Ha nem tudunk kapcsolódni érzéseinkhez, a testünk betegszik meg. Pszichológusunk eseteiből idéz.
A betegségek gyakran segítenek abban, amit a személy nem tud megtenni: levenni az én-idegen szerepeket, a túlzott megfelelési kényszert, melyet gyerekkorban a külvilág, később általában maga az ember pakol magára.
Egészségünk működése nem elválasztható személyiségünktől, életünk aktuális történéseitől, és az azokra adott érzelmi reakcióktól. A betegséget akár a lélek jelzésként is lehet tekinteni, ami felhívja elhanyagoló tulajdonosának figyelmét, hogy valami nincs rendben az életével. Sokszor a testünk mondja ki azokat a nemeket, melyeket mi magunk nem tudunk.
„Anna 38 éves csinos, temperamentumos nő, aki házassági krízisben volt, amikor felkeresett. Változó, nehezen megfogható fizikai tüneteket produkált, az orvosok valamilyen autoimmun betegségre gyanakodtak. Többször körbejártuk már kapcsolatát a férjével, félelmeit a válással kapcsolatban, de mégis döntésképtelen volt, körbe-körbe jártak a gondolatai. Egyik alkalommal problémájából kilépve, általánosságban beszéltünk kapcsolatokról, életutakról. Ekkor feltett egy nagyon fontos kérdést: Az nem elítélendő, ha valaki nem egyetlen férfival éli le az életét? Édesanyja alkoholista férjével élt több évtizedig, ő volt az első és egyetlen férfi az életében.”
Bár a tudományos világban nincs feltétlenül egyetértés abban, hogy érzelmi világunk szorosan összefügg immunrendszerünk működésével, egyre több olyan kutatás folyik a témában, ami igyekszik ezt a gondolatot kiemelni az „ezoterikus maszlag” skatulyából.
Ezt kutatja például a pszichoneuroimmunológia tudománya, amely azokat a kölcsönhatásokat keresi, melyek a pszichológiai folyamatok, és az ideg-, hormon-, és immunrendszer között jönnek létre az emberi testben. Fókuszában leginkább az érzelmek/viselkedés/stressz hatások immunrendszerre gyakorolt hatásai állnak.
Nagyon leegyszerűsítve talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a betegségeket nem mint egy különálló létezőt vizsgálja, hanem az adott beteg személyiségét, életútját, tudattalan érzelmi reakcióit is figyelembe véve próbál a tünetekről gondolkozni, a betegséget gyógyítani.
Agyoncsépelt fogalom, de mégis mit értünk stressz alatt?
Dr. Máté Gábor szerint "a stressz a szervezetben – az agyban, a hormonrendszerben, az immunrendszerben, és más szervekben – végbemenő objektív fiziológiai folyamatok mérhető sora”. Ez pedig független is lehet az egyén érzéseitől, vagyis lehetünk úgy is stresszesek, hogy nem vagyunk tudatában annak.
A fogalom maga a magyar származású Selye János nevéhez köthető, aki szerint "a stressz mindazokat a belső változásokat jelenti, amelyek abban az esetben következnek be, amikor az élőlény úgy érzi, veszély fenyegeti”. Túlzott stressz akkor ér minket, amikor a szervezet tűrőképességét meghaladó szinten érik külső behatások akár fizikai, akár érzelmi szinten.
Selye szerint az embert érő stresszhatások jelentős része érzelmi eredetű, véleménye szerint a legnagyobb stresszt az okozza, ha mások próbálunk lenni, mint akik valójában vagyunk. A folyton vidám, mindenkivel kedves, mosolygós emberek például, ha érzéseik elfojtása révén érik el Buddha természetüket, napi szinten stresszelik szervezetüket. Ezzel mind lelkileg, mind fizikailag is komoly problémákat okoznak maguknak hosszú távon.
De nem csak árnyoldala van szervezetünk reakcióinak. Nem véletlen, hogy veszély esetén testünk másképp reagál, hiszen ezzel biztosítja a kellő energiát ahhoz, hogy a veszélyt jelentő helyzetekből menekülni tudjunk. Fontos azonban, hogy az illető észleli-e, hogy teste folyamatos veszély funkcióban üzemel, valamint, hogy a helyzet meddig áll fönn.
Ami az egyiknek stresszforrás a másiknak miért nem az?
Magát a stresszélményt három részre lehet bontani:
- Az első a stresszor. Ez az az akár fizikai, akár érzelmi hatás, amit az átélő fenyegetőnek él meg.
- A második a stresszort értelmező, és feldolgozó folyamat.
- A harmadik a stresszreakció, ami a stresszort elszenvedő ember fiziológiai és viselkedésbeli változásait foglalja össze.
Ha a felsorolt részeket megnézzük, könnyen látható, hogy nagyon nagy egyéni eltérések lehetnek abban, hogy ki mit él meg stresszként. Ezt befolyásolja gyermekkorunk, szüleink mintái, a tágabb szociális tér, amiben nevelkedtünk, de önismeretünk és önbizalmunk is. Az például, hogy a munkahely elvesztése mekkora stresszel jár valakinek, egyáltalán jár-e azzal, nagyban függ az aktuális életkörülményeitől (például van-e lakása, van-e családja, félretett pénze), önbizalmától (hisz-e abban, hogy talál új állást, vagy eleve úgy véli, kudarcra van ítélve), és azoktól az alapvető hiedelemeitől, melyek meghatározzák világszemléletét (például: „aki nem dolgozik ne is egyék.”).
Minden stresszélmény egyedi. Akár a fent munkanélkülivé váló ember is másképp reagál 20 vagy 35 évesen, szerelmesen vagy egy épp döcögő kapcsolatban. Életutunk, személyiségünk miatt van az, hogy ami nekem a stresszforrás, a másiknak nem az. Egy közös pontot lehet találni Máté Gábor szerint: minden stresszor valami olyasminek a hiánya, amit az illető nélkülözhetetlennek tart az életben maradás szempontjából.
Saját életutunk, személyiségünk az, ami miatt különbözőképp reagálunk egy-egy stresszkeltő eseményre.
Ahhoz, hogy képesek legyünk észlelni, hogy stressz ér bennünket, tisztában kell lennünk saját érzéseinkkel.
Ross Buck pszichológus professzor az érzelmi reakciók háromféle típusát különbözteti meg, attól függően, hogy mennyire vagyunk azok tudatában:
- Ebbe a csoportba azok az érzelmi reakciók tartoznak, amik tudatosulnak bennünk. Egy belső tapasztalás arról, hogy vagyunk. „Dühös vagyok.” „Boldog vagyok.”
- Ide csoportosítja Buck azokat a reakciókat, melyeknek az átélő nem feltétlenül van tudatában, de a környezete számára látható, érzékelhető, hogy az illetőben mi játszódik le arckifejezése, testbeszéde, más nem verbális jelzései alapján. Annak ellenére, hogy az illető például neveltetése okán elfojtja elégedetlenségét munkájával kapcsolatban, tudattalan érzései befolyásolják testének fiziológiai folyamatait.
- Ide tartoznak azok a testi (hormonális, immun) reakciók egy-egy külső tényezőre, melyeket nem tudatosak.
A második csoportba sorolt reakciók azok, melyeket sok szülő nehezen tolerál. Például hazajön a gyerek az iskolából, agresszív, rohangál, megveri a kistesót. Hajtja valami belülről, de érzéseit még nem tudja kifejezni. Ezen a szinten, ebben a korban tanuljuk meg, hogy mire hogy reagál a környezet. Mi az ami elfogadható érzés, és mi az ami nem. Ha itt sok testi reakció kerül az „elfogadhatatlan”, „szégyenteljes” skatulyába, sérülhet az érzelmi önszabályozás. A gyerek nem tanulja meg összekapcsolni belső zsigeri érzeteit érzelmeivel, vagy ha össze is kapcsolja, blokkolja azt, például mint „elítélendő” érzést Anna esetében.
„ Lili sikeres, nagyon kedves, mindenkinek megfelelni vágyó harmincas nő, aki újra és újra olyan párkapcsolatokban volt hosszú éveken keresztül, melyek nem tették boldoggá. Érzéseit, igényeit nem fejezte ki, csak magában szorongott, dühöngött helyzete fölött. Kedves, szerető szülei voltak, de ő maguk bántalmazó családból jöttek, érzelmileg elhanyagolóak voltak. Lili gyermekkora óta szorongott, sokszor balesetezett, folyton fizikai tüneteket produkált, de szülei azon túl, hogy fizikailag mindent megtettek érte, nem gondolkoztak el mi állhat a sok tünet hátterében. Egy időben a feje fájt sokszor, és azt próbálta meg elmondani, hogy ideges. Szülei szerették őt ugratni, és sokszor az a választ kapta, hogy a gyerekeknek nincsenek is idegeik. Lili így nem volt ideges párkapcsolataiban hosszú éveken keresztül.”
Ahhoz, hogy érzelmeinket, vágyainkat jól tudjuk kezelni, feltétlenül szükséges, hogy tisztában legyünk velük, és észrevegyük, ha stresszesek vagyunk. Fontos az is, hogy a felismert érzéseket ki is tudjuk fejezni, igényeinknek, határainknak hangot adjuk, ha szükséges. „ ÁÁÁÁ az én életemben semmilyen stressz nincs, mindent szívesen csinálok .” közben például migrénes fejgörcsök gyötrik az illetőt kéthetente, vagy marokszám szedi a savlekötőt a refluxára. Lehet, hogy furcsának tűnik, de sokan nem ismerik fel, ha szorult helyzetben vannak, mert nem tanulták meg értelmezni testi reakcióikat, túl sok érzés került a Buck által leírt nem tudatos, elfojtandó érzések csoportjába.
Ehhez hozzájárul még a mai kor szupermen/szuperwomen képe, ami hihetetlen mértékben el tudja tolni az emberek tűréshatárát, hiszen az a normális, ha valaki hajt a munkahelyén, mellette aktívan sportol, mellette kulturálódik, valamint ápolja a baráti kapcsolatait és a gyerekeit is odaadóan neveli... ”Ha ezt nem bírom, lúzer vagyok.” Rögtön egy sor belső érzet, érzelem az elkerülendő listára kerül, miközben a saját határok, valódi szükségletek elfojtása óriási energiabefektetéssel jár, és mindemellett folyamatosan magas lesz az illető stressz szintje. Ez a rejtett stressz: stressz, amely hat ránk, miközben nem is vagyunk tudatában. A társadalmi norma szerint nincs is semmilyen nehéz helyzet az illető életében, fizikai állapota mégis arra utal, hogy valami nincs rendben.
Testi problémáink lelki gondjainkról, meg nem oldott feladatainkról is árulkodnak. Érdemes elgondolkozni, mi állhat a háttérben, a teljes gyógyulás elengedhetetlen része, hogy változtassunk élethelyzetünkön, magunkon. Akit a téma bővebben érdekel, annak jó szívvel ajánlom dr. Máté Gábor: című könyvét.
