Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az érzelmi biztonság, amit a párkapcsolattól várunk, sokkal inkább egy belső folyamaton, az elköteleződésen keresztül érhető el. Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutával Csonka Balázs pszichológus beszélgetett.
Ami nagyszüleink számára a kapcsolatok első számú értéke, az együttélés legtermészetesebb alapja volt, arra ma sokszor félelemmel, bizonytalansággal tekintünk - igaz, ma is rettenetesen vágyunk rá. Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutával a kapcsolati elköteleződés nehézségeiről beszélgettem.
Csonka Balázs: A kapcsolati elköteleződésről hozott döntés nagyon komoly, érzelmi érettséget, önismeretet és önreflexiót kívánó feladat. - írod Az elköteleződés útvesztői című Pszinapszis-előadásod absztraktjában. Kezdjük azzal, miért fontos, miért érték egyáltalán az elköteleződés! Ha ezt a szót halljuk, elsőként valószínűleg a biztonság az, ami eszünkbe jut. A biztonságról pedig pszichológusként rögtön még két dolog: a szorongás és az időperspektíva.
Kozma-Vízkeleti Dániel: Nagyon tetszik a felvetés, mert én is ebből indulnék ki. Abból, hogy a párkapcsolatoktól persze sokan, sokfélét várunk - de általában a hosszabb távú kapcsolatoktól várjuk azt, hogy majd biztonságban fogjuk érezni magunkat abban. A biztonságérzet egy kapcsolatban több dologból fakad, leginkább a kapcsolat kiszámíthatóságából, az ismétlődésekből és az állandóságból. Ezt részben külső események teremtik meg - például tudjuk, hogy nyáron mit fogunk csinálni, tervezünk előre, stb. - részben viszont belső hozzáállás kérdése. Ez a belső hozzáállás pedig maga az elköteleződés. Hogy én úgy tekintek a társamra, hogy a kapcsolatunk fontosabb, mint esetleg pillanatnyi érdekek, a kapcsolatunk fontosabb, mint hogy mindig nekem legyen igazam, fontosabb, mint az, hogy én mindig azonnal megkaphassak mindent, amit szeretnék. És a kapcsolat elég fontos ahhoz, hogy tegyek erőfeszítéseket érte. Ha pedig ezt észleljük magunkon, és észleljük a társunkon is, az a biztonságérzet egyik legfontosabb alapja tud lenni.
Cs.B.: Ha pedig ez nincs meg, az ember szorongani kezd...
K-V.D.: A szorongásainkat pedig általában izgalmas játszmákba fordítjuk. Megpróbálunk meggyőződni arról, hogy kell-e félnünk vagy sem. Paradox módon azonban ezek a játszmák ritkán adnak valódi biztonságérzetet. Az Akarsz-e velem lenni? játszma például pont ilyen: "Nyugodtan menj el a barátaiddal!" - mondom, de közben azt szeretném, hogy velem legyél. Vagyis szinte küldelek, később pedig a legkülönfélébb eszközökkel leverem rajtad, ha tényleg elmész.
Cs.B.: Klasszikus. Szorongva (vagyis a folytonos lesz-e még holnap? állapotában) pedig nem is lehet hosszú távon gondolkozni, tervezni.
K-V.D.: Ehhez én még társítanám a késleltetés lélektani készségét, ami az elköteleződés és a hosszú távú időperspektíva sajátja. Hogy tudjak úgy gondolkodni, hogy ha ma nem lehet úgy, ahogy én szeretném, akkor - hiszen együtt vagyunk - majd lehet úgy holnap vagy holnapután. Ha látom, hogy a páromnak a munkája miatt most egy nehezebb időszaka van, akkor tudok abba kapaszkodni, hogy de majd a jövő héten (hónapban) jobb lesz, könnyebb lesz, felszabadultabb lesz a légkör. A késleltetés képességét persze nem a kapcsolat adja, sokkal inkább egy belső képesség, de a másik és a kapcsolat számára is megerősítő, biztató lehet.
Cs.B.: A kultúránkban ehhez képest a sikeres ember az, aki minden igényét azonnal ki tudja elégíteni, akinek ezért minél több igénye van, vagyis aki mindent megengedhet és meg is enged magának.
K-V.D.: Igen, kapcsolati szinten ezt leginkább úgy látom, hogy
aki nem köteleződik el, az folyamatosan egy olyan készenléti állapotban tartja magát, hogy vár a jobbra.
És tudjuk, hogy ha van egy fegyver a színpadon, az el is fog sülni. Ha tehát várunk a jobbra, akkor fog is jönni. Fog jönni valaki, akiről azt hisszük, hogy jobb - a maga természetes voltánál fogva, hiszen egy 15 éves kapcsolat élménytelisége nem hasonlítható össze mondjuk egy kéthetes ismeretség élményteliségével. A kéthetes ismeretség érdekessége folytán pedig azt a következtetést vonjuk le, hogy hát itt a jobb! - és akkor meg is van.
Cs.B.: És van emellett egy másik fontos üzenet: hogy mindig a lehető legjobban kell járni.
K-V.D.: Illetve hogy semmit ki ne hagyj! Hogy lúzer vagy, ha bármit kihagysz! Ha valamit nem veszel meg.
Cs.B.: Ha pedig már megvan az, amit jobbnak érzékelünk, arról azt hisszük, hogy az 15 éven keresztül lesz jobb. Vagyis társadalmi szinten nem vagyunk tisztában az emberi kapcsolatok természetével, illetve, ha igen, nem tudunk ezek alapján döntéseket hozni. A kéthetes ismeretség szenvedélyes élménytelisége - a tartós rózsaszín köd reményével kiegészülve - nagyon sokszor erősebb lesz mindannál, amit józan ésszel tudunk. Én éppen itt látom az elköteleződés helyét a rendszerben.
K-V.D.: Az elköteleződésről hozott felelős döntést a kapcsolat differenciálódásának időszakában (vagyis amikor a rózsaszín köd kezd eloszlani) lehet csak meghozni. Merthogy amíg tart a szimbiózis, ez a csodálatos lángolás, amíg imádjuk egymás fülcimpáján a pelyheket, az legjobb esetben is csak egy hirtelen felindulásból hozott elköteleződési döntés lehet. De az elköteleződés tudatos része - hogy igen, ismerem a másikat, látom őt, látom mellette magam, kedvelem őt, kedvelem magam, aki mellette tudok lenni - csak ezek után lesz valóban lehetséges.
