Nem történt semmi különös: sétáltam egyet, aztán vettem két új cipőt. Valami mégis megváltozott: azóta egy kicsit kevésbé ijesztő egyedül lenni.
Mikor voltál utoljára egyedül? Nem arra gondolok, amikor a munkahelyedre rohantál és közben megválaszoltál pár sürgős e-mailt a metrón ülve. Nem is arra, amikor ugyan egyedül mentél el az edzőterembe, de közben percenként csekkoltad a telefonodat. Hanem arra, amikor nem kényszerből voltál egyedül, hanem szabad akaratodból. Amikor tényleg magadra tudtál figyelni, és nem a mindennapi rutin szerint működni. Amikor elég társaság voltál saját magadnak.
Én nagyon régen éreztem ilyet, ha egyáltalán. Aztán múlt héten valami történt. Hazafelé tartottam munka után, és az egyik megállónál, ahol amúgy semmi dolgom nem volt, leszálltam a villamosról. Elkezdtem sétálni. Mentem amerre, és ahogyan jól esett. Nem siettem, és nem nézegettem a telefonomat. Csak figyeltem az embereket meg a házakat, és hagytam, hadd csapongjanak a gondolataim. Ez így csodásan spirituálisan hangzik, de egyébként kezdetben teljesen hülyén éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy minden szembejövő bolondnak néz.
Aztán lassan rájöttem, hogy ha nem azon agyalok, mit gondolhatnak rólam mások, akkor igazából jól esik céltalanul sétálni. Gondolkozni, és nem a napi teendőkön, hanem önmagamon. A végére kezdtem egészen szórakoztatónak találni a saját társaságomat. Két nappal később már tudatosan döntöttem úgy, hogy sétálok egyet egyedül. Közben megéheztem, úgyhogy kényelmesen megvacsoráztam. Nem sietve, a telefonomba temetkezve, ahogyan akkor szoktam, ha muszájból eszem társaság nélkül. Mivel még mindig nem volt kedvem hazamenni, benéztem egy cipőboltba, ahol épp leárazás volt. Hosszasan válogattam, végül két olyan darabot vittem haza, amit pár hónappal ezelőtt nem hogy nem próbáltam volna fel, de észre se veszem a polcon. De most valahogy egyértelmű volt, hogy ezek passzolnak hozzám.
Miért mesélem el ezt? Mert bár teljesen banális helyzetekben jöttem rá erre a röhejesen hétköznapi bölcsességre, biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Nem, nem a cipőmániával – bár valószínűleg azzal sem –, hanem azzal, hogy mostanáig azt gondoltam, az egyedüllét automatikusan magányt is jelent. Féltem egyedül lenni. Mert általában aki ráérősen, egyedül sétálni megy, az gyanús. Miért nem siet valahova? Nem várja otthon senki? Aki meg egyedül beül egy étterembe, vagy a barátnői nélkül shoppingol, na, az végképp tuti szánalmasan magányos (és egyedül és kövéren hal meg, és mire három hét múlva rá találnak, már félig megették a farkaskutyák – ahogyan Bridget Jones jövendölte magának anno).
A félelem persze valahol érthető: ha mindig sietsz valahova, ha mindig másokkal vagy, ha azonnal a Facebookodat nézegeted amint lenne egy szabad perced társaság nélkül, megeshet, hogy amikor valamiért egyedül maradsz, hirtelen iszonyú magányosan érzed magad. Vagy éppen olyan kínosan, mintha egy nyomasztó idegennel kéne valahogy elütni az időt, amíg végre meg nem érkeznek a haverok. Csak sajnos az fura idegen te magad vagy.
Ha te is így érzel néha, szerintem szállj le te is a villamosodról, nem kell egyből a végállomásig menned. Ne félj kicsit céltalanul bolyongani valamelyik köztes állomáson. Egyedül, hogy végre egy kicsit barátkozz önmagaddal. Akkor is, ha mások szerint teljesen érthetetlen amit csinálsz. Próbáld ki. Legrosszabb esetben nem történik semmi, csak lesz két pár szép új cipőd, ami igazán illik hozzád.
