Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nehezen vallja be az ember magának, de az élet apró örömei közé tartozik, ha lemondásra kerül egy programja. Akkor is, ha ő maga mondja le. Mert bár szeretünk sok mindent csinálni, annyira jó néha megszabadulni a sok csinálástól, és nem tenni semmit.
Az ember tervez, és aztán, a mondással ellentétben, az is az ember, aki lemondja a terveit. Minél közelebb kerül a tervezett barátokkal való vacsorához, az edzéshez, a tárgyaláshoz, annál erősebbé válhat a késztetés, hogy ezt most inkább mégse, nem tudom megoldani, muszáj lemondanom. Vannak olyan találkozók, például a régen látott, elfoglalt volt osztálytársakkal való fröccsözés, aminek a szervezése a végtelenségig tud nyúlni: most neki nem jó, most nála beteg a gyerek, most ő utazik külföldre hirtelen. Egészen addig tud ez menni, még lassan a feledés homályába vész, hogy valaha is akartunk egy laza estét. És az is előfordul, hogy végül, a csillagok valamilyen szerencsés együttállása okán mégiscsak megtörténik a tervezett program.
Minek csinálunk egyáltalán bármit?
Maggie Puniewska, aki a The Cut-on járta körbe ezt a témát, gyakorlott lemondónak tartja magát. Szépítés nélkül vizsgálva az életét azt látja, hogy mondott már le reggelit, munka utáni iszogatást, Tinder randit (ezt specialitásának tartja), jóga-órát, közösségi eseményt. Csupa olyan dolgot, amit egyébként önszántából tervezett, és amiket alapvetően szeret csinálni. Kitalálta a programot, megszervezte, várta, majd lemondta. Ahelyett, hogy csalódottságot érzett volna a lemondás miatt, igazából megkönnyebbült. Örült neki, hogy kikerült az adott pont a naptárjából. Nincs ezzel egyedül. John Mulaney stand up-os jól kifejti ebben a szösszenetben, hogy annyival könnyebb nem csinálni valamit, mint csinálni, hogy nem is érti, miért csinál egyáltalán bárki bármit is. A program lemondásának azonnali és felfokozott örömét a heroin okozta örömérzethez hasonlítja.
Az még érthető, ha valaki örül, ha jól elfogadható indok miatt valami munkát mond le. Ki ne örülne, ha nem kellene dolgoznia ahelyett, hogy dolgozzon. De az emberek a szívük mélyén akkor is örülnek, ha egy kellemes programot, vagy mondjuk egy uszodába-menést törölnek a programjukból. Persze mindig elmondják a másik félnek, ha van olyan, hogy nagyon sajnálják, de a lelkük mélyén erősebb a megkönnyebbülés. Miért?
Talán szorongunk a többi embertől?
Szokták magyarázni a társas szorongással, de azért ez nem jelenti azt, hogy a notórius program-lemondók mind szorongók lennének. „Mikor valaki szorong a társas helyzetektől, akkor attól tart, hogy mások, akikkel találkozik, megítélik, vagy rossz véleménnyel lesznek róla.” – magyarázza Simon Rego pszichológus. „A társas szorongással küzdő emberek gyakran elkerüléssel reagálnak, megkönnyebbülnek, ha nem kell részt venniük azokban a társas helyzetekben, amik kihívást jelentenek nekik.”
Amy Banks neurobiológus és terapeuta, aki a kapcsolatok elsivárosodására specializálódott, árnyalja ezt a képet. Azt mondja, hogy teljesen általános, normális, hogy az ember valamennyire izgul, vagy felfokozottabb állapotba kerül ilyen helyzetek előtt. Akik nem szorongók, azoknál ez az izgalom általában elmúlik, ahogy belépnek a helyzetbe, vagyis csak előtte érzik, ott helyben már képesek jelen lenni, akár még élvezni is.
Ha mégis muszáj, hogyan mondjuk le a megbeszélt programot?
Egy etikett-szakértő tanácsai arról, hogy hogyan mondd le a programodat úgy, hogy korrekt maradj, és ne kelljen bűntudatot érezned:
- Csak akkor mondd le, ha igazán jó okod van. Ezek lehetnek: betegség, munka, visszamondott bébiszitter, vagy gyökérkezelés. Ha nincs valós okod, akkor bűntudatod lesz, és csak te jársz rosszul. Ha valamihez nincs kedved, már az elején ne mondj igent.
- Személyesen, vagy legalább telefonon. Ne írj sms-t, ne üzengess.
- Ne részletezd. Csak nagyjából vázold a lemondás okát, nem kell magyarázkodni.
- Csak akkor mondd, hogy majd bepótoljuk, ha tényleg vágysz erre. Egyébként meg tanulj a hibádból, ha valakinek pillanatnyi én-erő-gyengeségből, vagy egyéb, utólag érthetetlen okból igent mondtál - és már a hátad közepére kívánod az egészet, akkor ne ajánlgasd, hogy majd máskor...
- Jelentkezz hamarosan. Ha nem az előbbi a helyzet, és lemondtál egy olyan programot, ami nem lenne ellenedre, akkor rövid időn belül jelentkezz a másik félnél, ajánlj fel egy ebédet, vagy valamit, ami pótolja.
- Ésszel posztolj. Roppant kínos, ha lemondasz egy programot gyenge egészségi állapotod miatt, majd felteszel egy képet a Facebookra, hogy milyen jól bulizol egy másik társasággal. Ezzel csak a hitelességed, és néhány barátságot vesztesz el azon nyomban.
Vagy nem is kedveljük, akivel találkoznánk?
Az is egy lehetséges magyarázat, hogy a program lemondása azt is tükrözi, hogy mennyire érzi magát jól az ember az adott másikkal. Ha valakivel kihívást jelent együtt lenni, mert mondjuk nagyon fárasztó, hogy csak magáról beszél, vagy hogy folyton tanácsokat ad, akkor könnyebben mondjuk le a vele való közös sörözést, és nagyobb megkönnyebbülést is érzünk ettől. Ha észreveszed magadon, hogy nem általában mondod le a programjaidat, csak mindig egy-egy adott emberrel, akkor vizsgáld meg magadban, hogy érdemes-e tovább fáradoznod azon, hogy a kapcsolat épüljön vagy fennmaradjon.
Online könnyebb
Nem véletlenül egy MIT (Massachusetts Institute of Technology) egyik pszichológusa fejti ki azt a mostában jellemző helyzetet, hogy milyen nehézségeket okoz olyan emberrel találkozni, akivel általában online tartjuk a kapcsolatot. Hosszan csetelünk, vagy emailezünk valakivel, majd feltámad a szükség, hogy személyesen is találkozzunk. Ezek talán a leginkább az utolsó pillanatban törölt találkozók. És általában online küldődik a lemondás. Hogy miért? Mert a virtuális kapcsolattartás roppant kényelmes abból a szempontból, hogy csak azt mutassuk meg a másiknak, amit nyilvánosan vállalhatónak tartunk, például ne reagáljunk azonnal egy „bekaphatod”-dal, hanem jól megrágjuk, hogy fejezzük ki érzésünket civilizált módon. Ráadásul a másik hasonló érzéseitől is megkíméljük magunkat. Ezért is könnyebb lemondani online vagy sms-ben, nem kell látnunk a másik csalódott, vagy még rosszabb: megkönnyebbült arcát.
Igazából tényleg nem érünk rá. Ez a baj.
A fentiek is jók arra, hogy magyarázzák a program törlését kísérő megkönnyebbülést, de a legfőbb ok talán hátravan: egyszerűen túlvállaljuk magunkat. Annyi programot szervezünk, annyi minden van a naptárban, hogy teljesen kimerülünk benne. Jó-jó a pillanatnyi megkönnyebbülés, amit érzünk lemondáskor, de egy idő után az állandó átszervezés is fárasztóvá kezd válni. Érdemes lenne inkább szokásunkká tenni, hogy jóval kevesebb programot tervezzünk, mint amennyit jelenleg. Szűrjük meg, hogy mi az, amit igazán akarunk csinálni, és mi az, amire igazából már nincs szükségünk. És ne tegyünk úgy, a szervezés erejéig, mintha akarnánk, hogy aztán végül lemondjuk. Sokkal könnyebb lesz az életünk.
