Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem bírja a kritikát, nincs benne empátia, simán átgázol bárkin. Ismerős?
Manapság nem tudok úgy megnyitni egy hírportált, hogy ne egy-három-öt narcisztikus vezető vagy politikus mosolyogjon vagy nézzen az arcomba. Ezek szerint a vezetők nagy része narcisztikus? Hát, talán nem, de sok van köztük. A narcisztikus emberek jobb vezetők? Nem. Rosszabbak. Akkor mit keresnek mégis ennyien vezetői pozícióban?
A dolog nyitja az, hogy nem szabad összekeverni a vezető érvényesülését a vezető hatékonyságával. Az a helyzet, hogy a narcisztikus emberek bizonyos személyiségvonásai kiválóan alkalmassá teszik őket arra, hogy vezetővé nevezzék ki vagy válasszák meg őket. Erősen hisznek saját fontosságukban; dominanciára törekednek; megingathatatlanul hisznek saját elképzeléseikben, álmaikban; úgy érzik és azt közvetítik, hogy nekik több jár, mint másoknak; a kritikát lesöprik, empátia nélkül gázolnak át az őket megakasztó tényezőkön, legyenek azok tények vagy emberek. Ezek a jellemzők a külső megítélőben – legyen az a felső vezetés vagy a választópolgár – azt az érzetet keltik, hogy határozottak, rátermettek és karizmatikusak. Így aztán megválasztják őket.
Bizonyos helyzetekben jól is muzsikálnak vezetőként: krízis idején jól jöhet a határozottságuk, mert pillanatok alatt döntenek, döntésüket pedig meggyőzően és erőteljesen keresztülviszik. Meg aztán hozzák a számokat. Főleg eleinte. Eközben pedig gondoskodnak róla, hogy nekik mindenképp megérje a dolog. Megvizsgálták, hogy nagy technológiai vállalatokban a narcisztikus felső vezetők lényegesen magasabb fizetésért és sokkal szebb kompenzációs csomagért dolgoznak, mint kevésbé narcisztikus társaik. Sok esetben, ha valaki felvetette, hogy ez már mégiscsak igazságtalan, azt egyszerűen kirúgatták. Egy gonddal kevesebb. De ez csak az érvényesülés rész, és majd később látjuk, hogy az is csak ideig-óráig tart.
Mert hosszabb távon az egész szervezet hatékonyságán bizony sokat rontanak ezek a vezetők, akik nem tűrik a kritikát, nem hallgatják meg az ellenvéleményeket, illetve versengést szítanak ott is, ahol együttműködni kellene. A jobb emberek szép lassan elmennek a cégtől, egyre többen vesznek ki betegszabadságot, romlik a kommunikáció, bizalmatlan és ellenséges légkör alakul ki.
Jim Collins méltán híres könyvében, a Jóból kiválóban tekintélyes kutatási anyag nyomán bemutatta, hogy az elég jó vállalatoktól a hosszan csúcson lévőket jórészt a vezetőjük különböztette meg egymástól. Ezeknek a szervezeteknek az első számú vezetője:
- Szerény, visszafogott ember, kerüli a feltűnést
- Csendes nyugalommal cselekszik, inspiráló értékeket vázol, nem magával ragadó karizmát mutat
- Támogatja a tehetségek felszínre jutását, keresi az utódját
- Tükörbe néz, ha arról van szó, hogy a hibákért valakinek felelnie kell, sosem másokat hibáztat, mindig magában keresi a javulás lehetőségét
- Nem a tükröt bámulja, ha a sikerek okait kell keresni: másokat ismer el, észreveszi a külső tényezőket is, melyek a sikert okozták
Egy kínai és amerikai közös kutatás azt mutatta, hogy minél alázatosabb egy felső vezető, a középvezetők annál több pozitív reakciót mutatnak. Megbecsülve érzik magukat, sokkal inkább bevonódnak a döntésekbe, elkötelezettségük jóval magasabb, és aktívabban dolgoznak. A Google volt elnökhelyettese, a magyar származású Laszlo Bock egyik vezérelve, hogy új munkatársak kiválasztásánál az alázat volt az egyik legfontosabb jegy, amit keresett.
Miért vannak mégis tele a lapok narcisztikus vezetők és politikusok fotóival? A csokitortahatás miatt. A csokitorta isteni finom elsőre, édessége mennyei élvezeteket okoz, leginkább az első falatnál. De ha meg kell enni egy szeletet, majd kettőt, majd még négyet, akkor ugyanez az erős édesség émelyítővé teszi, és az ember már bármit csinálna, minthogy lenyeljen még egy falatot. Ugyanígy vagyunk a narcisztikus vezetőkkel, és randipartnerekkel is. Míg az első randin, kvázi idegenként vonzónak tűnnek, addig az együttélés velük megterhelő és demoralizáló.
Így pszichológusok arra gondolnak, hogy például a Donald Trump iránti lelkesedés sem lesz hosszú életű – már akikben ez most megvan –, és keserű ébredés vár azokra, akik az önfényező karizmától elvakítva egy narcisztikus vezetőre szavaztak. Később majd másképp fognak választani. Kérdés csak az, hogy mikor?
