Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tényleg van olyan, hogy öngyilkos agy? És mikor dől el a szexuális orientáció?
Jellemünket, egyéni lehetőségeinket és korlátainkat, a világot, ahogyan ma ismerjük, nem más, mint az agyunk, egy alig másfél kilogrammnyi vizenyős szürke anyag határozza meg. Az agytérképező eljárások fejlődésének köszönhetően az agykutatók az elmúlt évtizedekben nemcsak a kezelések, hanem egy-egy folyamat, jelenség megértése terén is komoly sikereket fel tudtak mutatni. A Brain Awareness Week, vagyis az agykutatás nemzetközi hete alkalmából összeszedtünk néhány érdekes és fontos tudnivalót a milliárdnyi idegsejtnek otthont adó emberi agy bonyolult világából.
„A természet szereti a változatosságot. A társadalom kevésbé.”
/dr. Milton Diamond, az emberi szexualitás neves kutatója/
Az agyban és a viselkedésben meglévő nemi különbségek a mai napig heves vitákra adnak okot: azt a gondolatot, amely szerint az agyban velünk született nemi különbségek mutathatók ki, egyesek „neuroszexizmusnak” nevezik, a biológia azonban számos kísérleti és klinikai adatot gyűjtött arról, hogy az Y-kromoszóma és a férfihormon, a tesztoszteron miként programozza a fiúgyermekek agyának fejlődését a terhesség második felében. A fiúk és a lányok agya molekuláris szinten már ebben a periódusban különbözik. Azt természetesen tudnunk kell, hogy az egyes egyéneknél nem beszélhetünk kizárólag férfi, illetve női agyról vagy viselkedésről: ezek a mindig többé-kevésbé férfias vagy nőies jellemzők egyedi és sajátos mozaikjából tevődnek össze.
Bár az agy szexuális differenciációjánál az agy fejlődésére ható hormonok játszanak központi szerepet, ezek agyra gyakorolt hatása lokálisan különböző attól függően, hogy jelen van-e az adott hormon üzenetét fogadó és értelmező fehérje, a receptor; a hatások nagysága ezenkívül viselkedéstípustól és agyi struktúrától függően is különböző lehet. Nemi identitásunk (vagyis hogy férfinak vagy nőnek érezzük-e magunkat) és – ettől függetlenül – a szexuális orientációnk már születésünk előtt meghatározódik az agyunk struktúráiban.
A kanadai Bruce-Brenda-David szomorú története is bizonyítja, milyen erősen és hosszú távon meghatározó az agyunkra nézve a tesztoszteron programozó szerepe az anyaméhben.
Bruce-t kilenc hónapos korában megműtötték, mert túl szűk volt a péniszén az előbőr nyílása. Ez azért baj, mert vizelési problémákat, hosszabb távon pedig vesekárosodást okoz. Ám az operáció során sajnos műhiba történt: amikor az orvos egy kis, vérző eret akart elzárni, véletlenül leégette a gyermek egész hímvesszőjét. Ekkor úgy döntöttek, kislányt csinálnak belőle.
Ám hiába távolították el a péniszét és a heréit, hiába járatták szoknyában és adtak neki lányos játékokat (amelyeket egyébként gyűlölt), hiába részesült pszichológiai kezelésben, és kapott serdülőként női hormont (ösztrogént), a gyerek nemi identitását semmi sem volt képes megváltoztatni. Felnőttkorában visszaalakult férfivá. Ebből látszik, hogy bármit is teszünk, születés után már nem tudjuk megváltoztatni egy gyerek nemi identitását, mert az addigra már határozottan körvonalazódott az agyban. Ugyanez vonatkozik a transzneműségre is, vagyis amikor valakinek a látszólagos neme nem egyezik a nemi identitásával, azzal, hogy férfinak vagy nőnek érzi-e magát.
Ugyanígy a szexuális irányultságunk is véglegesen meghatározódik agyunkban a születés előtt. Ebben a 8-as és az Xq28-kromoszómán lévő gének és a különböző környezeti hatások – például az anya által a terhesség ideje alatt elszenvedett súlyos stressz vagy az ilyenkor a szervezetébe kerülő vegyi anyagok – játszanak fontos szerepet.
Sok társadalomban az égvilágon minden módszert kipróbáltak már, hogy a homoszexuális férfiakból heteroszexuálist varázsoljanak – hasztalan. A hormonterápiák, a kasztrálás, a hereátültetés, a pszichológiai, neurológiai és pszichiátriai kezelések soha, egyetlen alkalommal sem jártak kézzelfogható eredménnyel. A születés utáni társadalmi környezet tehát semmilyen hatással nincs a szexuális irányultságunkra, és arra sincs bizonyíték, hogy a homoszexualitás választott „életstílus” lenne, vagy netán szociális tanulás révén alakulna ki.
Gyakorlás kontra tehetség
A zenében, sakkban, matematikában vagy – ami ritkább – képzőművészetben felbukkanó csodagyerekek esetében nyilvánvaló, hogy hatalmas velük született tehetséggel rendelkeznek, ám ezek a zsenipalánták sem úszták meg a kőkemény munkát. Egy nemrég 11 ezer ember részvételével végzett metaanalízis kimutatta, hogy a gyakorlás és a teljesítmény között létezik kapcsolat, de nagyon csekély. Játékok esetében az egyének közötti különbségek 26 százalékát indokolta a gyakorlottság, zene esetében ez az arány 21, sportnál 18, tanulásnál 4, míg különféle szakmák gyakorlásánál csupán 1 százalék volt. A gyakorlás tehát jóval kisebb szerepet játszik a sikerességben, mint eddig hittük.
A végeredmény és a kiválóság valamilyen területen sokkal inkább a tehetségen múlik, illetve azon, hogy az ember milyen életkorban kezdi el a gyakorlást. Ezek a paraméterek persze összefüggenek: a zenében tehetséges gyerek szívesen és simán játssza végig a kiváló eredmény eléréséhez szükséges tízezer órát, míg az, akinek nincs tehetsége a dologhoz, és ezért ódzkodik az egésztől, talán soha nem éri el ezt az óraszámot.
A sport és az iskola esetében a kezdő életkor mellett még a születési dátum sem mindegy. Mint egy kutatás kiderítette, a kanadai és amerikai első ligás junior jéghokicsapatok legtöbb sztárjátékosa január és március között született. A bajnokságban a következő ligába kerülés előtti évet mindig január 1-jétől december 31-ig számolják. Vagyis az, aki január 2-án született, hiába kiugró tehetség, kénytelen kivárni a következő évet. Ez azt jelenti, hogy akkor a többségnél majdnem egy évvel idősebb fiatalként kerül be a csapatba, tehát gyakorlottabb és erősebb a társainál, ezáltal kitűnik közülük, több ösztönzést és dicséretet kap, és jobban élvezi az egészet. Ugyanez működik az általános és a középiskolában is: előnyben van az, aki valamivel idősebb a többieknél, és ez az előny akár egy életen át kitart.
Kínában augusztus 31-én mindig megugrik a császármetszések száma, amit azzal magyaráznak, hogy a szülők szeretnék, hogy gyermekük még időben beférjen az iskolába. Pedig a fent idézett kutatás szerint ez a gyereknek, aki így épp az osztály legfiatalabb tanulójaként kezdi meg tanulmányait, nem előnyt, hanem hátrányt jelent.
Az öngyilkosság mint önálló betegség
Két professzor, André Aleman és Damiaan Denys 2014-ben a Nature-nek küldött olvasói levelükben azt javasolták, hogy az öngyilkosságot önálló betegségként vegyék fel a DSM-be (Mentális Betegségek Diagnosztikája és Statisztikai Kézikönyve). Így, vélte a két tudós, a pszichiáterek közvetlenebb felelősséget éreznének, ráadásul a kezelést a betegbiztosítónak is finanszíroznia kellene. Kollégáik azonban ellenzik az ötletet, mondván, az öngyilkossági késztetésnek számos indítéka lehet, olyan betegségek, amelyeket más és más módon kell kezelni.
Való igaz, hogy egy idős, magányos, a szeretteit elvesztő, az életét már jó ideje beteljesítettnek tekintő ember megfontolt öngyilkossága nem vethető össze egy depresszióban vagy skizofréniában szenvedő beteg impulzív tettével. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik azért vetnek véget az életüknek, mert el akarják kerülni a rájuk váró testi és lelki pszichikai fájdalmakat. Ez azonban még egyáltalán nem indokolja, hogy az öngyilkosságra mint témára nem kellene sokkal több figyelmet fordítanunk, véli Dick Swaab holland neurobiológus, az Amszterdami Egyetem professzora.
Az öngyilkossággal kapcsolatos molekuláris változásokat kutató post-mortem vizsgálatokalátámasztják azt a nézetet, hogy az öngyilkosságot valóban lehet önálló betegségként kezelni, amelynél az olyan ingerületátvivő anyagok, mint a szerotonin, a glutamát, a gamma-amino vajsav (GABA), valamint a kortizol hormon biológiai alapot nyújthat a cselekedethez.
„A mi prefrontális kérget érintő kutatásaink is azt mutatják, hogy igenis beszélhetünk öngyilkos agyról, amelyet a glutamátrendszer megnövekedett aktivitása jellemez. Ez magyarázhatja az ezt a rendszert gátló ketamin hatékonyságát. Vannak vizsgálatok, amelyek – mind a depresszióra, mind az öngyilkos hajlamra vonatkozóan – azt mutatják, hogy hatásos lehet, ha a beteg szervezetébe infúzióval alacsony dózisban juttatunk ebből a glutamát antagonistából” – írja Dick Swaab A kreatív agy – Hogyan hat egymásra az ember és a világ? című könyvében.
Jelenleg is zajlanak kutatások olyan analóg anyagok után, amelyeket tablettaformában lehetne adni a betegeknek. Az egyes tevékenységek – ebben az esetben az öngyilkosság – célját a szakemberek mai tudása szerint a prefrontális kéreg határozza meg. A nucleus accumbens, a jutalmazó rendszer a kogníció (az értelem, a gondolatok), az érzelmek és a cselekvés közti csatlakozási felület. Minél kisebb (ennélfogva kevésbé hatékony) ez a jutalmazó terület, annál sikeresebb lesz a beteg öngyilkossági kísérlete.
Ha még többet szeretnél tudni az agyműködés és az agykutatás világáról, látogass el március 12-én és 13-án az ELTE TTK épületében rendezett Agykutatás Napjai programsorozatra!
