A beszédhangoknál sokkal durvább, rengeteg gyors hangerő-változással együtt járó sikításokat máshogy dolgozza fel az agy.

Egy igazán mélyről jövő, velőtrázó sikoly hallatán olyan agyterületek is aktivizálódnak, amelyek a semleges hangok feldolgozása során nem játszanak szerepet. Egy horrorfilmes sikolyokat és önkéntesek sikításait semleges hangokkal összehasonlító kutatás szerint mindez egyáltalán nem véletlen, teljesen máshogy néz ki ugyanis egy sikoly, mint az emberi beszéd vagy a zene. A Wired sikolyelemző gyorstalpalójából kiderül, miért rándulunk össze a moziban egy-egy horrorfilmes sikítás hallatán. 

Medveeeee!!!

A kutatók szerint ugyanis nem azért kapjuk fel a fejünket egy medvék elől menekülő állampolgár vagy egy üvöltő, ételt követelő baba visítására, mert hangos és meglehetősen magas hangokról van szó. A beszéd során ugyanis másodpercenként nagyjából ötször változik meg a hangok hangereje, szemben egy kiadós sikítás alatt mért, 30-150 darab hangerő ingadozástól. Az emberi fül persze képtelen arra, hogy az összes ilyen változást felfogja és fel is dolgozza, az agy azonban ettől függetlenül megteszi ami tőle telik, és azonosítja a sokkal „durvább” hangmintákkal kommunikált veszélyhelyzetet.

Lehetetlen figyelmen kívül hagyni

A sikolyokkal tesztelt önkéntesek agyi folyamatait fMRI vizsgálatokkal rögzítő kutatók szerint mindez azért van, mert a hangerő ingadozásának szempontjából nagyságrendileg több változást mutató hangok nem csak a hallókéreg aktivitásával járnak együtt, de az agynak a félelemérzetért felelős részét, az amigdalát is aktiválják. A riasztóberendezések hangja is hasonlóan működik egyébként, ez az oka tehát annak, hogy minden alkalommal felkapjuk a fejünket, ha sikít valaki a közelünkben, vagy lopják a Mercit.