Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Érzékenység-érzelmesség, sérülékenység-sértődékenység. Ugyanarról van szó, vagy egészen másról?
Ne vedd úgy magadra, csak rossz napja van! Ne vedd magadra, mindenkivel ilyen! Ne vegyél mindent magadra, csak neked lesz rosszabb! Túl érzékeny vagy. Hagyd a francba...
Csak öt példa a baráti jó tanácsok széles tárházából, ami konkrétan csak arra jó, hogy addig sem vagy tök egyedül, amíg mondja őket. Legalábbis testben. Ha ugyanis tudnád hagyni a francba, nyilván hagynád. Ha tudnál szarni az egészre, szarnál az egészre. De valamiért mégsem tudsz. Tényleg azért, mert nagyon érzékeny vagy?
Azért.
Az érzékenység nehéz dolog. Egyesek kifejezett erényként, a lelki cizelláltság jól látható ismertetőjeleként tartják számon. Ebben az esetben az érzelmesség egy szinonimája, illetve - másfelől - annak fonákja: a sérülékenység. Mások szemében az érzékenység negatív vonás, mely leginkább vádként, összetettebb esetben manipulációs eszközként használatos. Ilyenkor az érzékenység a sértődékenységgel rokon kifejezés. Praktikusan pedig egyfajta felmentés: Nem én vagyok túl bunkó, hanem te vagy túl érzékeny.
A pszichológia világában az érzékenység nem eszménykép, nem is hiba, hanem egy egyszerű tény. A környezethez való alkalmazkodás része (mely ugyanakkor nem tévesztendő össze a szenzoros túlérzékenységgel). A lelki értelemben vett érzékenység javarészt a múlt sebeiből alakul, kinek-kinek másként, más pontokon. A képlet rendkívül egyszerű: ahol sebes, ott fáj. Ahol törés, zúzódás, horzsolás, rándulás, ficam van, ott fáj. A múlt sebein kívül azonban rengeteget számít, hogy mit teszel meg azért, hogy ezek a sérülések begyógyuljanak. Az idő majd úgyis begyógyítja a sebeket, a ha fáj, akkor ne piszkáld -típusú közhelyek éppen ezért a legtöbb esetben nem különösebben előremutatók. Lélektani értelemben ezért az,
ha valaki kevésbé lesz érzékeny, nem arról szól, hogy megkeményszik a szíve, hanem hogy begyógyulnak a sebei.
Egy terápiás folyamatban például éppen ez történik. A terápiás munka során nem keményebb leszel, hanem rugalmasabb. Nem egy filmbéli ukrán bérgyilkos rezzenéstelen vonásait kapod, hanem egy lehetőséget arra, hogy szabadabban mozoghass a világban. Hogy ne arra kelljen szüntelen figyelned nehogy valami hozzáérjen a sebedhez, nehogy egy mondat beletaláljon, nehogy egy gesztus a padlóra küldjön.
Az egymáshoz való alkalmazkodás során - legyen szó akár egy párkapcsolatról, akár egy valódi vagy formális közösségről - ideális esetben előbb-utóbb megtanuljuk egymás és a magunk sebeit. Tudjuk, mire ugrik a másik, tudjuk, ki az, aki ezzel visszaél, és tudjuk azt is, ki az, aki saját érzékenységével irányít másokat. Aki érzékeny, az sebzett, ahol pedig sebzett, ott sérülékeny. A sérülékenység és a sértődékenység ugyanakkor két külön dolog: előbbi a kiszolgáltatottság maga, utóbbi - a sértődés - viszont az érzelmi erőszak egy formája.
Fontos látni, hogy az alkalmazkodás egy kétirányú folyamat. Elvárható egyrészt, hogy mindenki a legnagyobb tiszteletben tartsa a másik sebeit, szeretettel forduljon társa felé. Másrészt azonban nem csupán saját jól felfogott érdekünk, de felelősségünk is, hogy saját lelki gyógyulásunkért mindent megtegyünk. Mindez az önismerettel kezdődik: azzal, hogy minél alaposabban és minél mélyebben megtanuljuk magunkról, hol és milyen sebeket hagyott rajtunk (bennünk) a múlt.
