Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hogyan segíthetünk a tragikus buszbaleset túlélőinek? Gyászterapeutát és pszichológust kérdeztünk, hogy a környezet hogyan tud részt venni a trauma feldolgozásában.
A budapesti Szinyei gimnázium buszának Veronánál történt tragikus szombati balesetében (a gépjárművön síelésből hazatérő diákok és tanárok utaztak) tizenhatan meghaltak, huszonhatan megsérültek, többen még az életükért küzdenek. A legfrissebb hírek szerint a két válságos állapotú sérült kivételével azonban vasárnap estére minden túlélő hazaérkezik Magyarországra, ezzel pedig kezdetét veszi az életben maradtak és az áldozatok hozzátartozói számára egyaránt elképzelhetetlenül fájdalmas időszak: a gyászé és a történtek feldolgozásáé.
A szakemberek szerint ugyanis a teljesen váratlan, hirtelen bekövetkezett halál feldolgozása különösen nehéz gyászmunkával jár. Ilyen traumatikus helyzetekben rengeteget számít a krízisintervenciós csoport helyszíni jelenléte, de túlélőknek a jövőben a környezetük támogató attitűdjére is szükség lesz. Gyászterapeuta és pszichológus mesél arról, hogy mi a szerepe ilyen helyzetekben a krízisintervenciós csoportnak, és hogy a környezet mivel segíthet (vagy szándéka ellenére akár árthat is) a feldolgozás folyamatában.
Az ember akaratlanul is elképzeli, milyen tébolyító órákon lehetnek túl az életben maradtak és az áldozatok szülei. De kívülállóként szinte felfoghatatlan, hogy az érintetteknek milyen lelki teherrel és veszteséggel kell ezek után együtt élniük. Az is teljesen érthető emberi reakció, ha ilyenkor a tágabb környezet nem biztos abban, mit mondjon, hogyan segítsen, mit kérdezzen egy megtört szívű szülőtől, vagy egy olyan tinitől, aki borzalmas pillanatokat élt át, miközben a saját és barátai életét mentette, vagy még csak tenni sem tudott értük. Elmondhatatlanul sokat számít az érintetteknek, hogy ma már hazánkban is bevett módszer a helyszíni krízisintervenció.
A krízist követő órákban a túlélők szorongást, félelmet, bűntudatot éreznek
- mondja Révész Renáta Liliána gyászterapeuta, hangsúlyozva, hogy a krízisintervenció során nem feldolgozás történik, hanem elsősorban támasznyújtás. "Egyéni és csoportos beszélgetések történnek, ezeknek pedig legfőképp a lelki támogatás, a biztonságérzet megerősítése, a szorongás feloldása a cél. Ilyenkor ugyanis nagyon erős a talajvesztettség, a félelem, a szorongás és a bűntudat érzése. Utóbbi nagyon gyakori a túlélők között, fontos már az elején elmagyarázni nekik, hogy az ő életben maradásuk nem mások hátrányára történt. A KIT (Krízis Intervenciós Team) munkájánál azon van a hangsúly, hogy ebben a beszűkült tudatállapotban is segítséget nyújtsanak az áldozatoknak, ez pedig a jövőre nézve meghatározó is lehet, hiszen az azonnali támasznyújtással csökkenthető a későbbi poszttraumás szindróma kialakulása".
A helyszínen dolgozó pszichológusok ilyenkor csak a kezdeti, akut szakaszra koncentrálnak, ez a traumafeldolgozás azon fázisa, amely későbbi pszichés elváltozások okozója lehet. Az egyéni beszélgetések során a szakemberek soha nem tesznek fel konkrét kérdéseket a történtekre, ugyanis a tévhitekkel ellentétben a részletek kibeszélése nem segít, épp ellenkezőleg: az esemény felelevenítése csak újra traumatizálja a túlélőket. Pont ezért a rendőri kihallgatások ma már nagyon szigorú protokoll szerint történnek és az a cél, hogy a túlélőknek ne kelljen sokszor felemlegetniük a történteket.
Az ellátás ma már uniós előírás, lényegében ennek köszönhető, hogy a katasztrófavédelem 2007-ben kiképezte a kríziskezelő csapatot. A szakpszichológusok elsődleges feladata a katasztrófavédelemben dolgozók tehermentesítése, az érintettek mentális állapotának a felmérése, a kóros reakciókat mutató személyek kiszűrése, intézkedés azok további ellátására, az akut lelki segítségnyújtás. De feladatukhoz tartozik a mielőbbi pszichés stabilizálás, a feszültségoldás, a feldolgozás segítése, a személyiség belső erőforrásainak mozgósítása, a feszültség-levezetési stratégiák beindítása. A szakértők egyúttal megelőző célzatú felvilágosítást is adnak arra vonatkozóan, hogy milyen lehetséges következményei lehetnek egy ilyen megterhelő szituációnak. ,,A közösségi kríziskezelés részben csoportos krízisintervencióból, feldolgozó beszélgetésekből (külön tanár, diák), közösségépítő gyakorlatokból, részben egyéni, krízisintervenciós, majd támogató, feldolgozó, terápiás jellegű találkozásokból állt" - olvashatjuk a Krízisintervenció és terápia az áldozatsegítésben című tanulmányban.
Az átélt trauma mindenkinél máshogy csapódik le, de léteznek olyan súlyos események, amelyek kivétel nélkül minden ember számára traumatikusak. Ilyenek például a természeti katasztrófák, háborúk, terrorcselekmények, vagy a súlyos balesetek. És minél jobban veszélyeztette ez az esemény az átélője személyes biztonságát, annál valószínűbb, hogy a személyiség mélyebb rétegeit is érintette.
Már jóval korábban is szükség lett volna krízisintevencióra
1993-ban egy hasonlóan tragikus buszbaleset rázta meg az országot: a pörbölyi iskolába járó gyerekeket szállító busz vonattal ütközött. Akkor 11 gyermek vesztette életét. Ekkoriban még nem volt helyszíni krízisintervenció, Szekszárdon önkéntesekből álló szakma team kezdett el szerveződni, hogy segítse a túlélőket és az áldozatokat, de a pörbölyi szakemberek is közreműködtek, és még a szegedi egyetem is csatlakozott a segítőkhöz. Ez az önkéntes megmozdulás nagyon fontos volt, ugyanis ha a gyászmunka megreked, a trauma pedig nem kerül feldolgozásra, az akár súlyos következményekkel is járhat: a szakértők szerint mély depresszióba, pszichoszomatikus betegségekbe torkollhat az átélt élmény, a túlélőknél pedig jelentkezhet a poszttraumás stressz szindróma. Ezek megelőzésére hozta létre Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság az úgynevezett krízisintervenciós csoportot, amelynek tagjai már a helyszínen elkezdik a lelki támogatást
Révész Renáta Liliána gyászterapeuta szerint egy katasztrófahelyzetben minden reakció normális, bármit is csinál az illető, és legyen az bármennyire szélsőséges reakció is – előfordulhat dühkitörés, közöny, vagy bagatellizálás –, az az ő megoldási stratégiájának a része. Ezekre a reakciókra a KIT speciálisan kiképzett szakemberei fel vannak készülve, a gyakorlottabbak pedig már éltek át hasonló helyzeteket és tudják, mikre számíthatnak, és hogyan kezeljék ezeket a szituációkat.
Révész szerint a baleset látványa még sokáig kísérteni fogja a túlélőket, és gyakoriak az emlékbetörések is, ezért nagyon fontos, hogy a szakmai segítség nyújtás a jövőben is folytatódjon.
Révész az is elmondta a Díványnak, hogy a pszichológusok már összefogtak a buszbaleset túlélőinek megsegítésére: a cél, hogy ott lévő kerületi, iskolai szakembereknek nyújtsanak önkéntes segítséget, „Egyetlen gyermek halála is nagyon nehéz egy iskola számára, ilyen tömeges elhalálozás esetén pedig óriási feladat elé kerülnek az ott dolgozó szakemberek. Pont ezért szervezzük a pszichológus kollégákkal, hogy akár egyénileg, akár csoportosan segítsünk az érintetteken. Az érintettek közé pedig az áldozatok környezete, az osztálytársak és a tanárok is beletartoznak, hiszen rájuk is hatással van a másodlagos traumatizáció” – magyarázza Révész.
Elképesztően nehéz időszak vár az áldozatok hozzátartozóira.
"Komplikált gyásznak hívjuk azt, amin most az áldozatok hozzátartozói keresztülmennek, ez pedig egy különösen nehéz gyászmunkát jelent. A prevenciónál ezt nagyon fontos figyelembe venni, tekintettel kell rá lenni, és folyamatos szakmai segítség lehetőségét kell biztosítani a hozzátartozóknak. De a segítséget nem mindig könnyű elfogadni, kérni meg pláne nem megy mindenkinek. A szakértők szerint sokan még a legnehezebb helyzetekben is maguk próbálják megoldani a válsághelyzetet.
De fontos tudni, hogy a túl intenzív segítségnyújtás ijesztő is lehet. Természetes, hogy a tragédia együttérzést vált ki az emberekből és sokukat arra késztetik, hogy valamit tegyenek a túlélőkért, az áldozatok családjáért. A szakemberek szerint viszont a tömeges segítővággyal az ellenkezőjét is elérhetik, el kell fogadni, hogy leginkább a közvetlen környezetnek, a szűk családnak van most fontos szerepe. Mivel ők érzelmileg is közel állnak az érintettekhez, tőlük jobban el is tudják fogadni a segítséget. Révész kiemeli, hogy a segítségnyújtásba beletartozik a tapintat és a türelem is, a segítségnyújtás azt is jelenti, meg tudjuk várni, hogy az áldozat képes legyen elfogadni a segítséget.
Egy ilyen helyzetben nagyon fontos tudni és megérteni, hogy a segítséget nem lehet és nem is szabad tukmálni. Amit tehetünk, hogy időközönként tapintatosan felajánljuk számukra a segítség lehetőségét.
Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: miként szóljunk és viszonyuljunk azokhoz, akik egy ilyen tragédiát szenvedtek el? Kifejezzük a sajnálatunkat, vagy inkább kerüljük a témát? Mi az, amivel segíthetünk, és mi az, amivel akár árthatunk is a feldolgozás folyamatában? Ambrózi Kata pszichológus szerint a környezet – jelen esetben tanárok, diák- vagy szülőtársak – az együttérzésüket és támogatásukat tudják kifejezni a túlélők felé.
"Nehéz párbeszédek ezek, amilyenekhez nem vagyunk hozzászokva a mindennapi életben. Nem szokás a halálról beszélni, pedig ha jobban belegondolunk, sokunknak van már valamilyen tapasztalata ezen a téren. Nagyszülő, rokon, barát halála révén már ismerhetjük azt a betölthetetlen űrt, amit itt hagynak maguk után az elhunytak. Ha keresünk ilyen élményt magunkban, akkor az együttérzésünket is könnyebben ki tudjuk fejezni. Ha mi kezdeményezzük a beszélgetést (aki nem volt a balesetnél), először kifejezhetjük, hogy tudjuk, mi történt. Elhangozhat a halál szó, az életveszélyes állapot – ezek azért fontosak, mert a beszélgetőpartnerünk ezáltal úgy érezheti, hogy készek vagyunk a súlyos élményekről beszélni vele, ha szeretné. Ezután fejezzük ki együttérzésünket. "Nagyon sajnálom, hogy ez történt." "Szörnyűséges, ami történt." Káromkodhatunk is, ha a dühöt érezzük magunkban, de ne ragadtassuk el magunkat: tartsuk szem előtt, hogy ez nem rólunk, nem a mi fájdalmunkról szól" - mondja a szakember.
A szakértők egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy az empatikus, de nem túl rátelepedő magatartás a legjobb, egyszerűen kérdezzük meg, segíthetünk-e valamiben, és biztosítsuk őket afelől, hogy ott vagyunk számukra bármikor. Ha beszélgetésre kerül a sor, keveset kérdezzünk, ha pedig először találkozunk egy súlyos tragédiát átélttel semmiképp se ignoráljuk a történteket. A mindennapokban pedig vegyük fel velük a napi rutin fonalát, mert bár a segítségnyújtás nem a feldolgozás siettetéséről szól, de nagyon fontos, hogy ne hagyjuk őket megrekedni a folyamatban. Legyünk figyelmesek, és ha azt tapasztaljuk, hogy az illető utalást tesz arra, hogy kárt akar tenni magában, azt vegyük komolyan, az illető családtagjainak pedig jelezzük ezt.
A szakemberek szerint hosszú és fájdalmas folyamat vette kezdetét. De egy ilyen tragédia nemcsak a közvetlen érintetteket teszi próbára (bár kétségkívül az ő fájdalmuk a legnagyobb), hanem a tágabb környezetnek is meg kell birkóznia a váratlan és súlyos feladattal. Nekünk, kívülállóknak most egy feladatunk maradt: hogy tiszteletben tartva az érintettek fájdalmát a háttérben, de elérhető közelségben maradjunk.
