Nekem ilyen volt a kiút az evészavarokból

Zanza!

Nem tartoztam a depressziós tinédzserek közé – nem is értettem őket soha, mi több, meggyőződésem volt, hogy valójában csak így akarnak érdekesek maradni a környezetük számára. Utólag visszagondolva persze ostobán hangzik mindez – már csak azért is, mert magam is hasonló elbírálásokat kaptam később, az étkezési zavaraim kapcsán.

Gimi után kezdődött minden – nem voltam ugyan kövér, de hajlamos voltam a hízásra, és miután bedarált a hollywoodi “nullás méret” kultúra, elhatároztam, hogy lefogyok pár kilót. Aztán még párat. És még párat. Hamar oda jutottam, hogy napi párszáz kalórián éltem, emellett infraszaunába jártam, ha pedig megszegtem a drasztikus szabályaimat, “már mindegy” alapon mindent felzabáltam, majd megszabadultam tőle. Furcsa, hogy az evészavarok, amik elvileg az esztétikumból és a testünk látványának zavaraiból indulnak ki, kinőhetik magukat egészen komoly, durva pszichés betegséggé – amelyekből mintha nem volna kiút. Persze a kevésbé toleráns környezetemet is igyekeztem megérteni: számukra csak egy felszínes “jódolgában azt se tudja, mitévő legyen” celebecske voltam, aki magára vessen, ha két hét alatt tíz kilókat fogy le, és szed fel. Szégyelltem magam, ugyanakkor azt is tudtam, hogy – túl egy gyomorvérzésen, és egy eseten, amikor egy hajnali falás és hányásroham után nagyon kishíján szó szerint a torkomon akadt a fogkefém – ha így folytatom, hamarosan meghalok. Ebben pedig az akkori pszichológusom, Csernus Imre is megerősített. Ám a segítség elfogadására valahogy nem álltam készen. Amikor az egész világ ellenem volt, a bulimiám ott volt nekem – mint egyfajta “legjobb barát”, akiről tudom, hogy rossz hatással van rám. 

Önkínzás én önbüntetés 

Mi, akik anorexiával, bulimiával küzdünk, gyakran nem látjuk magunkat kívülről – én például szinte nem látok különbséget magamon 65 és 75 kilósan. Ám a testképzavar egy idő után átfordul egy sokkal komplexebb problémába: bármilyen gond adódik a családban vagy a munkahelyen, esetleg párkapcsolatban, a hányás gondolata azzal kecsegtetett, hogy feloldja a belső feszültségeket. Egyfajta hamis megtisztulás ez. Ha valami kizökkentett a lelki békémből, előfordult, hogy napokig nem mozdultam ki a lakásból, aztán elindultam a városba, és szó szerint minden sarkon vettem valami kaját, egészen addig ettem, amíg szinte mozdulni sem tudtam. Ha közben felhívott egy hozzám közelálló személy, akkor kénytelen voltam azt mondani, hogy nem érek rá, mert sokáig dolgozom. Tehát a bulímia borzasztó sunyi dolog is, mert hazugságra is késztet – azt pedig betegen is tudtam, hogy a hazugság nem szép dolog, és ezzel ellököm magamtól azokat, akiknek fontos vagyok, és akik fontosak nekem. Ettől még rosszabbul, még szánalmasabbnak érzi magát az ember. Önpusztítás, önkínzás ez a javából, lelkileg és fizikailag is: a hánytatás következtében tönkremennek a fogak, a nyelőcső, a gyomor, majd a tükör előtt állva egy-egy bulimia roham után a tükörbe nézve azt mondtam magamnak: „Tessék, ezt akartad? Megkaptad. Ez az, amit érdemelsz.”

Zimány Lindával 2002-ben, és 2004-ben. A Viva válogatásán 70, a második képen 55 kiló voltam.
Zimány Lindával 2002-ben, és 2004-ben. A Viva válogatásán 70, a második képen 55 kiló voltam.

Akarsz róla beszélni?

Emlékszem, amikor eljutottam arra a pontra, hogy komolyan vettem, felvállaltam és megpróbáltam megérteni, orvosolni a betegségemet, nagyon sokan támadtak ezért különféle fórumokon – köztük bulimiások is, akik attól féltek, hogy miattam az ő családjuk, barátaik is rájönnek a jelekből, hogy hasonló helyzetben vannak, mint én. Megdöbbentő és szomorú volt látni, hogy egymás segítése helyett szinte tippeket adtak egymásnak, hogy hogyan egyszerűbb, csendesebb, gyorsabb kiadni az ételt magukból – ilyen közegben, ilyen szellemiségben pedig lehetetlen felgyógyulni. Ezért tehát azt mondom: első körben a hozzánk közel állóknak, a nekük legfontosabb barátoknak és családtagoknak mindenképpen mondjuk el őszintén, mi a helyzet. Olyan ez kicsit, mint egy coming out. Sokan attól félnek, hogy a körülöttük élő emberek nem tolerálják problémájukat – ám rengeteget segítünk magunkon és másokon is, ha ahelyett, hogy homokba dugnánk a fejünket, bízunk a családunkban. Amikor a betegségemre fény derült, apukám azonnal elkezdett orvosokat keresni – és bár a dokik rendszerint antidepresszánst és szorongásoldót írtak fel, ezek a szerek eltompítottak, nem tudtam a munkámra koncentrálni. Mondhatni egyik napról a másikra, orvosi felügyelet nélkül hagytam abba szedésüket – éreztem, ez biztosan nem az én utam. Azt azonban nem tudtam, merre induljak el.

Alig egy évvel az után, hogy 55 kilóra fogyasztottam magam, 85 kilóra híztam meg - 2005-ben, egy kilátástalannak tűnő időszakban. Afféle "soha többé nem történhet meg" - motivációs képként fotóztam akkor.
Alig egy évvel az után, hogy 55 kilóra fogyasztottam magam, 85 kilóra híztam meg - 2005-ben, egy kilátástalannak tűnő időszakban. Afféle "soha többé nem történhet meg" - motivációs képként fotóztam akkor.

Ki a régivel, be az újjal!

A rendszeres önkínzásból egy váratlan és nagyon szomorú tragédia rázott fel: édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mellette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Számba vettem, minden olyan tényezőt az életemben, ami stressz faktor volt – és rájöttem, hogy a mindennapos celebeskedés valós mondanivaló nélkül értelmetlen és destruktív számomra. Mondhatni egyik napról a másikra felmondtam és a spirituális gyógyulás mellett döntöttem: nyolc éve tavasszal édesapám javaslatára, elutaztam Indiába, ahol reggeli jóga órák és inspiráló utazások mellett arra is figyelmet fordítottam, hogy olyan dolgokkal szembesüljek, amelyek az európai szem számára szinte elképzelhetetlenek. Teréz Anya szeretetközpontokba látogattunk, leprásokkal, mélyszegénységben élőkkel találkoztunk - az volt a cél, hogy lássak igazi, nehéz életeket. A trükk működött: India után hónapokig jól voltam, ám ahogy visszakerültem a mókuskerékbe, visszatértek a problémák is. Mégis úgy éreztem: már máshogy látom a gondokat. Tudtam: annyira rosszul, mint az elején voltam, már soha nem leszek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy hogy gyógyult sem vagyok.

India előtt, veszélyesen soványan, majd Indiában, a gyógyulás útján.
India előtt, veszélyesen soványan, majd Indiában, a gyógyulás útján.

Folytatva az elvarratlan szálak elkötését, átondoltam: hová vezet a hét éve tartó kapcsolatom, és mi lehet az oka annak, hogy bár szeretjük egymást, ez a szerelem nemhogy segítene a gyógyulásban, de a viták, a féltékenykedés, vagy épp a betegséggel kapcsolatos érdektelenség egyfajta katalizátorként is hat a falás rohamaimra. Ekkoriban ismerkedtem meg a mostani párommal – nem mondhatnám, hogy nyitott voltam új kapcsolatokra, hiszen hittem, hogy szerelmes vagyok az előző kedvesembe, ennek ellenére nem is gondolkoztam, mikor egy buliban összekavarodtunk egymással az „új fiúval”. Éreztem, hogy friss energiára van szükségem, akárhová vezet is. Három nappal később szakítottam az exemmel és fejest ugrottam egy kapcsolatba az izraeli orvostanhallgató sráccal, majd nem sokkal később – méginkább megváltoztatva az életem díszleteit Tel Avivba költöztünk.

A világért gyógyulok, nem önmagamért

Hiszem, hogy olyan betegségek esetében, amelyek az önkontroll hiányával járnak, rendkívül fontos példaképeket találni, akik segíthetnek az akaraterő edzésében – számomra ilyen volt Madonna, akit kiskorom óta tiszteltem és szerettem kitartása és önmagába vetett hite miatt – a munkám kapcsán pedig személyesen is találkozhattam vele. A Fehér Városba költözve egyik első utam a Kabbala Központba vezetett. Az ő ajánlásának köszönhetően kerültem kapcsolatba David Zakinnal, aki máig a kabbala tanárom - azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett.

A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást, és állandó önkontrollt kell gyakorolnunk, ott és akkor, ahol és amikor leginkább nehezünkre esik. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk,egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a újabb mérföldkőhöz érkeztem a gyógyulás útján.

Tudatosság-diéta

A következő drámai, pozitív változás szintén abból fakadt, hogy végre nem a gyógyulásomért, vagy a szépségemért, hanem a világért – egészen pontosan az állatokért változtattam életmódot, mégpedig gyökeresen. Hat éve, hogy – egy nagyüzemi állattartásról szóló dokumentumfilm inspirációja nyomán - vegán lettem. Rájöttem: egyszerűen nem akarok részese lenni semmiféle állatgyilkolásnak, vagy a nagyüzemi farmgazdálkodással járó állatkínzásnak. Lassan, de tudatosan kikísérleteztem, mi mindent kell lecserélnem a konyhámban ahhoz, hogy ne éljem meg lemondásként a hús, a tojás és a tejtermékek vásárlásának és fogyasztásának bojkottját. Korábban a Díványon megjelent „Tudatosság Diéta” című írásomban meséltem: egyáltalán nem számítottam rá, hogy az étel VS Kristóf para pont attól oldódik meg, ha nem azon görcsölök, hány kalória van egy tál ételben, hanem hogy fair módon legyen elkészítve – azaz a lehető legkevesebben szenvedjen csak azért, mert én enni akartam, és a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyjam egy-egy étkezés után: „Egy teriyaki tofuval megpakolt vietnámi tekercset, avokádós szusit, sült gombával megrakott hummuszt, ropogós falafellel megtömött teljeskiőrlésű pitát, datolyából készült nyers brownie-t (és így tovább) viszont nagyon nagyra értékelek... különösen akkor, ha otthon készült, és tudom, mennyi befektetett energia, szeretet, és idő van benne.” 

75, és 65 kilósan - utóbbin már vegetáriánusként. Fotók: Maklári Tóth Attila és Sárosi Zoltán
75, és 65 kilósan - utóbbin már vegetáriánusként. Fotók: Maklári Tóth Attila és Sárosi Zoltán

Kitartás és önmérséklet – minden nap

És bár sportolni világ életemben utáltam, elhatároztam: ha már a lelkemet összekaptam, a testemnek is adósa vagyok ennyivel. Rengeteg különféle hamvába halt próbálkozás után végül kikötöttem egy pilates órán, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezt nekem találták ki: az ötvenperces edzés olyan izmokat mozgatott meg, amelyeknek a létezéséről sem tudtam, és mivel a pilates stúdióba bicjjal jártam, a nyújtás és erősítés mellett a kardio-edzés is megvolt. Emellett tudatosan kerültem a lifteket, inkább lépcsőztem, és ha csak tehetem, gyalog járok mindenhová – így mintegy fél év alatt, heti egy-két edzéssel szálkás, vékony, és könnyű lett a testem. Pont olyan, amilyenre mindig is vágytam. Beigazolódott, amit a sportmániások mondogatnak a lustáknak (pedig sosem hittem benne): egy idő után már akkor éreztem magam nyomorultul, ha nem edzettem. A mozgást azóta sem hanyagolom el, de azért nem görcsölök rá, ha egy héten valamiért nem jutok el pilates órára, igyekszem távol tartani magam az extrémektől – arra viszont mindig figyelek, hogy pont annyit egyek, amennyi jól esik a gyomromnak, és ha a környezetemben mások háromszor szednek is a tányérból, vagy nagyobb szelet süteményt esznek mint én, igyelszem észben tartani: ha nagyjából két ökölnyinél több kaját tuszkolok magamba megszokásból, vagy szociális nyomás miatt, magam alatt vágom a fát. Arra is vigyázok, hogy hagyjak három-négy órát a gyomromnak arra, hogy két étkezés között újra megéhezzen – ha másfél órával egy kiadós étkezés után úgy érzem, hogy éhes vagyok, az egészen biztosan csak belső nyugtalanság, nem pedig valódi éhség.

Egy friss fotó - ma már tudom, hogy a betegség gyógyítása fizikailag, szellemileg és lelkileg is állandó munkát igényel.
Egy friss fotó - ma már tudom, hogy a betegség gyógyítása fizikailag, szellemileg és lelkileg is állandó munkát igényel.

Az elengedés művészete

Máig azt vallom, hogy nem vagyok tökéletesen gyógyult, de talán nem is létezik ilyesmi – talán sokkal több ember „küzd” azzal, hogy normális mederbe terelje az étkezéssel és a testével való viszonyát, mint hinnénk – még ha a bulimia legmélyebb bugyráig nem is jutnak el, szerencséjükre. Azt is tudom, hogy amíg élek, mindig nyitott szívvel, füllel, és lélekkel kell járnom, mert mindig lesznek körülöttem olyanok, akik méginkább felnyitják a szememet, és új aspektusokból szemlélhetem a betegségemet és a gyógyulásomat, nekik köszönhetően. Az utóbbi időben pedig legyen szó szellemgyógyászról, hagyományos orvoslással foglalkozó doktorról, vagy egyszerűen csak intuitív barátokról, rengetegen vezetnek rá egy számomra egészen új ösvényre: az étkezési zavarok hátterében az a tény áll, hogy egyszerűen nem bízunk az emésztésünkben, sem fizikailag, sem mentálisan. Elengedni, „megemészteni” a velünk történő eseményeket, és megemészteni az elfogyasztott ételt nagyon hasonló folyamat – ha viszont nem bízunk abban, hogy a szervezetünk tökéletesen alkalmas arra, hogy feldogozza a tápanyagokat, mesterségesen „beleavatkozunk” a folyamatba, ezzel pedig megsértjük, bántjuk, semmibe veszzük a saját életre való alkalmasságunkat. Ahhelyett, hogy kártékony, mégtöbb lelki és testi szövődménnyel járó, rossz viselkedésmintákban ragadnánk, el kell engednünk az illuziót, hogy mindent görcsösen kell kontrolálnunk. El kell engednünk a minket ért fájdalmakat, sérelmeket, bánatot, és azt a koncepciót, hogy csakis ezeknek megtapasztalásával léphetünk következő szintre. El kell engednünk az önvádat, az öngyűlöletet, ha időnként a padlóra kerülünk.

És ami talán a legfontosabb: el kell engednünk azt a tévhitet, hogy sosem leszünk „normálisak” – hiszen ahogy egy művész sosem érzi úgy, hogy egy festmény, egy zenei szám, vagy egy szobor „tökéletes”, és „kész van”, mindig lesz hová fejleszteni, alakítani önmagunkat. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem vagyunk normálisak. Ez azt jelenti, hogy állandóan úton lévő, fejlődő, minden krízisből, és minden felemelkedésből, sőt, minden elmúló pillanatból állandóan tanuló lelkek vagyunk. Erről szól az élet ezen a bolygón – nem csak a bulimiásoknak, hanem mindannyiunknak.

Írjon nekünk!

Ha ön is étkezési zavarral küzd, ha családtagja, barátja, párja szenved, ha segítségre, tanácsra van, kérjük, írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Blogmustra