A párkapcsolatoknak létezik természetes hullámzása

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

A párkapcsolatunk működése nem állandó, fejlődésen megy keresztül. Éppen úgy, ahogy az anya-gyerek kapcsolat.

Vajon, hogy lehet az, hogy amíg sokan a munkában szuperül teljesítenek, sikeresek a hivatásukban, a párkapcsolatukban mégsem működnek jól?  Több kliensem meséli, hogy senki, de senki nem képes annyira felidegesíteni őket, mint a saját párjuk. Ezzel együtt természetesen senki, de senki nem képes olyan sebeket okozni nekik, mint barátjuk vagy barátnőjük.

A szülői minták meghatározóak életünk minden területén, különösképpen abban, hogy milyen társat választunk. Amennyiben ezeket a családi mintákat és üzeneteket nem tudatosítjuk, akkor azt éljük meg, hogy nem értjük miért kerülünk újra és újra hasonló helyzetekbe a párkapcsolatainkban. Ha fogalmam sincs arról, miért bizonytalanodom el magamban és a kapcsolatban, ahogy egy potenciális “veszélyforrás” (férfi vagy nő) van a társaságban, akkor csak azt fogom tudni magamról, hogy állandóan féltékeny vagyok, és ez nagyon rossz nekem. Fontos utánajárni és megérteni honnan is jöhet belőlem ez az érzés, mert jóval könnyebben kezelem érzéseimet, ha tudom az okát és meg is tudom érteni és nyugtatni saját magam. Tudjuk, hogy az anya-gyerek kapcsolat kiemelten fontos minden ember életében. Ebből merítjük vagy éppen nem merítjük önbizalmunkat, ebben a kapcsolatban tapasztaljuk meg először, milyen is a világ. Szerető, elfogadó? Vagy éppen elutasító, támadó, bántó?

Nem véletlen, hogy hasonlóakat élünk meg párunk mellett, mint ami gyermekkorunkból ismerős, hiszen a párkapcsolat és az anya-gyerek kapcsolat nagy hasonlóságot mutat. A párkapcsolatunk az egyik legintimebb, legmélyebb kapcsolatunk. Sebezhetőek, kiszolgáltatottak vagyunk, csakúgy mint csecsemőkorban, amikor a szüleinktől függünk lelkileg és fizikailag is. Természetesen nagy különbség, hogy gyerekként képtelenek vagyunk felelni saját magunkért és a felelősség teljes mértékben a szüleinké, míg egy párkapcsolatban mi is felelősek vagyunk annak alakulásáért és magunkért is.  Ennek ellenére az anya-gyerek kapcsolat és a párkapcsolat fejlődési szakaszaiban nagy hasonlóságot mutatnak.

Az első szakasz: a szimbiózis

Az anya-gyerek kapcsolatban  (1-6 hónap) az anya és gyermeke teljes szimbiózisban élnek. A csecsemő  6 hónapos kora körül kezdi érzékelni, hogy ő egy külön lény.  A párkapcsolatban nem létezik olyan, hogy te vagy én, kizárólag MI létezünk. Mi megyünk moziba, mi találkozunk a barátokkal: teljes egybeolvadás állapotában vagyunk, magunkra, mint különálló lényre gyakorlatilag nem is gondolunk. Ez a szakasz szokott lenni az a tartalék, amiből egy esetleges későbbi krízis során építkezhet a kapcsolat. Ebben a szakaszban jellemző gondolat, hogy “nem tudok a másik nélkül élni”, “végre hazataláltam”.

Elakadást ebben a szakaszban az jelenthet, ha nem alakul ki a szimbiózis, mert az annyira ijesztő és kiszolgáltatott érzés lenne ( ez nem megfelelő énhatárokkal rendelkező embereknél gyakori ) vagy ennek épp  az ellenkezője történik: a szimbiózis kialakul, és a pár benne is marad, nem fejlődik tovább a kapcsolat.

Második szakasz: Leválás-differenciálódás

Az anya-gyerek kapcsolatban a baba egyre inkább a környezete felé fordul, érdeklik a színek, a hangok, kíváncsi mindenre, ami körülötte történik. Időszakosan eltávolodhat az anyától, miközben mégis az anya marad számára az érzelmi bázis, a fix pont.

A párkapcsolatban  mindeközben az ÉN lesz a hangsúlyosabb. Egy érettebb, jobban differenciált személyiség nem képes sokáig a teljesen szimbiózis szakaszában lenni, fontosak számára a saját határai. Itt jelennek meg a saját igényeim magammal, a társammal és a párkapcsolatommal szemben. Sokan azt élik meg, hogy vége a nagy szerelemnek, pedig pusztán arról van szó, hogy bízunk abban, hogy mindkettőnk igényei fontosak, és figyelni  tudunk egymásra. Ez már reálisabb kép a kapcsolatról és a párunkról, mint az első “lila köd”. Ebben a szakaszban kezdődnek a viták, a veszekedések, amik teljesen természetes részei a kapcsolatnak. Itt kezdi kialakítani a pár, hogyan is old meg egy konfliktust, hogy képesek- e azt közösen megoldani,vagy játszmákkal telítik a kapcsolatot.

Elakadást az jelenthet, ha az idealizált képet nem tudjuk elengedni és reálisan ránézni társunkra. Az már önismeret és sok-sok tudatos munka kérdése, mekkora a különbség a kezdeti “idealizált” kép és a reálisabb kép között. Sokan, mivel képtelenek összeegyeztetni a két képet, kilépnek a kapcsolatból, mondván, hogy a másik az, aki teljesen mgváltozott, hogy velünk minden rendben van.  

A harmadik szakasz: Gyakorlás fázisa

A járás elsajátításával a gyerek még inkább a külvilág felé veszi az irányt, kitágul a tér, a környezet nyújtotta új lehetőségek elvarázsolják a kisgyermeket. A járás az anya számára is nagy jelentőségű: mintha a gyermek bizonyítaná, hogy már önálló emberi lény. Az anya egyben büszke, szorong, örül és félti is gyermekét. A gyerek nekiindul a szobának, félúton vissza-vissza pillant anyukájára, picit játszik, de időről-időre visszamegy hozzá, gyakorol.

A párkapcsolat ebben a szakaszban már kellőképpen megszilárdult ahhoz, hogy a külvilág legyen a fontosabb átmenetileg: gyakoribbak lesznek a találkozások a saját barátainkkal, fontosabbak lesznek a saját programok, a saját karrierünk, míg a közös, a mi átmenetileg ritkul. Nagy hangsúly van ilyenkor azon, hogy a határ, ami a kapcsolatot megóvja a külvilágtól, mennyire rugalmas és maga a kapcsolat mennyire stabil ahhoz, hogy átmenetileg képes legyen elviselni az ideiglenes távolodást. Érthető, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol a határ könnyebben átjárható ebben a szakaszban miért férkőzik be egy harmadik. Ha a másik távolodását elhagyásnak vélem, akkor frusztrálódok és még inkább a másiktól fogok függni.

Elakadást itt az okozhat, ha a mi teljesen kiürül. Ha a közös dolgok annyira elsikkadnak, hogy már nem lesz miről beszélni, és a távolság csak a nő a felek között

.

A negyedik szakasz: Az újraközeledési fázis

Az anya-gyerek kapcsolatban körülbelül a második életév felénél lép bele ebbe a szakaszba a kisgyerek. A kisgyerek kezd ráébredni, hogy anyja különálló, tőle független személy. Ez frusztrációt, dühöt, szorongást vált ki belőle. A párkapcsolatban ha sikeresen túljutottunk az eddigi szakaszokon, akkor itt ismét  egymás felé fordulunk. Szimbiózis és kritika nélkül vagyunk képesek együtt lenni, ismét fontosak azok, amiben egyezünk és azzal sincs gond, nincs pánik, ha az egyik épp egy pici távolságra vágyna.

A harmadik életévében a gyermek kialakítja az anya szilárd belső képét, beépíti a vele kapcsolatos érzéseket, interakciókat. Az anya szimbolikusan örökre vele marad. Az így kialakított képet az anyjához való viszonyában alkalmazza, illetve ezt a belső képet másokra is általánosítja (életünk során a másik emberhez való viszonyunkban visszaköszön a belsővé vált anyakép). Emiatt nagyon fontos, milyen is a kapcsolatunk az anyánkkal, hiszen mintaként fog szerepelni életünk további kapcsolataiban. Tehát, ha az anyám kedves, aranyos, megértő volt velem nagyrészt, akkor ezt a bizalmat, amit kaptam és magamba építettem viszem tovább felnőtt kapcsolataimba is. Amennyiben nem figyeltek rám, nem voltam fontos ezzel a képpel, élménnyel fogok bele kapcsolataimba, és élem meg újra, hogy “nem vagyok elég jó “,“ nem vagyok elég fontos”. 

Ahhoz, hogy tudatosan és magunkra is figyelve képesek legyünk hosszú távon egy párkapcsolatban élni sok önismereti munka szükséges, ami sokszor nagyon kemény és ijesztő, de abszolút megéri belevágni.