Inkább hallgat, mint hogy megbeszélje? Megsértődik és némán elvonul? Dacosan, durcásan fordul magába? Intsen búcsút a párkapcsolatának.
Nyilvánvaló volt, hogy baj van. Boldogtalan voltam és átkozottul dühös, már túl azon, hogy el tudjam mondani, miért. Egyszerűen elfogytam abban a viszonyban, az egyetlen, amit tenni bírtam, hogy némán elkerülöm őt. Mintha nem is egy nagy konfliktuskupac tetején élnénk együtt.
Egy hosszú kapcsolatom utolsó két hónapja volt ez, és így visszagondolva semmi meglepő sincs abban, hogy szakítottunk. A meglepő az, hogy ebből a hangulatképből bármelyik tapasztalt párterapeuta megmondta volna: végünk van.
Jessica Grogan egy rövid, de annál ütősebb posztban foglalta össze a Psychology Today-ben, hogy milyen fontos is az egy kapcsolatban, ahogy a konfliktusokat kezeljük. Ne reménykedjen, a most következő sorokból nem derül ki, hogyan kellene megoldani az ön személyes gondját, nem jönnek bölcs tanácsok, sem az élet nagy igazsága, de még a végső kérdést sem tudjuk feltenni. Egyszerű, velős gondolatébresztő következik.
Sok a kritika, a megvetés? Vége.
John Gottman pszichológus állítja, hogy néhány perc leforgása alatt 94 százalékos pontossággal képes megmondani, vajon egy adott pár kapcsolata véget ér-e. Ehhez pedig nincs szüksége másra, csak arra, hogy megfigyelhesse azt, ahogy egymásról, egymással kommunikálnak. Amennyiben a megnyilatkozásaikat jellemzi a kritizálás, a megvetés, a védekezés és az időhúzás, a párnak nincs sok esélye. Ezeket hívja Gottman a párkapcsolati apokalipszis négy lovasának, és közülük is az időhúzást, vagyis a konfliktusok elkerülését, a megoldási kísérletek halogatását tartja a legnagyobb hibának. A pszichológus szerint ugyanis nem a konfliktusokkal, nem a vitákkal van a baj egy kapcsolatban. Sokkal inkább azzal, ahogy csináljuk. Pontosabban, ahogy nem csináljuk.
Ha ugyanis némaságba burkolózunk, ha csendesen megsértődünk és visszavonulunk a magunk világába, dacosan, durcásan vagy egyszerűen levegőnek nézve a másikat, azzal mindennél jobban bántjuk. Fizikailag bántjuk. Ugyanis mind társas lények vagyunk, szükségünk van a mások, különösen a szeretteink közelségére, és amikor azok kiközösítenek bennünket, fájdalmat élünk át. Ilyenkor az agyunkban olyan agyterület aktiválódik, ami a fizikai fájdalom felismerését végzi, tehát az elutasított ember épp olyan fájdalmat él át, mintha fizikai sérülés érné (ahogy szakításkor is).
A konfliktusokkal nincs baj, sőt
76 vizsgálat és 14 ezer ember adatainak áttekintése nyomán a pszichológusok megállapították, hogy azok a típusú konfliktusok, amikben az egyik fél aktívan vitatkozni próbál, míg a másik elvonul, a legrombolóbb jelenségek közé tartoznak egy párkapcsolatban, és egyben a szakítás leghatékonyabb előjelei is. Ha egy pár ezzel a felállással kénytelen együtt élni, akkor a párkapcsolati elégedettségük alacsony, csökken az intimitás, sérül a kommunikáció, kevésbé kedvesek egymással és kevésbé lelkiismeretesek a kapcsolatban, ellenben agresszívabbá válnak és a tartós stressz hatására több fizikai problémától szenvednek (például csökken az immunrendszer hatékonysága, zavar léphet fel a bélrendszerben, erekciós problémák alakulhatnak ki).
Jobban járunk tehát, ha nem kerüljük a konfliktusokat. Az mindegy, hogy miről nem beszélünk a másikkal: arról, hogy megbántott minket, hogy valami hiányzik, hogy másra vágyunk vagy hogy bizonytalan a jövőképünk. A lényeg, hogy hosszú távon megöli a viszonyt, ha a problémánkat magunkba zárjuk, de mégis magunkkal hordozzuk minden jó reggeltben és jó éjszakátban, minden közösen eltöltött pillanatban. Ráadásul a hosszú távú szerelem, a boldog kapcsolat titka nem a konfliktusmentes élet, hanem az, hogy képesek legyünk rajongással, szenvedéllyel viszonyulni a másikhoz, úgy, hogy közben megőrizzük önmagunkat, éljük a saját életünket, és a kapcsolatot nem magának az életnek, hanem az önkiteljesedésünk részének fogjuk fel. (Erről bővebben itt olvashat.)
