Még akkor is, ha nem akarunk olyanok lenni, mint a szüleink. Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutával beszélgettünk.
Mindenki tiszta lappal születik erre világra. Az, hogy hogyan alakul a sorsunk, már csak és kizárólag rajtunk, az akaratunkon, a tudatos elhatározásainkon múlik. Igaz? Hát, nem igaz.
Bár az életutunk értelmezésének ez a verziója passzol korunk hangulatához, az igazság az, hogy rengeteg láthatatlan adottság, tudattalan tapasztalat befolyásolja, hogy milyen az életünk, hogyan alakul a sorsunk, mit gondolunk magunkról, mire törekszünk, hogyan küzdünk meg a nehézségekkel, hogyan döntünk, élünk, dolgozunk, szeretünk. Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutát, klinikai szakpszichológust éppen ezerkről a témákról kérdeztem, pontosabban arról, hogy melyek azok a nem látható, nem tudatos, életünket alakító minták, amelyeket a szüleinktől, nagyszüleinktől kapunk.
A családi hiedelmeink bennünk élnek tovább
“A családterápiában az egyik legfontosabb alapelv a transzgenerációs szemlélet. Ez azt jelenti, hogy egy családban generációról generációra öröklődnek minták, szokások, szabályok, elképzelések, és ezek nagyon erősen befolyásolják az életünket” – kezdi a pszichológus – “Egy-egy családi hiedelem, például az arra vonatkozó elképzelések, hogy milyen egy jó párkapcsolat, milyen egy jó férfi, milyen egy jó asszony, hogyan kell bánni a gyerekekkel, mi a boldogság, mi az érvényesülés, generációról generációra átadódnak: szüleink mintái adott esetben a nagyszüleinktől, dédszüleinktől származnak. Azok a minták tudnak leginkább belénk égni, amikkel életünk érzékeny szakaszában, a gyerekkorunkban találkozunk, amikor az agyunk szivacsként szívja be mindazt, amit magunk körül látunk. Ezeknek a mintáknak egy része tudatos, mások nem, mégis befolyásolják életünket.”
A minták az élet számos területét lefedik, legyen szó konfliktusokról, stresszhelyzetekről, kihívásokról, vagy éppen arról, mit várunk el a partnerünktől. Bármilyen élethelyzetbe is csöppenünk felnőttként, a gyerekkorunkban elsajátított, zsigerileg belénk égett, készen kapott működésmódok jutnak először eszünkbe, ezek a leghozzáférhetőbbek az elménkben, ezek tűnnek természetesnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül ezeket is fogjuk használni.
Nem az ég belénk, amit anyu naponta tizenötször elmond
Bár ezt sem akkor ott, sem később nem tudatosítjuk magunkban, de az érzelmeink, a gondolkodásunk, a döntéseink szempontjából jelentős pillanatok, amikor például apánk kinyilatkoztatásokat tesz a nők kiszámíthatatlanságáról, vagy anyánk keserűen megjegyzi, mekkora áldozat anyának lenni, gyereket szülni. Ezek az elejtett megjegyzések alapigazságként épülnek be az elménkbe, és később meghatározzák hogyan állunk a másik nemhez, hogy milyen kapcsolatokat alakítunk ki, milyen kapcsolatokat keresünk. Számos mód létezik, ahogy a szüleink átadják a mintákat, hiedelmeket, szabályokat, ezek közül vannak tudatosak és nem tudatosak, ahogy léteznek módszerek, amik jól működnek, és amik egyáltalán nem hatékonyak.
"Az egyik legjobb mintaátadás a személyes minta, és minél idősebb a gyerek, annál inkább ez számít.” – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel – “Nem az a lényeg tehát, hogy mit mondunk a gyereknek, hanem az, hogy mit csinálunk. A másik, ami működni szokott – bár néha nem segíti az életünket – az a küldetések és hiedelmek átadása, az elrebegett félmondatok vagy hosszú példabeszédek arról, hogy a szülők milyen sorsot, milyen programot szánnak nekünk. A “haladj meg, nőj túl minket, te legyél sikeresebb nálunk” üzenet például egy felhatalmazás arra, hogy belevághatunk a dolgokba, próbálkozhatunk, van esélyünk.A “látod fiam, hiába küzd az ember, úgyse sikerülhet” üzenet ennek épp az ellentéte: a tehetetlenséget közvetíti, így nem motivál a próbálkozásra."
"Ezek a minták önbeteljesítő jóslatként működnek: ha ezek irányítják a viselkedést, az élet igazolni is fogja ezeket. Ami a mintaátadásban nem nagyon válik be az a rizsa, a hiteltelen elvárások megfogalmazása, vagyis az, amikor a szülők nem a saját elvárásaikat közvetítik a gyereknek, hanem a szomszéd néniét, a tanítónéniét, vagy éppen a rádióban hallott pszichológusét. A gyerekek megérzik, ha egy elvárás nem a sajátunk, és amit nem képviselünk hitelesen, azt kiszelektálják. Éppen ezert azt gondolom, hogy szülőként felelősségünk és feladatunk, hogy rostáljuk a saját elvárásainkat, és azokat közvetítsük a gyermekek irányába, amik tényleg fontosak, amik szerintünk építőek, amik például nekünk segítettek az életutunkon. Ezeket viszont valóban érdemes közvetíteni, hiszen a gyereket gazdagítja, ha nem csak feltétel nélküli szeretetet, hanem elvárásokat is kap. “
A mintáink adottak, de lehetőségünk van megváltoztatni azokat
Szüleink és nagyszüleink tehát direkt és indirekt utakon egész gyerek- és kamaszkorunkban üzeneteket, hiedelmeket közvetítenek nekünk magunkról, más emberekről, a világról. A minták belénk égnek, hogy aztán szükség esetén szinte automatikusan alkalmazni kezdjük ezeket, hogy meghatározzák viselkedésünket, reakcióinkat, érzelmeinket. De mi van akkor, ha ezek a minták nem segítenek nekünk? Mi van akkor, ha egy nehéz helyzetben nem akarunk elkezdeni inni, mint apa tette, vagy nem akarjuk némán tűrni a megaláztatást, mint anyu? Mi van akkor, ha mi nem a teljesítményt akarjuk értékelni, mint a szüleink, hanem a segítőkészséget? Vagy mi van, ha mi nem akarjuk azt hinni, hogy úgysem lehet ennél jobb az élet? Vajon elég-e ilyenkor az akarat, a tudatos elhatározás a változásra? Vajon képesek lehetünk megszabadulni az örökségünktől, kilépni a szüleink, nagyszüleink közvetítette keretekből?
“Kamaszkorban az a dolgunk, hogy a szüleinktől, felnőttektől kapott mintára azt mondjuk, hogy ez hülyeség, és mi biztosan nem így fogjuk csinálni.” – magyarázta a családterapeuta – “A tapasztalatom azonban az, hogy egy évtizeddel később elkezdjük felismerni magunkon, hogy – noha elhatároztuk, hogy nem fogunk így élni – bizonyos dolgokat pontosan ugyanúgy csinálunk, mint a szüleink. Ez egyrészt abból fakad, hogy a minták egy része nem tudatos, tehát úgy befolyásolnak bennünket, hogy ezt észre sem vesszük, részben pedig abból, mert ezek a minták a leghozzáférhetőbbek. Egy nehéz helyzetben, ha a zsebünkben nyúlunk a megoldásért, ez akad először a kezünkbe.”
Nem kell azonban feladni és hátratett kézzel nézni, ahogy a készen kapott mintáink uralják a sorsunkat. Van mit tennünk az életünkért, de érdemes rákészülni: kemény meló lesz.
“Az alapból kapott mintákkal való munka többet igényel, mint egyféle tudatos elhatározást. Pontosabban részben mást igényel. Az, hogy valamire nemet mondok, kevés, azt is meg kell tudnom mondani, hogy hogyan legyen máshogy. Minden generáció lehetősége ugyanis a szülői minta ismétlése, de lehetőségünk az is, hogy kitaláljunk új mintákat, olyanokat, amik a szüleinktől készen kapott mintáknál jobban segítik az életünket. A legkönnyebben hozzáférhető mintáink egy jó része ugyanis több generációról korábbról származhat: akkor és ott jelentősége volt ezeknek, a túlélést jelenthették, vagy az alkalmazkodás tették lehetővé, ma viszont nem biztos, hogy ezek segítenek minket a legjobban. Érdemes tehát utánamenni a családtörténeteben (többek között ezt csináljuk családterápián a családfa-feldolgozásnál) a szokás, hiedelem, elképzelés, minta eredetének. Mi a történet háttere? Honnan származik? Ki találta ezt ki? Ha tudjuk, honnan származik egy minta, és annak a generációnak, aki ezt kitalálta miért volt rá szüksége, könnyebb lesz lemondani róla, könnyebb lesz meghatározni, hogy nekünk miért nincs rá szükségünk. A dacos elutasításnál ugyanis egy megalapozott elutasítás sokkal nagyobb erejű tud lenni. A következő lépés – és ezt a legnehezebb meglépni – megtalálni azt, hogy mi van helyette, milyen mintát dolgozhatok ki a magam számára. Ezen túl ahhoz, hogy tényleg változást éljek meg, meg kell győződnöm arról, hogy az új, általam kitalált minta tényleg működik, vagyis ki is kell próbálnom.”
Kozma-Vízkeleti Dániel szerint azonban nem érdemes arra törekednünk, hogy feltétlenül megszabaduljunk örökségünktől, ahogy nem biztos, hogy boldogok leszünk úgy sem, ha teljes mértékben felmenőink mintái alapján élünk. “Azt hiszem a világ nem fekete-fehér, így a mintáink sem azok. Ha tudom úgy látni a szüleim mintáját, hogy az önmagában nem hülyeség vagy csodálatos, hanem egy lehetőség, ami alkalmazható vagy elvethető, az megkönnyíti a megküzdést. Persze kimondani ezt sokkal könnyebb, mint végigcsinálni. A magunkkal hozott minták feldolgozása, megváltoztatása kemény, önreflektív önismereti munka, ami adott esetben hónapokat, éveket vesz igénybe.“
Ez a munka azonban gyakran nagyon is megéri. Ha képesek vagyunk változtatni a belénk égett mintáinkon, azzal megszabadulhatunk függőségeinktől, az örökös párkapcsolati perpatvarból, megszakíthatjuk a generációk óta tartó bántalmazást, családi boldogtalanságot, vagy éppen segíthetünk magunkon az elhízásból való kilábalásból. De bárhogy is, ha figyelünk és tudatosítjuk a családi mintáinkat, ha ráeszmélünk a transzgenerációs hatások szerepére az életünkben azzal közelebb jutunk annak a megértéséhez is, hogy kik is vagyunk valójában, hogy ki dönt a döntéseinkről.
Ha érdekel, hogyan hat az életünk alakulására a családunk, hogyan határozza meg a sorsunkat a közeg, amelyben felnövünk, gyere és hallgasd meg élőben is Kozma-Vizkeleti Dániel előadását. Jegyeket a képre kattintva vásárolhatsz.
