Feldolgozható-e valaha egy tömeges baleset túlélése?

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Pszichológus szakértőket kérdeztünk arról, mi történik az emberrel egy ilyen trauma után.

Napok óta kérdések százai fojtogatják a veronai buszbalesetben elhunyt diákok családját, tanárait, a barátokat és a kívülállókat. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért engedtem el síelni? Mi lesz velünk nélküle? Miért nem a barátom élte túl helyettem? Az életnek mennie kell tovább, de már semmi sem lesz ugyanolyan a túlélők és az áldozatok szerettei számára, akiknek rengeteg támogatásra van szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák azt, amit most még felfogni is lehetetlen. Vajon túl tudják-e valaha tenni magukat a történteken? Az átélt baleset emlékképei, a visszatérő rémálmok, a félelem, a szégyen vagy a bűntudat érzése még sokáig kísértheti az életben maradtakat, aminek enyhítésében, illetve megelőzésében kulcsszerepe van a helyszíni krízisintervenciónak, de nagyon fontos, hogy a szakmai segítségnyújtás a jövőben is folytatódjon. 

Mi az oka, hogy ugyanannak a balesetnek/természeti katasztrófának/terrorcselekménynek a túlélői közül sokaknál kialakulnak az úgynevezett poszttraumás stressz-zavar (PTSD) kínzó tünetei, míg mások könnyebben megbirkóznak ilyen traumatikus élményekkel? Mi a leghatékonyabb módja a PTSD kezelésének? Többek között ezekkel a kérdésekkel fordultunk szakemberekhez.

Mi számít traumának?

Egy trauma alapjaiban rendíti meg a túlélő korábbi világképét, hitét és gondolatrendszerét. Erre szokták mondani, hogy ép ésszel felfoghatatlan. „Tágabb értelemben minden olyan megrázkódtatás, amely súlyos testi-lelki károsodást okoz, traumának nevezhető. Pszichotraumáról akkor beszélünk, amikor valaki olyan szélsőséges eseményt él át - közvetlenül vagy akár csak szemtanúként -, ami a hétköznapi tapasztalatok körén messze kívül esik, mert például súlyos sérüléssel vagy halálos fenyegetettséggel jár, és ezáltal meghaladja az átlagember mindennapi alkalmazkodási képességét. Mivel ezekre az általában hirtelen fellépő, befolyásolhatatlan eseményekre nem vagyunk felkészülve, adott esetben hiányoznak az adekvát megküzdési stratégiáink” – nyilatkozta a Díványnak Roboz Gabriella pszichológus, akinek szakterületei közé tartozik a krízisintervenció és krízistanácsadás, illetve a gyász- és traumafeldolgozás. 

Sokszínű jelenség

A traumatikus események átélése az érintettekben különböző lelki és testi problémákat okozhat. A tünetek lehetnek viszonylag rövid lefutásúak, de akár évekig is tarthatnak, és az is előfordul, hogy csak hónapokkal vagy évekkel az esemény után kerülnek a felszínre. „Igen szerteágazóak a tünetek, de a legjellemzőbb, hogy a poszttraumás stressz zavarban szenvedők - kényszerű, kínzó emlékezéssel - ismételten újraélik a történéseket; ilyenkor a traumát felidéző látványok, hangok, szagok és érzések ugranak elő a semmiből. Amellett, hogy gyakran a negatív érzelmek széles spektrumát élik át a dermedtségről a haragon, a szégyenen vagy bűntudaton át a szomorúságig, gyakori az elkerülő attitűd és az érzelmi eltávolodás, valamint az állandó készenléti állapot is a PTSD-ben szenvedőkre - mintha a szervezetük folyamatosan harcolj vagy menekülj üzemmódba lenne kapcsolva. Ez pedig megnyilvánulhat alvászavarokban, ingerlékenységben, hiperaktív reakciókészségben és dühkitörésekben, hiszen az érintett minden olyan szituációra és környezetből jövő ingerre riadalommal reagál, ami a traumatikus élményre emlékezteti” – mondja Bimbó Melinda klinikai szakpszichológus.

A gyerekekben is ugyanúgy lejátszódik a traumatizáció, mint a felnőttekben

Sőt, a gyerekek nehezebb helyzetben vannak abból a szempontból, hogy a személyiségfejlődésnek még csak egy korai fázisában járnak. „Amikor valamilyen nagy megrázkódtatás éri a gyerekeket, akkor azzal az eszköztárral kell dolgozniuk a traumával való megbirkózás során, ami az életkoruk és személyiségfejlődési stádiumuk szerint rendelkezésükre áll. A legnehezebb dolga a legkisebbeknek van, hiszen ők még nem is értik, mi történik velük vagy körülöttük, és a beszéd híján el sem tudják mondani, mi a baj. Kisgyerekeknél a szabad játék nagyon fontos és hatékony öngyógyító eszköz. Nagyobbaknál és serdülőknél pedig az egymással vagy egy megbízható felnőttel való beszélgetés sokat segíthet annak megelőzésében, hogy a traumatikus élmény hosszú távon megmaradjon. Ha egy osztályközösség egészét éri valamilyen tragédia, például elveszítik egy vagy több társukat, fontos, hogy lehessen együtt emlékezni és beszélgetni arról, hogy ki hogyan éli meg a történteket” – tette hozzá Bimbó Melinda.

Nekem kellett volna meghalnom! Ő sokkal jobb volt nálam. Ő nagyobb veszteség a szeretteinek. Nem ritka, hogy a túlélők ilyen önhibáztató gondolatok között őrlődnek közvetlenül az események után, ezért a bűntudati érzések kezelése már a krízisintervenció része. Dr. Csomortáni D. Zoltán klinikai szakpszichológus szerint azért nagyon fontos megcélozni ezeket a negatív gondolatokat, mert azok fokozódása depresszív állapotokhoz és önsértő magatartáshoz vezethet. "Ha a krízis oldódásával (kb. 4-6 hét) nem szűnik meg ez a magatartás, terápiás beavatkozásra van szükség” – mondta a Díványnak.

Mitől függ, hogy kialakul-e a zavar vagy sem?

Vannak, akikről „lepereg” egy-egy megrázó élmény anélkül, hogy az súlyosabb lelki törést okozna, míg másoknál a személyiség mélyebb rétegeit is érinti a trauma, ezért számukra komoly mentális, érzelmi, vagy fizikai problémát jelent a történtek feldolgozása. Egyelőre nem teljesen egyértelmű, hogy mik az egyéni hajlamosító tényezők a PTSD kialakulására, a szakértők azonban egyetértenek abban, hogy nem feltétlenül a személy gyengesége vagy a túlzott érzékenység áll a háttérben. „Azok, akik híján vannak jó megküzdési stratégiáknak vagy önértékelési problémákkal küzdenek, alapvetően hajlamosabbak önmaguk hibáztatására. De az is számíthat, hogy korábban érte-e már a túlélőt valamilyen lelki csapás, például az egyik szülő vagy testvér korai halála. Az viszont kétségtelen, hogy nagyon kiszolgáltatottá és védtelenné teszi a katasztrófát átélőket, ha nem kapják meg a megfelelő lelki törődést. Ezért is nagyon sokat jelent a PTSD megelőzésében az azonnali kríziskezelés és a hozzátartozók kitartó támasznyújtása” – magyarázza Bimbó Melinda.

Fontos tudni, hogy a legtöbben, akik részesei valamilyen tömeges tragédiának, egyáltalán nem számolnak be a poszttraumás stressz-szindróma tüneteiről. A megfigyelések szerint az „általános” traumának (természeti katasztrófa, közlekedési baleset) kitett embereknek kevesebb mint tíz százalékánál diagnosztizálnak PTSD-t az eseményt követő egy év után, míg egy szándékos vagy visszatérő traumánál (terrortámadás, rendszeres nemi erőszak) ez az arány 37 százalék. Arról pedig, hogy a nemek tekintetében mennyire gyakori probléma a poszttraumás stressz szindróma, igen eltérő statisztikai adatok születtek. Az Egyesült Államokban nagy reprezentatív mintán végzett becslések szerint a nők 10,4 százaléka, míg a férfiak 5 százaléka szenved PTSD-ben élete során. A nőknél azonban általában véve gyakrabban diagnosztizálnak mentális rendellenességeket, mivel ők sokkal nagyobb valószínűséggel fordulnak szakemberhez lelki problémáikkal.

Nem, nem múlik el magától

Miért nem tudod már túltenni magad rajta? Ezer éve történt! A kívülállók ilyen türelmetlen és rideg megnyilvánulásai nemhogy nem segítenek, de csak azt az érzést erősítik meg az érintettekben, hogy egyedül maradtak megrázó emlékeikkel. Tény, hogy a PTSD teljes mértékben kezelhető, ám az, hogy eltelt öt vagy tíz év egy tragédia óta, nem azt jelenti, hogy csak úgy feledésbe merülnek a történtek és többé nem kínozzák emlékbetörések vagy rémálmok a túlélőket. A szakmai útmutatás lényege, hogy a kliens megtanulja felismerni, megelőzni vagy megfelelően kezelni, azaz elhárítani ezeket a kellemetlen helyzeteket. „A trauma felidézése valamennyire mindig fájni fog, sőt, egy-egy nehéz élethelyzetben, krízis vagy stressz esetén ismét felszínre kerülhet. A terápia akkor mondható sikeresnek, ha a túlélő már úgy tud a traumára tekinteni, mint életének egyéb eseményeire, ami bár fáj, de ez a fájdalom elviselhető és az emlék kommunikálható. A gyógyulás legjobb mutatója tehát az, ha a személy képes a mindennapi élet feladataira fókuszálni, örömet találni az életében és a kapcsolataiban, illetve ha van egy valamennyire pozitív jövőképe” – magyarázta Roboz Gabriella.

A tudományos eredmények és kísérleti bizonyítékok alapján a kognitív viselkedésterápia és az EMDR a traumakezelés leghatékonyabb technikája. „Az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing) módszer azon alapul, hogy az érzelmileg megterhelő eseményekre vonatkozó emlékek diszfunkcionálisan tárolódnak az agyban, a kétoldali ingerlések (pl. a szemmozgások, amelyek a terapeuta kézmozgását követik) hatására ezek újra szabaddá és ezáltal feldolgozhatóvá válnak az agyban. A terápia eredményességét természetesen nem a terapeuta kézmozgásai idézik elő; a módszer az idegrendszer öngyógyító működését használja ki, illetve erre segít rá: tulajdonképpen az alvás REM fázisában történő idegrendszeri folyamatokat modellezi le" – tette hozzá a szakember.

Fotó: Bődey János / Index

A gyógyulás folyamata

Pierre Janet, a traumák egyik első kutatója a traumafeldolgozásban három szakaszt különített el, amelyek megfeleltethetők a terápiás kezelés egyes lépéseinek is. Janet nyomán többek között Judith Herman pszichiáter (a Trauma és gyógyulás című könyv szerzője), aki ma a pszichotraumák elismert szakértőjeként klinikai munkájában is túlélőkkel dolgozik, szintén három részre osztja a gyógyulás folyamatát. Ezek a biztonság; az emlékezés és gyász; valamint a visszakapcsolódás.

1. Az első tehát a stabilizáció és a tünetcsökkentés szakasza, ami lényegében a későbbi szövődmények (pl. PTSD) megelőzésére irányuló krízisintervenciót jelenti. Ilyenkor a fizikális biztonság megteremtése mellett nélkülözhetetlen a kontroll és az önrendelkezés érzésének visszaállítása, valamint a tünetekre való felkészítés és a pszichoeduákció. Természetesen mindez csak megfelelő kliens-terapeuta viszonyban valósulhat meg, olyan elfogadó légkörben, ahol elkerülhető a szégyen és a múltbeli megaláztatások újbóli átélése.
2. A második szakaszban a konfrontáció, vagyis az emlékezés és a gyász játszik főszerepet. Ebben a fázisban az események rekonstrukciója és átdolgozása történik, ami a traumatikus élményekhez tartozó károsodott memóriafolyamatok és az ezeken alapuló kognitív tartalmak átdolgozását jelenti. Ezáltal a traumás emlékek beilleszkednek a személyes élettörténetbe és a fájdalmas érzések kifejezhetővé válnak az itt és most biztonságában.
3. A harmadik szakasz az integráció folyamata, amikor a túlélő megbékél önmagával és megtörténik a másokhoz való visszakapcsolódás, valamint az elveszített célok újrafelfedezése. A gyógyulás egy hosszas folyamat, ami csak az emberi kapcsolatok kontextusán keresztül valósulhat meg, hiszen ezek által állíthatja helyre a trauma átélője azokat a pszichés készségeket (bizalom képessége, autonómia, kezdeményezőképesség, kompetenciaérzés, önbecsülés), amelyek a trauma átélése során sérültek vagy torzultak.

Mit tehetnek a hozzátartozók?

Sajnos megesik, hogy a családi vagy a tágabb társas környezet nehezen szembesül a traumatikus eseményekkel, ezért vagy elhárítják, távolítják a traumát ("lépjünk túl rajta", "felejtsük el", "foglalkozz mással!"), vagy túlzottan bevonódnak a traumát átélt személy lelki világába, vagyis minden lépését figyelik, mert félnek egyedül hagyni.

„Ahhoz, hogy családtagként, barátként, ismerősként segíteni tudjunk ilyen esetben, meg kell értenünk a személy igényeit, valamint biztosítani együttérzésünkről, és arról, hogy ha úgy gondolja, elérhet bennünket egy beszélgetés, de akár egy közös hallgatás erejéig is. Fontos, hogy elfogadjuk a szélsőséges reakciókat (depresszív elvonulás, indulatkitörések) és ne bántódjunk meg, ha ezek ránk irányulnak, valamint hogy tudjunk távol maradni és közelebb kerülni a szükségleteknek megfelelően. A traumát átélt személy a gyógyulás során újraépíti az elvesztett bizalmat személyes világával szemben, ami gyásszal, szomorúsággal, dühvel, érzelmi hullámokkal, majd az új egyensúly megtalálásával jár. A támogató személy ezen a bizonytalan terepen egy érzelmi kötéltáncos, akinek érzékenyen kell reagálnia az egyensúly változásaira ahhoz, hogy segítse a gyógyulási folyamatot” – fűzte hozzá Dr. Csomortáni D. Zoltán.