét, de az erejét is
A személy azt élheti meg, hogy a legnagyobb csapás után is talpra tud állni: a veszteségeit követően is újjá tudja építeni az egészségét, a házát vagy éppen az álmait. Megérzi, hogy mekkora erő van ezekben a tapasztalatokban, mennyi küzdelemre és kitartásra képes. Ugyanakkor az élet törékenységének élménye vele maradhat. József Attila szavaival élve
tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja.
Új lehetőségeket, életpályákat fedez fel
Az ember rájön arra, hogy nincs is annyi ideje ebben a világban, mint ahogyan azzal nyugtatta magát. Ha változtatni akar az életén, ha számára jelentéstelibb hivatást választana, ha el akarja érni egy régi célját, vagy bele akar vágni valami újba, amihez eddig sosem volt bátorsága, akkor most kell cselekednie.
Spirituális fejlődést él át
Extrém kihívást jelentő élményeinek hatására a személy sokat gondolkodik a világ működésén: van-e valamilyen emberen túli egyetemes rendezőelv, mely jelen van minden létezőben. Miért jött létre a természet és benne az ember, mi az élet értelme?
A poszttraumás növekedés a szenvedés hiánya?
Shakespeare-Finch kutatásában traumák túlélőivel készített számos vizsgálat eredményeit elemezte. Arra a következtetésre jutott, hogy a poszttraumás növekedés és a traumát követő stresszes tünetek nem egy spektrum egymást kizáró végpontjaiként értelmezhetőek, hanem egyszerre is jelen lehetnek. A poszttraumásstressz-zavar egy rendkívül szorongató állapot, melyet többek között betörő negatív emlékképek, rossz álmok, elkerülő viselkedés, fáradtság, ingerlékenység, reményvesztettség, elidegenedés élménye jellemezhet.
Ráadásul a traumát követő stresszzavar és a növekedés nemcsak egyszerre lehet jelen, hanem a pozitív és negatív érzelmek egyaránt magas átélése vezet leginkább pszichés növekedéshez más pszichológusok szerint.
Kik élnek át poszttraumás növekedést?
Tedeschi és Calhoun munkája alapján minél aktívabban foglalkozik valaki a történtekkel, annál nagyobb esélye van a lelki növekedés megélésére. Így például a nagymértékű alkoholfogyasztás és egyéb egészségkárosító viselkedések csökkentik a pozitív változások bekövetkezésének valószínűségét, mert inkább elkerülést jelentenek, nem az események feldolgozására irányuló kognitív, mentális erőfeszítést.
Egyes személyiségjegyek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a fejlődés bekövetkezzen. Az extrovertált, tehát a beszédesebb, barátkozósabb emberek talán könnyebben tudnak másokhoz segítségért fordulni a traumát követően, míg az élményeikre nyitottabb személyek hajlamosabbak lehetnek kíváncsisággal fordulni a belső folyamataik felé még akkor is, ha azok negatívak.
Az optimista emberek talán kevésbé emésztik magukat olyan problémák miatt, melyek nem rajtuk múlnak, és inkább bíznak abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Persze az önbizalomnak, az előzetes tapasztalatoknak is nagy jelentősége lehet, a támogató személyek jelenléte pedig a sikeres megküzdés egyik kulcseleme. Szeretteink hitelesítik a megéléseinket, megerősítenek minket, a körénk vont intimitással igyekezhetnek segíteni nekünk abban, hogy a világ ismét biztonságos hely legyen számunkra.
Ez az egész csak mese?
Az utóbbi években felmerült, hogy a poszttraumás növekedés során végbement változások tulajdonképpen pozitív illúziók: csak az elme találja ki vigaszul, hogy jobb emberek lettünk, ha már ennyit kellett szenvednünk. A felvetés szerint a pszichés fejlődést a túlélők észlelik magukon, viszont nem lehet tudni azt, hogy ez a növekedés valóban megtörtént-e.
Ugyanakkor ha valaki borzasztó, negatív és fájdalomteli élmények után így tud vélekedni magáról, a többi emberről és a világról, az óriási lelki teljesítmény. Érdemes hinni abban, hogy idővel a pozitív változások önbeteljesítő jóslatként a cselekedeteiben, a társas kapcsolataiban, az élete megannyi területén meg fognak mutatkozni, s a traumát követő összetört állapotot leküzdve egy újfajta egészségre tud szert tenni.
