Belegondoltál már abba, hogy min mennek át a hős thai focista fiúk? Nekem, talán szakmai ártalom okán, az első pillanattól kezdve azon járt az eszem, hogy vajon mit csinálnak, hogyan segíti őket az edzőjük, mi vezetett ahhoz, hogy ilyen nehéz körülmények között ilyen jó mentális állapotban maradjanak. Összeszedtem, mit lehet tudni, vagy sejteni erről.
Sok százmillió emberrel együtt én is rettentően drukkolok a thai focicsapat kimentésének sikeréért. Most, hogy írom ezt a cikket, négy fiút már kihoztak, a többiek – nyolcan és az edző, Ekapol Chantawong – még bent vannak. Onnantól kezdve, hogy először hallottam, kilenc nap után élve megtalálták a barlangban az ott rekedt focicsapatot, lenyűgöz az a lelkierő, és emberi teljesítőképesség, aminek tanúi lehetünk.
Már eleve az, hogy kilenc napig, minimális élelemmel, egy sötét barlangban, a külvilággal való minden kapcsolat nélkül életben maradtak, elképesztő teljesítmény. Ráadásul a híradásokból az derül ki, hogy nem csupán életben voltak, hanem meglepően jó fizikai és lelkiállapotban. A tegnap kimentett négy fiú számára, akik talán még úszni sem tudtak, elképzelhetetlen testi és érzelmi erőpróba lehetett a háromórás úszó-mászó út kifelé a barlangból. És megcsinálták.
Mi kellett ahhoz, hogy ilyen bátrak és erősek legyenek, és mi vár rájuk, ha kikerülnek a felszín fölé?
Hogyan élték túl mostanáig?
Nem tudhatjuk, hogy mi történt a barlangban, hogy teltek a napok a fiúk számára, de az biztos, hogy a felelőtlen döntése után (hogy levitte a gyerekeket a barlangba) az edző, mint a kis csapat vezetője, fantasztikusan helytállhatott. A 2010-ben, Chilében a bányában rekedt bányászok története alapján következtethetünk arra, hogy mit csináltak, hogyan maradhattak aktívak és relatíve egészségesek egy ilyen totálisan reménytelen helyzetben.
Vezető és csapat
Nagy szerencséjük, éppúgy, ahogy a chilei bányászoknak, hogy már eleve egy összeszokott banda voltak, sok időt töltöttek olyan csapatmunkában együtt, melyben megvoltak a kialakult szerepek, felelősségi körök.
A túlélés semmi másról nem szól, mint apró, végrehajtható célok sorozatáról, melyek hozzásegítenek a túléléshez
- mondja Mike Tipton a portshmouti egyetem túlélést kutató pszichológusa. „Nem ülsz ott, és gondolkodsz azon, hogy mi van, ha két hét múlva is itt leszek? Mi van, ha két hónap múlva is itt leszek?” Ehelyett azon jár az eszed, hogy „egy órán belül ezt és ezt kell megcsinálnom.” Az szokott a baj lenni, hogy olyan nagy feladatnak látszik, hogy bármit is tegyenek a túlélés érdekében, hogy el sem kezdik.
A chilei bányászok túlélésének a kulcsa az volt, hogy az első pillanatban elhatározták, hogy aktívak maradnak. Kitaláltak napi feladatokat, amik keretet adtak a végeláthatatlan várakozásnak. Ezeknek a feladatoknak volt felelősük, és váltották egymást. A felelősségérzet, a közös sors és a célok javították a csapat morálját, értelmet adtak az időnek.
Meditáció
Szerencsés az a kulturális közeg, amiben a fiúk felnőttek, és az edző buddhista háttere is. Ahogy írták, azonnal elkezdte meditáltatni a fiúkat a barlangban, ami egyrészt az energiafelhasználás szempontjából volt hasznos, másrészt viszont lelkileg is. Segíthetett abban, hogy nyugodtabb lelkiállapotba kerüljenek, és a most-ra fókuszáljanak elkerülve a lelkileg legrombolóbb „mi lett volna, ha…”; „miért pont velünk történik?”; „ki tehet róla?”; és „mi lesz, ha nem jönnek értünk?” – típusú gondolatokat.
Ha a negyedik nap reggelén felébredsz, és élsz, az már valami!
Az első, és egyik legnagyobb pszichés kihíváson a negyedik napra jutottak át a srácok. A hasonló traumák átélőinél lelkileg az első három nap kritikus. Egy ideig tartják magukat, és a harmadik napon, amikor még mindig semmi hír a megmentésükről, összeomlanak. John Leach, katasztrófa-kutató azt mondja, „ha a negyedik napon felébredsz, és nem vagy halott, akkor lelkileg állod a sarat, ezen nem fog múlni.”
Humor
Leach másik kritikus lelkierőt jelző tényezőként a humort említi, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyen hosszú időt igénybe vevő traumatikus helyzetet túléljen valaki. A humor erősíti az összetartozás érzést, és mentálisan frissen tart. A hasonló traumatikus helyzetekben a humorérzék az, ami először elmegy, és az tér vissza a legkésőbb. A humorérzéket Leach a túlélésre alkalmasság jelzőjének tekinti. A mentéseket végzők a humorérzék elvesztését ellenőrzik, ha nem tud valaki a humorra reagálni, akkor az jelzés, hogy mentálisan meggyengült állapotban van.
A megmenekülés után sem szabad leereszteni
Már a második világháború óta vannak feljegyzések arról, hogy a megmenekülés utáni órák, vagy a mentőegység megérkezése utáni időszak végzetes lehet. A túlélő akaraterővel tartja magát egy embert próbáló, szélsőségesen nehéz helyzetben, majd a segítséget meglátva megkönnyebbül és leereszt. Mivel hatalmas erőket mozgósított az erejének fenntartása érdekében, ez a leeresztés is túl erőssé válhat, és a lelki készenlét megszüntetése a fizikai készenlétre is rosszul hathat, néha végzetessé válhat. Ezért a mentést végzők erre is figyelnek, hogy ne hagyják a fiúknak teljesen elengedni magukat.
Mi lesz ezután?
Pszichológusok, gyermekpszichiáterek figyelmeztetnek arra, hogy a srácok felépülése hetekig, hónapokig, vagy még tovább is tarthat. Itt gyakran felmerül a reziliencia fogalom is, ami azt a képességet jelzi, hogy valaki milyen hamar tud felépülni, újra normális életet élni egy trauma után. Most még kár találgatni, hogy a fiúk pontosan hogyan vészelik majd át a következő időszakot – de az biztos, hogy egy ekkora trauma átélése sorsfordító. Nem az a tizenhárom fiatal jön majd ki a barlangból, aki június 23-án bement. Samuel Avalos, az egyik chilei bányász mondta, hogy miután kijött a bányából, tükörbe nézett, és a szeme nem az ő szeme volt.
A fiúkat segíteni kell majd felkészíteni arra, hogy a világ nem maradt ugyanaz, mint ami volt, és ők maguk sem ugyanazok már. De bízhatunk abban, hogy amilyen példamutatóan és lenyűgözően helytálltak eddig, és amilyen professzionális és önfeláldozó segítséget mutatott az egész világ irányukba, úgy a felépülésük is rendben megtörténik majd.
