Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Felépülő függő szerzőnk 15 kórházi elvonós leállási kísérleten van túl. Már tudja, mi az, ami tényleg segít.
Tudjuk, hogy melyek a legveszélyesebb drogok, tudjuk hogyan juthat el odáig valaki, hogy rájöjjön, függő, ahogy tudjuk azt is, mire érdemes figyelni, ha valaki le akar szokni a drogokról. Tudjuk mindezt szakmai szempontból, addiktológusoktól, pszichológusoktól. De vajon hogy néz ki ez az egész kérdés a drogfüggő szempontjából?
Erről ír most Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő. Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
"A droghasználatom idején, különösen a kezdeti első pár évben fel sem merült bennem a leállás gondolata, mivel élveztem, imádtam a drogozást, és mindent, ami evvel járt. Az izgalmat, a különlegességet, a kiválasztottság érzését, az új, kezdetben izgalmasnak tűnő kissé kriminális kapcsolataim. Ezek elfedték a hiányt.
Később, amikor már merültek fel nehézségek - a droghasználat következtében kialakuló egészségügyi problémák, rendőrségi ügyek, droghiány, pénztelenség -, elkezdtem járni a kórházakat, ám ez igazából a szüleimnek és a rendőrségnek való megfelelésről, illetve a használat kipihenéséről szólt. Ezek arra voltak csak alkalmasak, hogy újult erővel vethessem bele magam kitisztulva kedvenc időtöltésembe: a drogozásba.
Ez így ment hosszú évekig. Mivel a tényleges leállásra akkor még nem szántam el magam. Igazából szerettem a kórházban lenni. Nem voltam egyedül, a szüleim látogattak – újra és újra felcsillant számukra a leállásom lehetősége -, hozták a banánt, a kedvenc császármorzsámat házi baracklekvárral, a 100 százalékos gyümölcslét, a cigit. Voltak nagy ígérgetéseim, amiket egy percig sem gondoltam komolyan, akkoriban el sem tudtam képzelni magamat józanul élve. Volt gyógyszercsökkentés is. De amint csökkenteni kezdték a gyógyszeradagom, a barátok máris hozták be a cuccot, nehogy már szenvedjek. Voltak csinos, törődő nővérkék, és én vártam a reggelt, amikor ágyba hozzák a drogot, a nyugtatót, a simogató jó szót.
Gyógyszer, kávé, cigi, minden ok. Jól indul a napom. Gyógyulok. Komolyabb terápiás beavatkozás „természetesen” egyik kórházi kezelésemen sem történt velem, a függőség betegségéről egy árva szó sem esett. Ha szó volt róla, akkor így, ebben a formában:
- - De Sándor, hisz' maga annyira értékes ember, annyira kár lenne magáért…
- - Hisz ez káros, tönkreteszi magát! Mikor nő már be a feje lágya? Miért csinálja, hisz annyi ember szereti…
- - Nem fél?! Miért szomorítja a szüleit? Miért nem dolgozik, vagy tanul inkább?
Arról, hogy mitől maradhatnék józan, hogy mi az én igazi bajom, egy szó sem esett. Csoportterápia nem volt a nagycsoport kivételével (általában pszichiátriai osztályokon helyeztek el), és arról, hogy mitől maradnék majd a kórház után józan, miben kellene változnom, senki nem beszélt. Teljességgel farmakológiai kérdésnek tekintették a bajomat. A függőség természetéről és a felépülés módszeréről nem hallottam benn.
Manapság, ha valaki le akar állni, találhat olyan kórházakat, kezelőhelyeket, ahol komoly esélye van arra, hogy le tudjon állni. Ezek pedig sok mindenben különböznek az általam leírtakhoz képest. Például abban, hogy n em gyógyszerelik agyon a klienst. Ha szükséges is gyógyszer, minél előbb lehozzák róla. Dolgoznak az osztályon az orvosok mellett addiktológiai konzultánsok és személyes tapasztalattal rendelkező felépülő függők is, azaz multidiszplicináris a team. Van hathatós csoportterápia, számítanak rájuk és beépítik az önsegítő csoportok tapasztalatait, ezek jelen vannak az osztályon és ösztönzik a klienseket ezen csoportok látogatására. A kórházi kezelés csak a felépülés kezdete, önmagában nem elég, ha ezt nem követi gyökeres életforma, életmód változás, ha nincs úgynevezett józanság munka, borítékolható a visszaesés. A fizikai elvonás megszűnése a felépülésnek csak nagyon csekély hányadát teszi ki.
Mi alapján ne válasszunk hosszabb távú kezelést, rehabilitácót?
A használatom során időnként felbukkantak húsbavágóan nyomasztó kérdések az életemben. Evidencia, hogy a változás fájdalommal jár, amit én természetes lustaságomnál és gyávaságomnál fogva igyekeztem megspórolni. Így, ha időnként felmerült a rehabilitáció gondolatának apró szikrája, általában mindig a könnyű megoldásokat kerestem, ami a legkevesebbet kér tőlem, azaz egészen konkrétan ne kelljen nekem csinálni érte. Lehetőleg semmit sem. Mindig kívülről vártam a megváltást. Jön majd valami jó szellem, és kiűzi belőlem ezt a bennem lakozó függőség nevű szörnyet, ami megnyomorít, elemészt. Az, hogy változtatnom kell majd az élethez való hozzáállásomon, netán majd dolgoznom kell, más társaságba járnom, az nem. Abbahagyom, azt annyi.
Amikor már a rehabilitáció gondolata felmerült, akkor azokat a szempontokat igyekeztem figyelembe venni, hogy hol kell a lehető legkevesebbet tennem magamért, melyikbe kell a legkevesebb energiát beletennem. Voltak jó hírű és kevésbé jó hírű rehabok.
Nekem azok a rehabok voltak szimpatikusak, amikről a spanjaimtól többek között a következő kósza híreket hallottam:
• egyesek szoktak ott füvezni
• ami közel van a lakóhelyemhez
• ahol adnak gyógyszert!
• ahol lehet tévézni
• ahol sokat és kontrollátlanul lehet gyúrni
• ahol hamar kimenőre lehet menni
• ahol le lehet hétköznap munka után és hétvégén bármikor feküdni
• ahol nem, vagy csak keveset nyomasztanak hülye csoportokkal
• ahol keveset kell dolgozni
• ahol adnak cigit
• ahol nem szabják meg, mennyi pénzt költhetek, ami persze a szüleimtől jön
Röviden összefoglalva, ahol továbbra is hereként létezhetek.
Mi alapján válasszunk rehabilitációs intézményt?
Nekem olyan rehabilitációs intézet segített, ahol nem spórolhattam meg az önmagamon való munkát, ahol „nem”-ek egész sorozatát kaptam, ahol hozzányúltak a családi kapcsolataimhoz, mivel a függőség családi betegség. Itt havonta voltak hozzátartozói csoportok, amitől – alaptalanul ugyan -, de mindig féltem. Itt nem hagytak az ágyban dögleni, nem zabálhattam nyakra-főre az édességet, nem szedhettem indokolatlanul gyógyszert, nem járhattam orvoshoz mindenféle ürügyekkel, nem bambulhattam a tévé előtt, nem menekülhettem az olvasásba és ahol el kellett kezdenem sportolni. Ez több mint 16 évvel az intézet elhagyása után is napi része az életemnek. Itt közösség volt, az elkülönülés nem volt lehetséges. A terápia része volt a szigorúan megtervezett napirend, a szigorú keretek, a színházterápia, a zeneterápia és a sok, igen erős csoport.
Ezen a helyen rendszeresen visszajártak a régi kliensek, akik megosztják az új életük tapasztalatait a még terápiában lévőkkel. Egy jól működő rehabon ösztönzik a klienseket az önsegítő csoportok látogatására, így mire vége a kezelésnek, komoly kinti józan kapcsolatrendszer várja őket.
A jó rehabnak van működő félutas programja. A fokozatosan történő leválás jegyében ez egy olyan lakást jelent, ami az intézeté, nem kell albérleti díjat fizetni, csak rezsit, és a fizetés egy részét előtakarékosság gyanánt félre kell tenni, így lesz pénz a későbbiekben a teljes leválásra, aki albérletbe megy, annak pl. a kaució kifizetésére. Még az intézetből kezdődik el a munkakeresés, és ha megtalálták, akkor az első időben onnan járnak ki. Ha ez a munkahely stabillá vált, akkor kiköltöznek, persze ebben is van fokozatosság, mivel az első hétvégéken még vissza kell jönni és az intézetben tölteni, és tartani kell bizonyos kereteket kint is. Hetente többször kell járni önsegítő közösségbe, később, ha már elhagyták az intézetet, ez lesz az a közösség, akire majd támaszkodhatnak.
Amikor én voltam rehabon, ez nekem még nem adatott meg, nem volt akkor még félutas program, így a hosszú terápiás kezelés után durva váltás volt egymagamban visszajönni Pestre. Senkit nem ismertem, nem volt még munkám, nagyon elhagyatottnak és magányosnak éreztem magam. Ebben az időszakban a legtöbbet a korábban ott végzett régebbi terápiások segítettek, valamint a Narcotics Anonymous gyűlések látogatása. Nem is tudom, mi lett volna velem nélkülük.
A rehabilitáció erős alapja volt a felépülésemnek, de önmagában ez sem volt elegendő ahhoz, hogy ne essek vissza drogfüggőként alkohollal, mert az itt megszerzett tudás hamar elfelejthető, könnyen kopik, ha nincsen karbantartva az önsegítő közösségek látogatása által. Így lettem képes beismerni, hogy nem drogfüggő vagyok, hanem függő, aki bármilyen szert képes visszaélésszerűen használni. A közösség segít nem elfelejteni, honnan jövök, és hogy bár sok éve józan vagyok, nem gyógyultam meg, mert a függőségből meggyógyulni nem lehet, felépülni, tartósan józanul maradni viszont igen.
Természetesen az intézménykereséskor szempont kell, hogy legyen a kliens neme, életkora, családi kapcsolati rendszere, egészségügyi helyzete és szociális körülményei. A választásban kérje ki a szakember véleményét is."
