Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vagy csak a téma lett nagyon felkapott az utóbbi években? Erről (is) kérdeztük Bánki György pszichiátert, A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról szerzőjét.
Azt már tudjuk, hogy a kóros nárcizmus kifejlődésében a súlyos korai hiányérzet, frusztráció és megbántottság talaján hibásan alakuló személyiségfejlődés játssza a főszerepet. És azt is, hogy milyen párkapcsolatban élni egy narcisztikus személlyel, vagy hogy milyen megnyilvánulásainak ne dőljünk be. De miért lett ekkora hájp a narcizmus körül? Valóban van alapja az olyan vélekedéseknek, hogy ez a kor, amiben élünk, egyre narcisztikusabb, vagy hogy a mai fiatalok túlságosan elkényeztetettek?
Bánki megemlíti könyvében Christopher Lasch világszerte elhíresült munkáját, az 1979-ben megjelent Az önimádat társadalma című kötetet, amelyben az amerikai történész az önbecsülés újkori gondjainak kulturális beágyazottságáról értekezik és az egész amerikai kultúrára kiterjedő narcizmust vizionál.
„Felvetése szerint a nyugatinak nevezett civilizáció, az ipari társadalom évtizedek alatt megteremtette egy újfajta önszeretet kultúráját. Ez sok mindent megváltoztatott, főleg az ebben nevelkedők viszonyát önmagukhoz és a másik emberhez. Az így felcseperedő egyén már személyes tulajdonságai miatt várja el a különleges figyelmet, nem pedig azért, mert tett valamit, neadjisten másokért. Nem a meghitt, nyugalmat adó megbecsülésre vágyik, a tiszteletre, amit komoly erőfeszítések árán vívott ki. Ezek avítt és poros dolgok, ráadásul igen lassan érhetőek el... Az önszeretet kultusza ezzel szemben az instant sikerre, a csodálatra, a figyelemre, a különlegesség érzetére épül, célja az irigyeltség és nem a dicsőség, mert ez utóbbi már teljesítményt követel, és feltételekhez kötött. A személy tehát apránként “piaci” szereplővé válik. Ma ép profillal a közösségi oldalakon. Létezésének dokumentumai és azok tetszési indexe meghatározóak az önbecsülésében. A közösségi oldalak által is szabályozott identitás-érzet másfajta terheket ró a személyiségre, mint mondjuk hajdan a protestáns etika; például azt, hogy látszani kell, mert aki nem látszik, az nincs is. A hogyan látszódjak? kérdésre pedig nem könnyű jó választ adni, mert a sok lájknál is van több, a legpozitívabb visszajelzésnél is van pozitívabb, és a visszajelzések átmeneti apadása is aggodalmat kelt: vajon értékes maradtam-e a többiek szemében?” – fogalmaz Bánki.
Később alkotó szerzők a kétezres évek Amerikáját hasonlították össze többek között a hetvenes évekével, olyan tesztek igénybevételével, mint a Narcisztikus Személyiségleltár. Az eredmények több esetben a narcisztikus személyiségvonások drámai emelkedését mutatják, például a középiskolai tanulók körében. A magas pontszám, a sok narcisztikus vonás azonban önmagában még nem jelent klinikai értelemben vett narcisztikus személyiségzavart, diagnózist. Tény, hogy “ha nagyon elharapódzik a kulturális értelemben vett narcizmus, ha a felnövekvő gyerekek, szüleiknek köszönhetően, egyre több tanúbizonyságát adják az indokolatlan, eltúlzott magabiztosságnak és énességnek, az nyilvánvalóan hatást gyakorol a majdan megszületendő gyermekek sorsára, személyiségfejlődésére, sőt visszahatóan még az idősebb generációkra is” – írja a pszichiáter.
„Vitában állok azzal a következtetéssel, hogy egyre narcisztikusabb a világ, hiszen nem tudunk visszamenni az időben, hogy megvizsgáljuk, az előző korokhoz képest valóban nőtt-e a narcisztikusság összmennyisége. Természetesen vannak dolgok, amik megváltoztatták, hogy hogyan nőnek fel a fiatalok; az egyik ilyen tényező, hogy az autoriter típusú gyereknevelést felváltotta egy lazább szülői hozzáállás. Mivel a felnőttek érezték, hogy a totális szigor nem tesz jót a gyereknek, elkezdtek nekik megengedni korábban tiltott dolgokat, illetve engedékenységgel, tárgyakkal kompenzálni azt, amire valóban szükségük lenne, de nem kaphatják meg: a szülők jelenlétét” – mondta a Díványnak Bánki György.
„Másrészt manapság olyan információáradatban és tevékenységzuhatagban kell elboldogulnunk, és annyira gyorsan igyekszünk átváltani egyik helyzetből a másikba, hogy a nyugodt, együtt töltött, szemlélődő idő, a soha nem létezett kandalló körüli meghitt üldögélés vagy a nagy családi ebédek felhőtlen hangulatában való lubickolás mind kiesik a fiatalok életéből. A gyerekek csak annyit érzékelnek, hogy különórákra, edzésekre, versenyekre viszik őket, este hazaesnek a szüleik, aztán fürdés, fogmosás és pizsamaosztás. Ebben a forgatagban kell kötődniük, szeretni tudniuk, és megélni, hogy szeretik őket - ami, valljuk be, nem könnyű. Ehhez jön a modern technológia, ami lehetővé teszi ugyan, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, ez azonban nem feltétlenül jelent intimitást. A látszani vágyás a közösségi oldalakon talán pont a látszódás hiányából fakad. Ha ugyanis a szüleim nem érnek rá, hogy lássanak, akkor valamilyen más felületen akarok látszódni. Szóval vannak ezek a mindenféle betűvel jelzett generációk – tudod, a zsé, a gamma meg a béta –, akik állítólag elkényeztetettek és nem tudnak együttműködni. De hát mitől is tudnának? A narcizmus inkább egy egyéni nehézség és nem sok értelmes dolog sül ki abból, ha egész generációkra meg korokra alkalmazzuk azt” – véli a szakember.
A narcisztikus személy olyan, mint egy bonszáj
A korai években „lelkének egyes egészséges részei elhalnak, nem fejlődnek tovább a kívánatos irányba, és a blokkoknál valami más kezd el burjánzani. Úgy képzelem el, mint egy bonszájt. Az ilyen kis fákat nem engedik úgy nőni, ahogyan az eredeti természetük diktálná, hanem visszavágásokkal, akadályokkal olyanra formálják, amilyennek az alkotójuk szeretné látni őket. A kicsi fák közben küzdenek az életért, és kénytelenek olyan módon megalkotni önnön magukat, ami a külvilágnak szemre talán kedves, de a végeredmény mégis inkább tetszetős torzulásnak tekinthető, mint ép növénynek” – fogalmaz Bánki György.
