Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Akit gyerekkorában sokszor szégyenítettek meg a szülei, az felnőttkorában sem szabadul az érzéstől. A szégyen, és annak elkerülése élete részévé válik. Mindenki szokott szégyenkezni, de ha kisgyerekként túl sokszor tapasztaltatták meg veled ezt az érzést, akkor megsérültél, ez pedig számos formában kijöhet rajtad, és megnehezítheti az életedet.
Tudjuk, hogy a bántalmazó, elhanyagoló, alkoholista vagy végletesen sérült szülők rengeteg kárt okozhatnak a gyereküknek. Olyan károkat, amiket még felnőttkorukban is nyögnek. Sokan tapasztalják felnőttként, hogy vannak olyan viselkedéseik, reakcióik, amik károsak, amik megmérgezik a kapcsolatukat vagy az előmenetelüket, amiket utálnak magukban, de mégsem tudnak megszabadulni tőlük. Általában ezekről kiderül, hogy kicsi korukban, még iskoláskor előtti létükben gyökereznek, és főként a szüleik a hibásak érte.
Ha a szüleik, a saját lelki defektjük miatt nem képesek szeretni a gyereküket, az egy dolog. De még a legszeretőbb szülők, a gyerekükért „mindent megtevő” anyák és apák is okozhatnak olyan érzelmi becsípődéseket, olyan károkat, amelyek felnőttkorban megnehezítik, megkeserítik az életet. Ezek egyike - talán a legfontosabb - a kicsi korban belénk nevelt szégyenérzet.
Miklós sikeres vállalkozó. Fáradhatatlan munkával építi cégeit, és még nincs negyven éves, mikorra már van egy gyönyörű háza, nyaralója, drága kocsija, milliós órája, szép családja. Magabiztos vagyok – mesél magáról, – tényleg sokat értem el az életben. Megdolgoztam érte, nem lehet okom szégyenkezni. Egy dolog van, amit szerencsére az üzleti partnereim nem tudnak, hogy minden komolyabb tárgyalás előtt halálra izgulom magam. Elfogadhatatlan a számomra, hogy egy megbízást ne én nyerjek, hogy mást válasszanak. Ha ez megtörténik, hetekig rágódom rajta, olyan, mintha azt mondanák, hogy szart sem érek, semmire sem vagyok jó.
Az eszemmel tudom, hogy ez nem így működik, ilyen az üzlet, és nem kötelező mindig nekem lenni a legjobbnak. Mégsem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy egy senkinek, alkalmatlannak bélyegeztek. Úgy képzelem ilyenkor, hogy röhögnek rajtam. Talán tényleg röhögnek rajtam. Jobbik eset, ha rájuk leszek dühös. Ilyenkor káromkodom, és csökken a feszültség.
De éjszaka felébredek, és már magamat szidom. Hogy milyen béna voltam. Hogy ezt bárki más megnyerte volna, csak én vagyok alkalmatlan. Hogy hogy lehetek ilyen kretén.
És a következő tárgyalás előtt pedig újra indul az aggódás, alig alszom. Pedig járok edzeni, a feleségemmel is sokat beszélgetünk – mégsem tudok ettől a stressztől megszabadulni. Hát milyen sikeres ember az ilyen, aki állandóan stresszel?
Miklós kérdésére a válasz, hogy elég tipikus. Sok ember azért válik nagyon eredményessé a munkájában, mert elfogadhatatlan a számára, hogy ne legyen tökéletes. Rettenetes számára azzal szembesülni, hogy hibázik, hogy nem ő a legjobb. Ezt az érzést - ami tulajdonképpen a megszégyenülés - annyira kerülni igyekszik, hogy az átlagnál lényegesen több energiát tesz a munkájába. Mások, akiknél még erősebb a szégyentől való félelem, akiknek a szülei még ártóbban éltek a megszégyenítés, a leminősítés eszközével inkább visszahúzódnak. Nem is mernek vállalni olyan feladatokat, amikre egyébként képesek lennének, mert annyira elviselhetetlen érzést okozna számukra a kudarc, hogy inkább meg sem próbálják: megelégszenek egy kisebb kockázatokkal teli élettel.
Ahogy Miklóssal beszélgetünk (hogy felfejtsük, mi okozza ezt az erős, az életminőségét már megmérgező stresszt) a téma nagyon hamar a gyerekkori otthon lesz. Özvegy édesanyja egész kicsi korától nagyon magasra tette számára a lécet. Talán még nem is lett volna baj, hogy mindig többet várt el a fiától, mint amire ő az életkora alapján alkalmas lehetett, de ha nem sikerült elérni az anya által vágyott eredményeket, akkor édesanyja megvetéssel sújtotta. Egész életében azt hallgatta, hogy egy olyan kivételes embernek (mint amilyen az édesapja volt) a fia csakis a legjobb lehet. Ha rajzolt valamit, azon az anya rögtön megmutatta, hogy miért nem elég szép. Ha ötöst hozott, akkor miért nem csillagos ötöst, ha második lett az országos versenyen, akkor miért nem első.
Miklós
minden ilyen nem elég jó eredmény mellé megkapta a címkéket is: kétbalkezes, idióta, szégyen a felmenőire, hibás áru.
Szerencse, hogy az anya egyébként nem volt rossz szándékú, sok esetben érzelmileg is elérhető volt, más dolgokban képes volt empatikus lenni. Tudott vidáman is együtt lenni a fiával, és tett belé hitet is. Így lett Miklós dührohamokat produkáló alkoholista helyett egy eredményes ember. De az elviselhetetlen szégyenérzettől való félelem is ottmaradt benne, ami harmincpár év után a túlzott stresszben fejeződik ki.
Szégyen és düh
Mindenki él át szégyent. Valószínűleg ilyen esetekben hasonlóan is érzünk: erős diszkomfortérzet, alkalmatlanság, értéktelenség érzése, vágy arra, hogy eltűnj, elbújj, a padló alá süllyedj. A szégyent általában harag is kíséri - vagy mások vagy pedig önmagunk felé – írja Bernard Golden dühkezelés oktató a Psychology Today-en. Kutatók azt találták, hogy
az erős szégyenérzet kiváltó oka, ha valakinek ismételten azt mondják, hogy ő maga rossz és értéktelen, nem pedig az rossz, amit éppen csinált.
Ezek a leminősítsek, az értéktelenség éreztetései az alapjai annak, hogy valaki értéktelennek, nem szerethetőnek éli meg magát, és folyamatos belső monológokat folytat, melyekben önmagát szidja.
A szégyent kísérő dühöt, ha az kifelé, a külvilág vagy más emberek felé irányul, könnyebb átélni, mint a szégyenérzetet és a belső dühöt. Ezért van az, hogy a dühkezelés során a szégyenérzeten igyekeznek dolgozni, hiszen a megjelenő harag csak ennek a fedőérzése. Sokan menekülnek drogokba, alkoholba vagy valamilyen más függőségbe a szégyenérzet elől: ha eltompítják magukat, eltompul az érzés is.
Hogyan válik életed részéve a szégyen?
Egy négyéves feldönti a tejespoharat. A jól szerető szülő erre azt mondja: Semmi baj, baleset volt. Mindenkivel előfordul. Gyere, takarítsuk fel együtt, és legközelebb próbálj jobban odafigyelni! Más, kevésbé szerencsés gyereknek viszont azt mondják: Milyen ügyetlen vagy! Állandóan ezt csinálod. Nem figyelsz oda semmire!
Az első a gyerek cselekedetéről szólt, a második magát a gyereket minősítette. Menjünk előbbre az időben, nézzük meg ezt a két gyereket az iskolában! A tanár így szól hozzá: Nagyon szép a fogalmazásod! A második mondatban használhatnád inkább a kutyád nevét, Buksit, ahelyett, hogy azt írod, hogy ő. Az első gyerek ezt egy visszajelzésnek veszi, amit tud értelmezni, fel tud dolgozni, és nem érez benne fenyegetést. A másodikat viszont már annyiszor megszégyenítették, hogy erre a visszajelzésre is azonnal előhívódik benne az érzés. Természetes reakciója a tanárra irányuló haragja lesz, hiszen azt könnyebb elviselni, mint ülni és átélni a szégyent. Utálja a helyzetet, utálja az iskolát, szidja a tanárt. És beindul az ördögi kör. Vagy pedig feladja: ő úgysem tudja megcsinálni. Legjobb esetben pedig, mint Miklós, tényleg rettenetesen igyekezni kezd, hogy megfeleljen.
A szülők sokféleképp kiválthatják a szégyent
Vannak, akik becsmérlő szavakkal, a gyerek értékét kritizáló kijelentésekkel teszik, mint a fenti példákban. Mások csak az arcukkal, például ahogy a gyerek egyes megnyilvánulásaira undorodó arccal reagálnak. A szexuális vagy fizikai abúzus szintén a lélek mélyére beégő szégyent okoz.
Hogyan lehet kigyógyulni belőle?
A gyógyulás útja itt is, mint minden gyerekkori örökségnél fájdalmas, de megéri. Érdemes szakértő segítséghez fordulni, de addig is, Beverly Engel ajánl egy gyakorlatot, amit akár azonnal el lehet kezdeni!
- Gondolj gyermekkorod legeslegszégyenletesebb élményére! Most képzeld el azt, hogy mi lett volna a legjobb, amit mondhattak volna neked közvetlenül ennek átélése után! Mi segített volna elmulasztani a szégyent? Ha megvan a mondat, írd fel egy papírra!
- Most gondolj valakire, akit a jelen életedben nagyon tisztelsz, szeretsz! Képzeld el, hogy ő elmondja neked ezt a mondatot! Halld a szavait! Halld a szavait a szívedben is! Figyeld meg, hogy ezek a szavak milyen érzéseket váltanak ki belőled!
- Most mondd ki magadnak hangosan! Vegyél mély levegőt, és tényleg mondd ki! Hogyan érzel, ahogy kimondod? Milyen érzést vált ki belőled?
A legtöbb ember számára hangosan kimondani ezeket a szavakat, gyógyító erejű. Lehet, hogy sokan sírnak is közben. Majdnem annyit ér ezeket most hallani, mintha akkor mondta volna valaki. Legfontosabb pedig, hogy (a szeretett személy szavainak elképzelésekor) át lehet élni a valaki mástól jövő, és az önmagad felé érzett szeretetet.
Ezzel a gyakorlattal szép lassan ráérezhetsz, hogyan kedveld magad, hogyan gondolkodj magadról. Figyelj oda, hogy ha úgy érzed, hibáztál vagy csalódást okoztál valakinek, az önkritikus monológjaid helyett ezentúl ilyen szavakat mondj magadnak! Ne szidd magad, hanem azt mondd magadnak, amire a leginkább szükség van ilyenkor: a megértés és bátorítás szavait! Mostantól tartsd észben, hogy az a kisgyerek, aki egykor te voltál, nem érdemelte meg azt a megszégyenítést, amit olyan sokszor át kellett élnie!
