Sokszor szabunk magunknak határidőket: majd, ha saját lakásom lesz, majd, ha lesz jó állásom, majd, ha lesz gyerekem, majd, ha eljön a téli szünet... Majd akkor jó lesz. Aztán valahogy akkor sem jó. Máskor meg visszanézünk, és rájövünk, hogy életünk egy-egy szakaszában tulajdonképpen boldogok voltunk, csak akkor nem tudtunk róla. Másképp kéne gondolkodnunk a boldogságról, és talán jobban éreznénk magunkat.
Mit kívánsz szülőként a gyerekednek? Leginkább azt, hogy boldog legyen. Mit szeretnél te magad elérni az életben? Csak nem a boldogságot? Egyre nehezebb dolgunk van pedig a „boldogság” elérésében. Ha ránézünk az életünkre, talán sokkal nagyobb biztonságban élünk, mint bármikor az emberiség története során. Persze, van küzdelem is, ott a lakáshitel, meg a számlák, könnyedén el lehet veszíteni egy munkahelyet, aggódhatunk a gyerekünkért, megkeseríthetnek a rosszindulatú kollégák, és nem feledkezünk meg a globális felmelegedésről. Van ok a szorongásra.
Viszont, ha visszamegyünk az időben, akár a saját nagyszüleink, dédszüleink életéig, akkor érezhető, hogy simább az utunk. A nagymamám például kétszer veszítette el az otthonát, és kezdte újra az életét szükséglakásban. Hat évig várta vissza a férjét három kicsi gyerekkel a hadifogságból, nem tudva, hogy él-e, hal-e. És végignézte, hogy egy vasárnap, a szomszéd lakásba betévedt golyó megölte a családi ebédnél ülő kisfiút, a fia barátját. És a nagyszüleim átlagemberek voltak, nem osztott nekik rosszabb lapot az élet, mint a többségnek. Ehhez képest az én életem eperfagyi tejszínhabbal.
Mégis gyakran elkerül a boldogság. Sokan vannak ezzel így. Rengetegen érzik azt, hogy valahogy elmegy mellettük az élet. Te emlékszel arra, hogy mikor nevettél utoljára teljes szívedből? Úgy, hogy nem járt a fejedben semmi más, csak átadtad magad a jó érzésnek? Annyira sokan teszik fel maguknak a kérdést, hogy mi a bajom tulajdonképpen? Miért nem érzem jól magam? Van egy munkám, amit szeretek. Legalábbis régen szerettem. Nem vagyunk gazdagok, de azért megélünk. Van egy férjem, akivel, ha nem is tökéletes a kapcsolatunk, de nem csal meg, és nem is egy baltás gyilkos. Itt vannak a gyerekek, okosak, szépek. Nincs jogom rá, hogy ne élvezzem az életet. Mégis fásult vagyok. Egyáltalán nem véletlen, hogy a könyv, mely erre a problémára igyekszik választ kínálni, ott van a boltok sikerlistáinak élén már jó ideje.
Túlértékeljük a boldogságot
Mauss és kutatótársai vizsgálata arra mutatott rá, hogy talán a boldogsághoz való hozzáállásunkkal van baj. Nevezetesen azzal, hogy túlértékeljük. Évszázadokkal ezelőtt az emberi értékek az erény, a jóság, a szolgálat, a hűség és társaik voltak. Azt mondják, nem túl régi jelenség, hogy értékeink, elérendő céljaink közé beemeltük a boldogságot. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy nincs ezzel semmi baj, a mesék vége is az, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Miért ne akarnánk boldogok lenni, ha megtehetjük?
Az is logikusnak tűnik, hogy ha valamit fontosnak tart az ember, és értéknek tekinti, akkor azért küzd, és előbb-utóbb el is éri. Például, ha valaki szerint fontos lefutni egy maratont, előbb fog edzeni, és fogja lefutni, mint az, akinek tökmindegy a maraton. A mozgás által beindított testi kémiai folyamatoknak köszönhetően a maraton még meg is adhatja azt a kielégülést, amit az ember remélt tőle. De ismerős az érzés, hogy 5+x évig küzdöttél rengeteg óra tanulással a diplomádért, és amikor kijössz az államvizsgáról, átsuhan a fejeden, hogy most elégedettebbnek kéne lennem? Vagy az igaz rád is, hogy utálod a szilvesztert, mert ilyenkor kötelező mindenkinek jól szórakozni, és össze sem tudod számolni, hány szilveszteri buliban csalódtál már?
Az elég jó nem elég jó
Így van ez a boldogsággal is. Ha azt gondolod, az életed célja, hogy boldog legyél – sőt, ez elvárás is feléd, hiszen nincs okod nem boldognak lenni –, akkor a kisebb örömök, egy átlagos kellemes pillanat még nem elég jó. Nem érzed az eufóriát, hanem inkább csak annyit, hogy ez még kevés. Magasra teszed a mércét a boldogsággal kapcsolatban, amit nem tudsz megugrani. És elindul egy belső monológ, hogy mi a baj velem? Képtelen vagyok jól érezni magam? Ez pedig nyilvánvalóan útjában áll annak, hogy elfogadd az életedet olyannak, amilyen.
Hogyan beszélj úgy, hogy a párod is megértse...
Úgy érzed, nem ért meg a párod? Hiába igyekeztek, nem sikerül megoldani a konfliktusokat? Nem vagy egyedül. A baj azonban nem veled van, de nem is a partnereddel, sokkal inkább azzal, ahogy kommunikáltok egymással. A legtöbb párkapcsolati konfliktus és probléma abból adódik, hogy hiába halljuk a szavakat, tapasztaljuk a tetteket, egyszerűen nem értjük, hogy mit akar üzenni a másik. Sőt. Nemcsak nem értjük, de félre is értjük egymást.
Ennek azonban nem kell így lennie.
November végén négyórás interaktív tréninget tartunk, ahol megismerkedsz a tipikus párkapcsolati csapdahelyzetekkel, és megtanulod, hogyan lehet elkerülni azokat. Kis csoportban dolgozunk, két tapasztalt pszichológus, Kuna-Várhelyi Gábor és Sákovics Diana vezetésével.
A kutatásban azt találták, hogy minél többre értékeli magában valaki a boldogságot mint állapotot, annál kevésbé boldog egy kellemes élmény vagy gondolat hatására. Az élet rossz periódusaiban nincs különbség az emberek között, aszerint, hogy életcéljuk-e a boldogság, vagy sem. Nehéz helyzetekben nem lesz sem jobb, sem rosszabb annak, aki magasra értékeli a boldogságot, mint másoknak. Viszont alacsony stressz esetén, vagy pozitív, kellemes helyzetekben kevésbé érzik jól magukat azok, akik az élettől inkább boldogságot várnak.
Megnézték azt is, hogy a boldogságelvárás oka-e annak, hogy rosszabbul érzik magukat – és úgy tűnik, hogy igen. Ha manipulált cikkeket olvastattak a kísérleti alanyokkal, melyek arról szóltak, hogy fontos a boldogságot értéknek tekinteni, illetve, hogy nem fontos, majd valamilyen pozitív érzést okozó helyzetbe tették őket, akkor azt látták, hogy a boldogságot értékelő csoportba tartozók jóval kevesebb jó érzésről, általános jó közérzetről számoltak be, mint a másik csoport, illetve a kontrollcsoport. A tanulság az, hogy valószínűleg, aki azt várja, hogy boldogságot hozzon neki az élet, az kevésbé elégedett az életével.
Boldogságparadoxon
Kösz szépen! – mondhatod –, de mit csináljak, ha én boldog akarok lenni? Ne akarjam? A válasz: ne akard. A boldogság elvárása magunk felé önsorsrontó stratégia, a csalódás melegágya. Az okozza a csalódást, hogy túl magasan van a léc, több pozitív érzést vár el magától az ember, mint amennyi az életben van. Byron Katie, akiről korábban már írtam, azt mondja, hogy a szenvedést a gondolataink okozzák. Az, hogy minden helyzetet megcímkézünk valamivel, hogy ilyennek, meg olyannak kellene lennie. Ennyi munkáért több fizetést kéne, hogy kapjak. Ezt mégiscsak neki kellene megcsinálnia, nem nekem. Jobban kéne, hogy szeressen. Miért nem segít? Boldognak kéne lennem, hiszen sínen van az életem.
Byron Katie szerint, ha nem hiszünk a gondolatainknak, nem tartjuk igaznak, hogy a dolgoknak így vagy úgy kellene lenni, akkor kinyitjuk a kaput arra, hogy azt lássuk, ami van. Mindenféle mérgező címke nélkül, amit gondolatban ráragasztunk a helyzetre. Képessé válhatunk arra, hogy akár örökké megmaradó derűvel éljük meg az életet. Mert elképzelhető, hogy a boldog élet leginkább sok hétköznapi derűs pillanat, melyekről nem gondoljuk menet közben, hogy csúcspontok lennének, egyszerűen csak nem érezzük a hiányt, az elvárást és a kínlódást közben. A boldogság paradoxona az, hogy ha boldog akarsz lenni, akkor olyan elvárásokat támasztasz magad felé, melyek megakadályozzák, hogy jól érezd magad. Ha nincs ilyen elvárásod, akkor pedig esélyt adsz magadnak, hogy megéld a jó pillanatokat.
