Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kinek a felelőssége az a rengeteg lelki sérülés, amit egymásnak okozunk? Egyáltalán: megsértődünk vagy megsértenek minket?
Ha gyakran tapasztalod, hogy mások érzéketlenül viselkednek veled, ha sokszor érzed magad megbántva, bizonyára gyakran merül fel benned az is, hogy mennyire bunkók tudnak lenni a körülötted élő emberek. Vagy egy klasszikust idézve:
Magyarországon az egy főre jutó bunkók száma kettő.
És bizonyára gyakran hallod másoktól, hogy túl érzékeny vagy, hogy nem kéne ezt úgy magadra venni, vagy hogy ne foglalkozz az illetővel. Arról azonban, hogy mindezt hogyan is kell jól csinálni, nem szól semmi. Egészen mostanáig.
A lélek sebei
A lelki sérülés ugyanis legalább két irányból megközelíthető. Változhat egyrészt a környezet, a többi ember, illetve az a mód, ahogy hozzájuk viszonyulsz. El lehet kerülni a bunkókat, ki lehet lépni azokból a kapcsolatokból, ahol rendszeresen bántanak, fel lehet hívni a környezetedben élők figyelmét arra, hogy bizonyos gesztusaik mit jelentenek a számodra, hogyan hatnak rád.
Másfelől azonban te magad is változhatsz, kialakíthatsz egyfajta pszichológiai ellenálló képességet, immunitást a lelki sérülések megelőzésére. Ennek célja természetesen nem az, hogy mások nyugodtan megengedhessék maguknak, hogy bántalmazzanak. Sokkal inkább az, hogy minél kevesebb sérülés érjen, amíg közvetlenül a helyzeteden is változtatni tudsz.
Első lépés: Fedezd fel az Achilles-sarkadat!
Az érzelmi sérülékenység csökkentése természetesen elsősorban az önismeret fejlesztésén keresztül lehetséges. Az igazán durva lelki sérülések leírására a magyar nyelv egy igen szemléletes kifejezést használ, azt mondjuk: ez betalált. Ezalatt pedig azt értjük: az elhangzott mondat vagy gesztus lelkünk egy igen érzékeny pontját érintette (lásd még: övön aluli ütés). Az önismereti munka egyik legfontosabb része az ilyen érzékeny pontok feltárása.
Azt fogjuk tapasztalni, hogy e különösen érzékeny pontjaink valamilyen módon a múltban megélt sérülések nyomai. Ha például valaki perfekcionista szülők gyermekeként nő fel, és egész gyermekkorában úgy érzi, tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy szeressék, mindenféle kritikára rendkívül érzékennyé válhat. Ez az érzékenység pedig felnőtt korára is megmarad.
Az önismereti folyamat egyik legfontosabb része ezért a múlt sebeinek feltárása. Mindez azonban nem csak a megértés miatt fontos. A büntetés, a szülő szeretetének elvesztése ugyanis egy gyermek számára rendkívül súlyos veszély. Ahogy pedig a súlyos veszélyekre általában, az ember ezekre is éles szemmel figyel, és a legkisebb jelre azonnal ugrik. Aki számára tehát a kritika érzelmi szinten a szeretet elvesztésével fenyeget, hajlamos a bírálat legkisebb jelére, vagy akár csak az elmarasztalás lehetőségére is rendkívül érzékenyen reagálni.
Miről szól?
Óriási különbségek adódhatnak tehát abból, hogy érzelmi szinten kinek miről szól egy - objektíve akár teljesen semleges - helyzet. Ha például egy kenutúrán tüzet kell rakni a folyóparton, lesz, aki a tökéletességre törekszik majd. Tökéletes helyszín, precízen megépített tűzrakóhely, száraz fa, stb. Lesz, aki arra, hogy a tűzrakás jó hangulatban teljen, és mindenki jól érezze magát közben. Másnak az lesz a fontos, hogy a közösség hasznos tagjának érezhesse magát, és elmegy mondjuk fát gyűjteni. Megint más csak biztonságos helyen szeret tüzet rakni, ő gondosan körbejárja a környéket.
Ugyanaz a tűz szólhat tehát a teljesítményről, a társaságról, lehet a közösség vagy a biztonság szimbóluma. És megfordítva: akinek a tökéletesség a fontos, annak a munka csak eszköz - legyen az a saját vagy más munkája. Akinek a társaság a lényeg, annak éppen a tűzrakás az eszköz: a program, ami összehozza az embereket. Ami ugyanígy lehet eszköz: aki mondjuk azt tanulta meg, hogy akkor fogják szeretni, ha hasznos, amit csinál, a tűzrakás során itt is bizonyíthatja hasznosságát.
De lehet-e azt mondani az első embernek, hogy "Le van szarva, ha félreég egy kicsit, gyere, igyál egy sört!"? Vagy a másodiknak, hogy "Akkor mindenki kap egy feladatot, hogy rendesen haladjon a munka!"? Vagy a harmadiknak, hogy "Minek annyi fa? Ülj már le!"?
Lehet, de nekik fájni fog. Közeli kapcsolatainkban persze elvárható, hogy tekintettel legyünk egymás sebeire. Ezt azonban nehezebben várhatjuk el olyanoktól, akikkel mindennapjaink során kapcsolatba kerülünk ugyan, de nem ismernek minket annyira, hogy tudják, mire is kellene tekintettel lenniük.
