De én csak vicceltem! Eszembe nem jutna egy nőt bántani. Túl érzékeny. Nem kell azt olyan komolyan venni. Már udvarolni sem szabad?
Behízelgő, udvariaskodó. Minden nőnek csak teszi a szépet, hányingerem van tőle. Ennek nem is farka, hanem puncija van. Pojáca.
Az utóbbi pár hét eseményei, és a#metoo kampány kapcsán sokat lehet olvasni az áldozathibáztatásról, arról, hogy mi az elfogadható viselkedés, és mi nem az; és arról is, hogy amíg a társadalom nem áll ki egyértelműen amellett, hogy a szexuális zaklatás, a hatalommal, pozícióval való erőszakos visszaélés nem elfogadható, addig nem fog változni semmi.
Ez valószínűleg így is van. Bár azért nem temetném a változást. Minden változás kicsiben indult, mindig többségben voltak az elején a szkeptikusok, és aztán mégis elindult valami, aminek eredménye lett. Még ha le is vagyunk maradva, azért össze sem vethető a nagymamám ötvenes évekbeli élete azzal, ahogyan én most élek.
Mit jelent az, hogy a társadalom kiáll valami mellett? Jelenti nyilván azt, hogy mi van a törvényekben, és jelenti azt is, hogy mit lát és olvas a közönség a médiában. És ott van az, hogy mi zajlik az egyes emberek otthonában, az iskolákban, mit gondolnak a világról a párok, ahogy leülnek a vacsoraasztalhoz, és hogy viselkedünk egymással a munkahelyeken. Jogos a változást kívülről is várni, de addig is talán van, amit mindenki megtehet a saját érdekében, a saját életében.
A fiúk nem sírnak
Magyarországon a fiúk már egész kicsi korukban megtanulják, hogy egy út van: az, hogy „kemény vagy”. Aki nem erős, az lúzer. Aki az iskolában kimutatja a gyengeségét, az ki tudja, milyen megaláztatásoknak teszi ki magát. Akinek fiú létére fáj valami, vagy ne adj isten sírni merészel, az évekre kihívja maga ellen a többiek ellenszenvét, gúnyolódását. Ezért aztán a fiúk, akik később férfiak lesznek – és a mostani férfiak, akik ebben a légkörben voltak kisfiúk – megtanulják, hogy elrejtsék, mélyre temessék az érzéseiket. Egy férfi vagy keményen küzd, vagy röhög az egészen. Amikor már nagyon nagy gáz van, akkor részegen kiborulhat néha. Az eltemetett érzésekkel pedig romlik az érzékenység arra, hogy mások érzéseit felismerjék. Persze ez nagy általánosítás: nincs olyan, hogy a férfiak vagy a nők ilyenek, vagy olyanok. A férfiak jelentős része nem képzeli azt, hogy automatikusan ő van nyeregben, csak azért, mert férfi, nem él vissza a hatalmával, és nem paskolgatja a nők fenekét. De a szükségesnél többen vannak, akiknek a világában ez rendben van.
Mindez pedig egy olyan közegben, kultúrában történik, ahol ha egy sportoló jó eredményt ér el, teljesen természetesnek tűnik, hogy azt mondjuk rá, ez férfimunka volt, még akkor is, ha történetesen nő az illető. Ahol a kormánynak egy nő tagja sincs, és ahol több a László az akadémiai tagok között, mint a nő. És máris ott vagyunk a kis magyar szexizmusban, ami beszólásokban, viszonyulásokban, előléptetésekben érhető tetten, és ami táptalaja annak, hogy a nagyobb bűnök áldozatainak szinte lehetetlen elmondani, hogy mi történt velük, mert az elkövető úgyis megússza, ők meg gúnyolódásnak és vádaskodásnak teszik ki magukat.
Mindennapi szexizmus
A nők is beleszocializálódnak ebbe a kultúrába, néhány verbális vagy valós pofon után felismerik, hogy ne nagyon ugráljanak. Jobban járnak ők is, ha csak röhögnek a bántó megjegyzéseken, szexista poénokon – és bár egymás között, vagy jó barátaikkal megbeszélik, hogy ki hogy élt át bizonyos dolgokat, azért azt tudják, hogy a véleményüket, érzéseiket jobb nem nyilvánosan vállalni. Nagyon sok nő tényleg elhiszi, hogy valós az az erőfölény, amit a férfiak mutatnak, hogy igaz az, hogy egy nő kevésbé való vezetőnek, mint egy férfi, hogy a véleményét legalább hússzal meg kell szorozni ahhoz, hogy érjen annyit, mint egy férfié. Ezért aztán alkalmazkodnak, nyelnek és igyekeznek jó képet vágni ahhoz, ami történik velük.
És ott van sok férfi, akinek eszébe sincs olyan perverz és embertelen dolgokban élvezkedni, mint Weinsteinnek – de a viselkedésével, a poénjaival, a „határozottságával” szépen belesimul ebbe a férfi erőfitogtatáson alapuló világba. Aki nem veszi észre, hogy a gúnnyal, a „mindegy, hogy mit mondasz, de jó a segged” megjegyzéssel megsemmisít. Ő csupán úgy viselkedik, amit hatékonynak tapasztalt, hiszen a másikat, a „gyengét” meg nem halló véleménynyilvánításával eddig elérte a célját, és sosem volt ellenvetés.
Nem kell vele nevetni, mikor ő rajtad nevet...
Az, hogy bekerült a beszélgetésekbe, a „közbeszédbe” a #metoo, a hatalommal, az erőfölénnyel való (szexuális) visszaélés, nagy lehetőséget ad mindenkinek. Az összes embernek, aki a megaláztatásán együtt nevetett a megalázójával. A nőknek, akik csak lefagytak egy-egy megjegyzésre, és ha volt erejük belegondolni, akkor utólag értették meg, hogy miért érezték magukat hirtelen olyan nullának az adott helyzetben. Most jó lehetőség, lendület van arra, hogy elmondd, mit érzel. Hogy szólj, ha olyat láttál, ami egy ember méltóságát sértette.
Sok évvel ezelőtt egy gyárban volt egy termelésvezető. Hírhedt volt, mindenki rettegett tőle, és utálta. Ordítozott az emberekkel, megalázta őket. Minden összejövetel, amit tartott, egy horror volt, ahol a dolgozók fülüket, farkukat behúzva lapítottak. Egyszer az egyik középvezető nő vette a bátorságot, és megszakította az üvöltést követő hideg csendet: figyelj, Zoli, én most félek tőled – mondta halkan a vezetőnek. Ez a mondat teljesen igaz volt. Nem úgy volt igaz, mintha azt mondta volna „mekkora fasz vagy, hogy képzeled, hogy így beszélsz velünk?” – hanem mélyen igaz volt, azt mondta el, amit érzett. És mi lett a következmény? A vezető lefagyott. A nőt nem rúgták ki, semmi baja nem lett. A hangulat pedig megváltozott. Megritkultak az ordítozós termelési értekezletek. A vezetőnek alapvetően nem az volt a célja, hogy féljenek tőle, hanem, hogy jól menjen a termelés. Ehhez egészen addig a félelemkeltés, agresszió jó eszköznek tűnt, mert senki sem szólt vissza. Valószínűleg tudta, mit csinál, de a nyílt szembesítés, a viselkedése hatásának őszinte kimondása mégis elgondolkodtatta, és változtatott.
Mit tehetsz?
Hiszek abban, hogy lehet változást elérni. Azt is hiszem, hogy sok férfi valóban azt gondolja, hogy ő csak vicces, amikor elereszt egy kaján poént. Minden nőnek, vagy férfinak, aki felett hatalmaskodnak, vagy akit lenyomnak, most itt a lehetőség, hogy jelezze, hogy neki ez így nem jó. Otthon, a barátainak, a kollégájának. Akkor meg méginkább, ha nem veled történt, csak tanúja voltál egy ilyen jelentenek. Amikor te szégyellted magad a másik viselkedése miatt. Ahelyett, hogy alkalmazkodnál, csendben maradnál, vagy nagyvonalúan túllépnél egy ilyen eseten, most jó alkalom van arra, hogy elgondolkodj: jó ez így nekem? Könnyen veszem, ha azt látom, hogy bánt másokat? És ha nem, akkor azt meg kéne mondani.
Rosszul esett, amikor ezt mondtad… Úgy érzem, hogy nem vetted figyelembe az én szempontomat… Megalázó nekem, amikor megjegyzéseket teszel az alakomra… Szégyellem magam, amikor a haverjaidnak rajtam viccelődsz… A közös döntésünket úgy mondtad el, mintha egyedül döntöttél volna, úgy éreztem, nem vállalsz mások előtt… Kínos volt hallgatnom, ahogy megjegyzéseket tettél rá...
Gondolhatjátok azt, hogy úgyis tudja. Direkt csinálja. Azért ez nem biztos, hogy így van. Sokszor az ember tényleg nem sejti, hogy mit okoz a másiknak. Ha tényleg tudja, direkt csinálta, akkor sem veszítesz semmit, ha kimondod. A nyílt szembesítés a tettek következményeivel nem várt eredményeket szülhet.
Első lépésként valld be magadnak, ha valami rosszul esett. Nem leszel attól, hisztis, gyenge vagy túlérzékeny, ha megbántódsz, amikor letorkolnak, kéretlenül hozzádérnek, vagy a károdra, más kárára poénkodnak. Néha ezt ott helyben nem is lehet eldönteni, csak utólag jössz rá, mi történt. Már megint.
Vedd számba, és vesd el az összes szokásos kifogást, amit szoktál magadban mondani: mindegy, nem számít. Nem akart rosszat, ő már csak ilyen. Ki fog nevetni. Veszekedés lesz belőle. Semmi közöm hozzá, még a végén rámszáll. Ezek a félelmek nem alaptalanok, de nem tudhatod, mi történik majd, ha őszintén, az érzéseidet vállalva kiállsz magadért. Meg fogsz lepődni.
Találd meg pontosan, hogy mit éreztél, érzel. Ne támadj és minősítsd a másikat, lépj túl a haragon, és keresd meg az igazi érzést. Szedd össze a bátorságod!
És mondd meg neki!
Ha sokan leszünk, akik ezt megteszik, ha feleségek, barátok, kollégák kezdik jelezni akár kis dolgokra is, hogy ez nem volt oké, ez fájt – akkor kinyílhat a „társadalom” szeme is. Tegyél azért, hogy a másik méltóságának a tiszteletben tartása jobban beépüljön a normáink közé!
