Hiába a látlelet, bizonyítsa be, hogy a vádlott ütötte meg!

Zanza!

A 14 hónapig tartó Bíróságfigyelő projekt önkéntesei hajmeresztő bírói attitűdökről számolnak be, amiket a szakértők szerint érzékenyítő beszélgetésekkel aligha lehet megváltoztatni: az egyetlen lehetőség a strukturált, szakmai oktatás volna. A projekt eredményei azt mutatják, jócskán volna rá igény, mégsem történik semmi változás. Pedig a PATENT Jogvédő Egyesület már évek óta szorgalmazza, hogy a hivatali szervek, köztük a bírók is megfelelő képzésben részesüljenek a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatban.

Lassan Dunát lehet rekeszteni azokkal a cikkekkel, amelyek arról szólnak, hogy bántalmazott nők csak elenyésző számban mernek feljelentést tenni, félve a hivatalos szervek hozzáállásától és a felesleges meghurcolástól. A Díványon is számos alkalommal írtunk az áldozathibáztatásról, a nők elleni erőszakot negligáló attitűdről, de úgy tűnik, hogy ezeket az írásokat épp azok nem olvassák, akiknek hozzáállása meghatározó lehetne egy bántalmazott nő esetére. A még mindig negatív előítéletekkel terhelt gondolkodásmód ugyanis nemcsak a rendőri intézkedéseknél figyelhető meg, hanem tetten érhető az orvosi, pszichológiai kivizsgálások alatt a gyámhatóságon, a szociális ellátórendszer különböző területein és a bírósági tárgyalásokon is. Utóbbit a PATENT Bíróságfigyelő projektjének önkéntesei a Norvég Civil Alap támogatásával (immár második alkalommal) 14 hónapon keresztül monitorozták.

Az önkéntes megfigyelők összesen 52 olyan polgári peres és nem peres, illetve büntető peren (pl. bontóperek, gyerekelhelyezési perek, zaklatás, kapcsolati erőszak, kiskorú veszélyeztetése) vettek részt az országban, amelyek során megjelent a párkapcsolati erőszak vagy a családon belüli erőszak. Bárkit vártak az önkéntes programba, ugyanis pont a laikus megközelítés volt a cél: a monitorozók főleg tanulmányaik, foglalkozásuk, vagy csupán érintettségük alapján jelentkeztek. Egy rövid képzés után az önkénteseknek volt a feladata, hogy civil szemszögből vizsgálják a különböző bírói attitűdöket, a joggyakorlatot a nők bántalmazása terén. A kutatás nem reprezentatív, de nem is ez volt a cél: a projekt a bírák magatartására és a témával kapcsolatos felkészültségükre fókuszált.

Mindig a fejétől bűzlik a hal

Nem új felfedezés, de fontos megemlíteni, hogy a hivatali szervek visszás hozzáállása a bántalmazott nőkhöz vagy a családon belüli erőszakhoz csupán a jéghegy csúcsa. Magatartásuk leképeződése a közgondolkodásnak, és persze a hazai jogalkotás macsó hozzáállásának. Bár vannak (főként civil) törekvések, de ezek kicsit olyanok mint a széllel szemben pisilni: legalábbis addig, amíg vak komondorok polgármesterek maradhatnak, és nem érkezik végre a témában az állam részéről egy határozott erkölcsi állásfoglalás. Tudják: ami a családon belüli erőszakot elfogadhatatlannak tartja, az elkövetőket pedig konzekvensen felelősségre vonja. Amíg azonban nincs egy ilyen központi egységesség, addig nehéz elvárni, hogy a hétköznapi ember ne más magánügyeként kezelje a szomszédban elcsattanó pofonokat, vagy hogy a hivatali szervek részéről megszűnjön az áldozathibáztató attitűd. Utóbbi pedig egyáltalán nem az empátia hiányának tudható be, ami egy érzékenyítő beszélgetéssel helyrepofozható, inkább arról szól, hogy a jogalkalmazók nem rendelkeznek a családon belüli erőszak nemhogy széles körű, de sok esetben még a témával kapcsolatos alapismeretekkel sem. Tudás híján mi mást is csinálhatnának, mint elavult gondolkodásmódhoz és előítéletekhez nyúlnak, és – akár tudtukon kívül – belecsúsznak áldozathibáztatásba. Hogy a hivatalos szervek teljes valóságban lássák az áldozatok eseteit és a saját felelősségüket, speciális jogi szabályozásra és a jogalkalmazók megfelelő szakmai felkészítésére volna szükség.

A "vak komondoros" Balogh József tárgyalása 2015 novemberében
A "vak komondoros" Balogh József tárgyalása 2015 novemberébenFotó: Bődey János / Index

De ez már rég nem lenne kérdés, ha elfogadtuk volna az Isztambuli Egyezményt

Ez ugyanis az első jogilag kötelező erejű eszköz, aminek középpontjában az áldozatok védelme és az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárás áll. Célja pont az, amire mi is annyira vágyunk Magyarországon: hogy változtasson a társadalom attitűdjein és gondolkodásán, valamint erősítse a férfiak és nők közötti egyenjogúságot. Utóbbi egyébként elengedhetetlen alapfeltétele annak, hogy csökkenjen a nők elleni erőszak, ami ugye a nők és a férfiak közötti egyenlőtlenségben gyökerezik. Az Egyezmény megállapítja azt is, hogy a nők elleni erőszak az emberi jogok megsértését jelenti, vagyis az államok felelőssé tehetők azért, ha nem adnak a jelenségre megfelelő választ. Ez persze nem vonatkozik Magyarországra, hiszen a 2011-es első lehetőség óta sem élt a csatlakozás lehetőségével, nem úgy, mint másik 37 ország, akik 2015 márciusáig ratifikáltak helyettünk is.

Mivel nincsen központi presszió arra vonatkozóan, hogy az áldozatokkal a családon belüli erőszakról releváns tudással rendelkező szakemberek foglalkozzanak, így a képzések megvalósulása továbbra is csak az érintett területek dolgozóinak önszorgalmán, valamint a hivatali szervek vezetőségének nyitottságán (vagy épp elutasító magatartásán) múlik. Így van ez a bírák esetében is, akiknek szerepe meghatározó az áldozatok és az elkövetők szempontjából is, és jócskán hozzátesznek a párkapcsolati erőszak társadalmi megítéléséhez is. A Bíróságfigyelő második monitorozó projektjében újfent olyan tapasztalatok gyűltek fel, amik azt mutatják, hogy bizony elengedhetetlen lenne a bírák specifikus képzése, ugyanis van mit javítani a hozzáállásukon.

Kezdhetnék azzal, hogy nem vétózzák meg a nyilvános tárgyalásokat

A monitorozók számára már eleve a témába vágó ügyeket megtalálni sem volt egyszerű: egyrészt a nyilvántartás esetlegessége miatt, de az sem segített, hogy bírók nem éppen tárt karokkal fogadták a laikus megfigyelőket, az esetek többségében zárt tárgyalást rendeltek el. A nyilvánosság kizárására természetesen lehetnek nyomós indokok, lehet kérni a kiskorú érdekében, a magánélet védelmében, vagy erkölcsi okokból. A monitorozók tapasztalatai szerint a legtöbbször az egyik fél kérte, előfordult az is, hogy a bírák  magyarázat nélkül kérték a zárt tárgyalást. Ezzel főleg az a gond, hogy a bírói döntések vizsgálatára a a nyilvánosság az egyetlen ellenőrző eszköz, és úgy mellékesen ez a demokratikus jogállam elengedhetetlen eleme is. A nyilvánosság egyik feltétele pedig az volna, hogy tudható legyen, mikor és hol, milyen tárgyalásokat tartanak (ezt a nyilvános tárgyalási jegyzék, pontosabban annak egy részének nyilvánosságra hozatala biztosítja). Viszont a bíróság kezelőirodáján csak úgy lehet érdeklődni a tárgyalások helyéről és idejéről, ha már ismeri az ügyiratszámot, tehát ha valaki nem érdekelt az ügyben, akkor ezek az információk elérhetetlenek maradnak a számára. Ha tudni szeretné, hogy az adott bíróságon milyen ügyeket tárgyalnak aznap, akkor reggel nyolckor nem árt lesben állni, ugyanis ekkortól érhető el az adott bíróság napi tárgyalásainak a listája. Még így is csak találgatni lehet, vajon melyik ügy lehet párkapcsolati vagy családon belüli erőszak, ugyanis a tárgyalási jegyzék adattartalma általában elég szűkszavú és csak tippelni lehet, hogy a bontóper, gyermekelhelyezési per összefügghet-e a családon belüli vagy párkapcsolati erőszakkal.

De a jegyzőkönyv elérhetetlensége is adja a kérdést, hogy a nyilvános tárgyalás írásos megjelenítése miért nem nyilvános? Ez ugyanis nemcsak a bírók munkájának monitorozását segítené, hanem maguk a monitorozók megfigyeléseinek visszaellenőrzését is lehetővé tenné. Természetesen ellenérvnek ott van egy valódi ok, miszerint a jegyzőkönyv nyilvánossá tétele visszaélésekre adhat lehetőséget, de nem valószínű, hogy ez visszatartó erő lehetne azok számára akik rosszindulatból szeretnének hozzáférni a dokumentumhoz. A Patent Egyesület szerint ,,az eljárások tisztességes voltába vetett közbizalmat bizonyára erősítené a jegyzőkönyvek valamilyen szintű nyilvánosságra hozatala." 
A  megfigyelők arról is beszámoltak, hogy a bírák által összefoglalt vallomásokból nem ritkán kimaradnak fontos részletetek az elhangzottakból.

"A bíró csak a feleket engedte be a tárgyalásra”

Izgalmas dolog ez a bíróságfigyelő projekt, ugyanis ha az önkénteseknek végre sikerült is kideríteniük, milyen tárgyalás lesz aznap (vagy a jószerencsének köszönhetően pont egy olyan ügyet fogtak ki, ami a projektnek releváns), akkor sem biztos, hogy csak úgy, a nyilvánosság lehetőségével élve beülhetnek a tárgyalásra. A monitorozók beszámolóinak összesítése alapján ugyanis pont a bírák voltak azok, akik akadályozták őket a megfigyelésben.

Az önkéntesek tapasztalatai szerint az esetek háromnegyedében a jogalkalmazók elutasítóan viselkedtek és zárt tárgyalást rendeltek el. A nyilvánosság kizárására természetesen a bíróknak lehetnek nyomós indokai, lehet kérni kiskorú érdekében, a magánélet védelmében, vagy erkölcsi okokból, de a monitorozók tapasztalatai szerint gyakran előfordult, hogy a döntnökök minden magyarázat nélkül kérték a zárt tárgyalást.

,,...majd a bíró közölte, hogy 'elnézést, de ez már zárt tárgyalás', ez is olyan hangsúllyal és olyan lenéző stílusban, mintha valami borzasztót tettem volna" - olvasható a PATENT összegző dokumentumában az egyik monitorozó tapasztalata. Nem ő az egyetlen önkéntesek beszámoltak, hogy a bírók többsége ellenségesen, lekezelően viselkedett velük sőt, az is előfordult, hogy a teljesen releváns kérdésen (mármint hogy milyen kapcsolatban áll az esettel, vagy az érintettekkel) túl a monitorozók nevét és személyes adatait is rögzítették. Ez pedig ellentmond annak, hogy csak olyan jelenlévők adatait lehet jegyzőkönyvbe venni, akik érdekeltek az ügyben. Természetesen a monitorozók számára semmiféle joghátrány nem következik abból, ha ezeket fel kell diktálni, de az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet tanulmánya szerint a névtelenség célja pont az, hogy garantálja a társadalmi ellenőrzés működőképességét, így amikor a bíró mégis elkéri az adatokat, az egyrészt azt jelenti, hogy a bíróság nem vesz tudomást a nyilvánosság funkcióiról, valamint hogy ezek nem is működnek megfelelően.

Képünk illusztráció
Képünk illusztráció

A helyzet nem lett rosszabb, de jobb se

A második program eredményei azt mutatják, hogy az első monitorozó projekt 2014-es lezárulása óta számottevően se nem javult, se nem romlott a bírák hozzáállása. Az önkéntesek úgy látták, hogy a tárgyalások során továbbra is előfordult az előítéletes, a bántalmazás fölött szemet hunyó attitűd és a leiskolázó hangnem.

"A bíró a tárgyalást azzal kezdte, hogy bejelentette: a 2014 előtti tényállásokat (a bántalmazást: látleletek, feljelentések stb.) most nem veszi figyelembe, mert nem ide tartoznak"

- írja az egyik önkéntes, de a beszámolók közt még sok hasonlóan negligáló megszólalást találunk. Valószínűleg az ismeretek hiányából fakad az is, hogy a bírák rendszeresen nevezik a bántalmazást ,,perpatvarnak”, "civódásnak", azaz olyan dolognak, amit egy szánom-bánommal el lehet intézni. Ha valaki ismeri a bántalmazás természetrajzát, tudja, hogy a bántalmazás hatalomgyakorlás, ennél fogva a résztvevők (a bántalmazó, azaz az elkövető és az áldozat) soha nincsenek kiegyenlített viszonyban. Így nem lehet őket egyenlő módon kezelni, felelősségre vonni meg pláne nem. A kibékülésről vagy a kapcsolat megromlásáról szóló bírói hegyibeszédek pedig egyértelműen azt jelzik, hogy a döntnökök nagy része nincs is tisztában a bántalmazó kapcsolatok dinamikájával. És ezen sajnos még az sem segít, ha egyébként tiszteletteljes hangnemben beszélnek az áldozattal, hiszen ahogy az áldozat a rajta elkövetett erőszakért nem hibáztatható, úgy az sem követelhető tőle, hogy ugyan béküljön már ki az elkövetővel. Még akkor sem, ha a magánvádas eseteknél a bíróknak kötelességük felhívni a figyelmet a békülés lehetőségére.

Ennek életszerűtlenségét jól meg is fogalmazza az egyik megfigyelő: "Véleményem szerint ez egy teljesen nonszensz bírói hozzáállás. Elképzelhetetlennek tartom, hogy például valakit az utcán megtámadnak és megvernek, akkor az lenne az elvárás a megoldásra, hogy menjenek ki a folyosóra és béküljenek ki a felek, a sértett pedig vonja vissza a feljelentést. Érthetetlen, miért vetődik ez fel mégis akkor, ha családon belül történik ilyesmi.”

Valóban az, mint ahogy józan ésszel az is nehezen értelmezhető, amikor egy kiskorú veszélyeztetése ügyében a bíró azzal a mondattal fordul az anyához, a másodrendű vádlotthoz, hogy "...az anya 'abban bűnös, hogy ilyen embert választott'- szerepel egy megfigyelő feljegyzéseiben. Mert ugye, mindenkinek a homlokára van írva, hogy miután megtörtént a beetetés verni, alázni, foglak téged és a közös gyerekünket is. 

"A bíró azt mondta, hiába a látlelet, bizonyítsam be, hogy ő ütött meg..."

Szép számmal tudnánk még példákat hozni a tárgyalótermekben történő bántalmazás figyelmen kívül hagyásáról vagy a bántalmazottak hibáztatásáról, és külön cikket írhatnánk arról is, hogy ez miként mosódik össze a érintett gyerekek érdekeinek negligálásával. A tudáshiány, a fals gondolkodásmód ugyanis jelen van a szociális rendszer különböző területein is, ami alól a gyermekvédelem sem kivétel.

A PATENT és a NANE tapasztalatai azt mutatják, hogy a szociális rendszer résztvevői még mindig nem veszik figyelembe, hogy a párkapcsolati erőszak igenis meghatározó tényező a gyerek szempontjából is. Ez az attitűd pedig kihat a kapcsolattartásra és a láthatásra, ennek pedig legnagyobb elszenvedői a gyerekek. A pereskedés ideje alatt ugyanis számos szakértői vizsgálaton kell részt venniük, és esetenként olyan találkozásokra kényszerítik őket, amelyeket valójában nem akarnak, mert mondjuk az apa bántalmazta őket is. Utóbbi nem történhetne meg, ha mondjuk aláírtuk volna az Európa Tanács szintén 2011 óta hatályos, a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben fellépést szolgáló egyezményét, amelynek egy külön cikkelye a szülői felügyeleti-kapcsolattartási kérdésekről szól.

Az Egyezményt aláíró államoknak többek között biztosítaniuk kell, hogy a szülői felügyeleti jogra és a kapcsolattartás szabályozására vonatkozó döntésekben a korábbi erőszakos cselekményeket figyelembe veszik. Nálunk ez némiképp másképp történik, például úgy, mint ahogy azt az egyik önkéntes beszámolójában olvashatjuk, amely szerint a pedagógiai, iskolapszichológusi jelentések sem voltak elegendők ahhoz, hogy az egyik eset bírája úgy döntsön, helyt ad az anya kérésének és rövidíti az apai kapcsolattartás idejét. Bár az egybehangzó szakértői vélemények egyértelműen kimondták: a gyerekekre rossz hatással vannak a találkozások, a bíró fenntartotta azt a véleményét, hogy "a családi légkör nem róható fel az apa rovására”. Sőt a brutális bántalmazó helyett az anyát hibáztatta, amiért a férfi néha úgy megverte, hogy bepisilt, és esetenként hasonlóképpen bánt a gyerekekkel is. "A maga hibája, minek szült egy ilyen kapcsolatba négy gyereket!?”- zárta le a tárgyalást a bíró.

Az ilyen és hasonló attitűdökre mondja azt Spronz Júlia, a PATENT jogásza, hogy a mélyen gyökerező gondolkodásmódokat nem lehet egy pár órás érzékenyítő tréninggel helyrehozni. Ehhez szélesebb körű képzésre van szükség, melynek során a jogalkalmazók olyan fontos ismereteket sajátítanának el, mint a kapcsolaton belüli erőszak dinamikája, vagy a bántalmazó pszichológiája. Spronz szerint természetesen vannak - még ha elenyésző számban is -, pozitív példák, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek közül egyik sem volt "szimpla" párkapcsolati erőszak, hanem olyan "összetettebb" esetek, amelyekben jelen volt például szexuális erőszak is.

Ahogy Spronz is elmondta a Bíróságfigyelő eredményeiről szóló sajtótájékoztatóján: annak felismerése, hogy a bíróknak ezen a területen szükségük van képzésre, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) kompetenciájába tartozik. Úgy tudjuk, több ajánlás érkezett már hozzájuk a PATENT és a NANE részéről, és mi is megkerestük őket kérdéseinkkel, de az OBH részéről egyelőre nem érkezett válasz.

Blogmustra