Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Első ránézésre elég egyértelműnek tűnhet, hogy az emlékezés a múltról szól. Azonban friss kutatások szerint ugyanazok az áramköreink aktívak, amikor megtörtént eseményeket idézünk fel, mint amikor jövőben játszódó jeleneteket képzelünk el. Ráadásul a legbiztosabb emlékeinkről is könnyen kiderülhet, hogy valójában hamisak. Összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a memóriádról.
A memóriánkra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint egy passzív adathordozóra, ahol információkat tárolunk, hogy aztán később érintetlenül előhívhassuk őket. Az emlékezés azonban egy rendkívül aktív folyamat, sokkal inkább olyan, mint egy kirakós játék. A hiányzó alkotórészeket előzetes tudásunk alapján néha olyan ügyesen kipótolja az elménk, hogy észre sem vesszük a különbséget.
Arra pedig, hogy miként illesztjük össze a múlt darabkáit, a jelenben betöltött mindenkori pozíciónk erősen hatni fog. Például más képek emelkednek ki egy házasság több ezer jelenete közül, amíg még benne vagyunk, mint amikor éppen túl vagyunk egy váláson, vagy évek múlva tekintünk vissza a kapcsolatra. Ugyanúgy, ahogy a személyes történetünket a jelen függvényében újra és újra létrehozzuk, egy ország politikai vezetése is hajlamos lehet újraírni a történelmet, hogy fennálló hatalmát időbeli folytonossággal is alátámassza. A múlt, a jelen és a jövő feletti kontroll szorosan összefügg, ahogyan arra George Orwell is figyelmeztet:
Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.
Az idézetben leírt társadalmi jelenséget azonban most a legfrissebb, amnéziás emberekkel készült neurológiai kutatások helyezik új megvilágításba. Mennyire tudja elképzelni a jövőt az, aki nem emlékszik az eddigi élete megtörtént eseményeire?
Amnéziás emberek nem tudják elképzelni a jövőt
Bár az emlékezés működésének megértésével több száz éve foglalkozik a tudomány, a jövő kutatása mindeddig kevesebb figyelmet kapott, s a kettő közötti összefüggés létezéséről inkább csak anekdotikus adatok álltak rendelkezésre. Úttörő módon Eleanor Maguire professzor és londoni kutatócsapata öt olyan személy képzeletét vizsgálta, akinek megsérült a hippokampusza: a halántéklebeny csúcsában található, csikóhal formájú agyterülete.
Ezek az emberek nem tudtak múltbeli eseményeket felidézni, de olyan információkra emlékeztek, mint például a hozzátartozóik nevei. Arra kérték őket, hogy képzeljenek el olyan jövőbeni mindennapi jeleneteket, mint a strandolás vagy egy múzeumlátogatás. Később a résztvevők által elképzelt képekről szóló beszámolókat elemezték a kutatók. Azt az eredményt kapták, hogy ezek a leírások érzelemmentesek és meglehetősen szervezetlenek voltak. Egy-egy különálló képet tudtak vizualizálni a megkérdezettek, de az élmény teljességét nem tudták megragadni és átélni. Mintha a kirakós darabkái messzire gurultak volna, már nem volt hozzáférésük sem a múlthoz, sem a jövőhöz, benne ragadtak a pillanatban.
Azonos idegpályákon közlekedik az emlékezet és a képzelet
A St. Louis-i Washington Egyetem kutatói főiskolai hallgatók agyi folyamatairól készítettek fMRI-vizsgálatot. Kathleen McDermott és munkatársai kutatásukban arra kérték a résztvevőket, hogy emlékezzenek vissza egy epizódra a múltjukból (például amikor eltévedtek, a barátaikkal voltak, vagy szülinapot ünnepeltek), majd képzeljenek el egy ilyen eseményt a saját jövőjükben, illetve képzeljék el azt, hogy mindez Bill Clinton egykori amerikai elnökkel történik meg. Az előtesztelések ugyanis azt mutatták, hogy ismert ember lévén az emberek őt könnyen vizualizálni tudják a helyzetek sokféleségében.
A vizsgálat során azt találták, hogy Clinton elképzelésekor a megkérdezetteknek inkább a szemantikus memóriája, tehát a világról való általános tudása aktiválódott: a legtöbb embernek például nincsen személyes tapasztalata a Fehér Házról, de tudja, hogy az micsoda. Az önéletrajzi emlékeik aktiválásakor, illetve saját jövőjük elképzelésekor azonban ugyanazok az agyi területek léptek működésbe! A jövőt ráadásul ismerős helyszíneken, ismerős emberekkel képzelték el. Gyakorlatilag az történt, hogy a jövő vizualizálásakor a múlt egy részét hívták elő, s annak darabkáit kombinálták egy új képpé. A múlt és a jövő közötti határvonal tehát nem is olyan éles az elménkben, mint gondolnánk. Ahogy Albert Einstein fogalmazott:
Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.
Miért fontos, hogy emlékezni tudjunk a jövőnkre?
Az emlékezet és a képzelet közel azonos idegi folyamatokon keresztül zajlik. A jövő elképzeléséhez kutatások szerint már megtörtént eseményeket kivonatolunk és kombinálunk újra. Az emlékezés és a jövő elképzelése közötti különbségtétel már csak azért sem egyértelmű, mert a jövő jeleneteinek elképzelése akkor válik igazán a hasznunkra, ha tárolni tudjuk ezeket a képeket a memóriánkban, és fel tudjuk idézni őket. Tudósok a jövő emlékezetének hívják ezt a jelenséget.
- Például amikor egy döntés előtt állunk, a különböző opciók mérlegelésekor felidézzük a meglévő tapasztalatainkat, de el is képzeljük azt, hogy különböző cselekvési módok milyen következményekkel járnának. Így a döntéseink meghozatalához mind az emlékezetünkre, mind a képzeletünkre szükségünk van.
- Amikor egy cél eléréséhez több lépésből álló terveket készítünk, és elképzeljük ezeket a lépéseket, fontos, hogy erre a cselekvési sorra később is mindig vissza tudjunk emlékezni, hogy követni tudjuk és átlátni, hol tartunk benne.
- Ha valaki megígér nekünk valamit, elképzelhetjük a jövőbeni cselekvését. Ugyanakkor az is fontos, hogy erre vissza tudjunk emlékezni, és figyelmeztetni tudjuk, ha megfeledkezne arról, amire a szavát adta.
Kik élnek még a pillanatban?
A múlt felidézése és a jövő elképzelése közötti összefüggést tovább erősíti, hogy amnéziás embereken kívül is lehetnek olyan személyek, akik számára mindkettő általában nehezebben megy. Kutatások szerint depresszióval küzdő emberek kevésbé részletgazdagon tudják felidézni a múltat, és látni a jövőt, így még inkább bezárva érezhetik magukat a jelen szenvedésteli állapotába.
Gyerekek esetében is gyakori tapasztalat, hogy még nehezen igazodnak el a múlt történései között, s a jövőről is homályosabb elképzeléseik vannak. Például szombat délután megkérdezhetik tőlünk, hogy másnap mennek-e oviba. Ez a némiképp időn kívüli állapot számukra abban segíthet, hogy önfeledten éljék meg a jelen pillanatait.
Előfordul, hogy a képzeletünkre emlékezünk, nem a valóságra
Az emlékezet azonban minden embert megtréfálhat, sokszor nem könnyű eldönteni, hogy egy régebben elképzelt képre, egy általunk észrevétlenül megtoldott részletre, vagy egy valós dologra emlékezünk. Elizabeth Loftus több évtizede kutatja a mindannyiunkban kialakuló hamis emlékeket.
- Egyik nagy hatású vizsgálatában a résztvevők egy autóbalesetről néztek meg egy videót. Azt kérdezték tőlük, hogy milyen gyorsan mentek a járművek. Az a csoport, akiknél a kérdésben a becsapódás (smashed into) igét használták, máshogy reagáltak, mint azok, akiknél az enyhébb ütközés (hit) kifejezést. A „becsapódás” csoport tagjai egy hét múlva inkább nyilatkoztak úgy, hogy a videóban törött üvegeket is láttak, holott ez nem szerepelt a filmben, csak a szóhasználat hatására létrejövő sugallat volt.
- Másik kutatása szerint az emberek 37 százaléka olyan esemény részleteire is gond nélkül visszaemlékezett, ami a valóságban sosem történt meg. A résztvevők családtagjait arra kérték, hogy meséljenek el négy történetet az illetőről, ám ezek közül egy sosem történt meg, tartalmát a kutatók előre megbeszélték a rokonnal. A megkérdezetteket arra kérték, hogy minél több részletre emlékezzenek vissza a történetek kapcsán. Minden harmadik személy visszaemlékezett annak a sztorinak a részleteire is, hogy miként veszett el egy bevásárlóközpontban gyermekként, pedig a valóságban ez sosem fordult elő velük.
- Később pedig arra is fény derült, hogy az emberek felét meg lehet győzni arról, hogy kicsi korukban utaztak hőlégballonnal, hogyha mutatnak erről egy manipulált képet, amin a személy felismeri gyermekkori önmagát.
Mi következik mindebből?
Karl Ove Knausgård norvég szerző ezt írja hatrészes önéletrajzi regényének harmadik, a gyermekkori élményeit feldolgozó Játék c. kötetében:
Az emlékezet pragmatikus, megbízhatatlan és becsapós, de semmiképp sem ellenséges vagy gonosz módon; éppen ellenkezőleg, mindent megtesz azért, hogy a gazdája elégedett legyen vele.
Fenti kutatásokból látszik, hogy az emlékezetünk, a történelmünk, a világról szerzett tapasztalataink sosem lehetnek teljesen objektívek. A tényekre való hivatkozás persze erősíthet egy érvelést, de be is fagyaszthatja a további párbeszédet, és folyamatos használata könnyen dogmatizmushoz vezethet. Sokszor ezért is érdemes a megélésinkről és az érzéseinkről beszélgetni, mert azok valóságtartalma nem kérdőjelezhető meg.
Közösen pedig csak úgy építhetünk jól működő rendszereket, ha elfogadjuk, hogy többféle igazság létezik egymással párhuzamosan, és egyiket sem akarjuk a hatalom erejével elhallgattatni. Még azokét sem, akikkel nem értünk egyet.
