Tavaly ősszel jött a hír: elfogtak és azzal gyanúsítanak három magyar férfit, hogy a neten fiatal, meleg fiúkat kerestek, majd kicsalták őket az Egyesült Államokba. A jelentkezők itt tudták csak meg, hogy nemhogy pénzt nem keresnek majd, de munkáltatóik azt is elveszik tőlük, amijük van. A szabadságukat, a méltóságukat, a testi-lelki épségüket – és ki tudja, még mit, ha nem sikerül időben megállítani őket.
Roland azt mondja: egyike azoknak a fiatal férfiaknak, akiket Á. Gábor, B. Viktor és V. András szexrabszolgaként futtatott. A 23 éves férfi másfél évet töltött el így, és bár ma már biztonságban van, az emlékektől azóta sincs nyugta. Éppen ezért döntött úgy, hogy felemeli a hangját. Habár sosem találkoztunk, minden bátorságát összeszedve felkeresett, hogy kimondja a kimondhatatlant.
Bevallom, gombóc volt a torkomban, amikor feltettem a kérdéseket Rolandnak, ugyanakkor azt is tudtam: mindenről beszélnünk kell. Akárhány történetet, újságcikket olvastam kiszabadított, pincékben vagy épp gyanús belvárosi lakásokban fogvatartott emberekről, újra és újra felmerült bennem a kérdés: hogyan képes egy ilyen traumát átélő áldozat visszailleszkedni a való életbe. Szívből hiszem, hogy a kommunikáció – még akkor is, ha fájdalmas témákat boncolgatunk – a legjobb gyógyszer, ráadásul azzal, hogy a személyes pokoljárásainkat másokkal is megosztjuk, talán elérhetjük, hogy mások hasonló helyzetben átgondoltabb döntéseket hozhassanak. Ebben a szellemben beszélgettünk.
Mennyi ideig voltál rabságban és mióta vagy itthon?
Másfél évet voltam ott, és egy éve vagyok itthon.
Elképzelni is hátborzongató, amin keresztülmentél. Elmesélnéd, milyen álláshirdetésre jelentkeztél, és hogyan futottál bele?
Egy meleg társkereső oldalon írtak rám, hogy érdekelne-e az USA-ban könnyű fizikai munka egy óceánjárón. Felszolgáló vagy konyhai kisegítői állásról volt szó, illetve az elején felvetették, hogy ha több pénzt akarok, escortmunkát is végezhetek, de ez nem kötelező. Először nem is reagáltam rá. Egy hét múlva újra megkaptam ugyan ezt a levelet és akkor már azért úgy motoszkált bennem, hogy nem is lenne rossz. Megkérdeztem, hogy esetleg kaphatnék-e róla több információt, de csak annyi válasz jött rá, hogy 3 hónapról lenne szó, és havi 3500-5000 dollárt (kb. 956 ezer-1,4 millió forintot) lehet keresni, a munkavállalói vízumomat pedig intézik. A repjegyről azt mondták, hogy a kiutazást és a szállást megelőlegezik, és majd az első havi fizetésből kerül levonásra. Ekkor már egyre jobban érdekelt a munka, mivel több havi fizetésemet kerestem volna meg kint egy hónap alatt. Addig gondolkoztam rajta, míg belevágtam. Pár nap múlva már meg is kaptam e-mailben a repülőjegyet az Egyesült Államokba. Ekkor tudtam meg, hogy igazából New Yorkba kell mennem.
Nem volt gyanús a dolog? A rokonok, barátok nem próbáltak figyelmeztetni, hogy nem tudhatod pontosan, mibe vágsz bele?
Egy picit gyanús volt, és az igazat megvallva féltem is az egésztől, nehogy átverés legyen. De akkor úgy voltam vele, hogy nagy bajom nem lehet, maximum hamarabb hazajövök. Anyáék le akartak beszèlni róla, de mivel szegény családból származom, elgondolkoztam rajta, hogy azzal a pénzzel, amit kint megkeresnék, mennyit is tudnék segíteni itthon az anyukámnak. Hogy neki, ha egy picit is, de jobb legyen.
Mi történt, miután megérkeztél az Egyesült Államokba? Hogyan vált világossá számodra, hogy csapdába csaltak?
A megbeszéltek alapján hárman vártak kint a reptéren, amikor megérkeztem New Yorkba. Ez volt az utolsó pár perc, amikor még minden rendben volt. Egy kicsit már furcsálltam a dolgot, amikor odaértünk a szállásra, mert többen voltunk a lakásban, mint amiről korábban szó volt. Akkor mondták, hogy nyugodtan pakoljak ki és majd később megbeszélünk mindent. Csak akkor tudtam meg, hogy milyen munkára számíthatok, amikor magamra maradtam a srácokkal – ekkor már szó sem volt felszolgálásról, kizárólag escortról.
Rettenetesen nehéz lehet erről beszélni, de hogyan teltek a napjaitok? Egyes híradásokban azt olvashattuk, hogy akár napi 20 óra szexre kényszerítették a fogvatartott fiúkat. Ezt elképzelni is fájdalmas.
Igen, volt olyan napunk, amikor 20 órát is dolgoztattak minket. De átlagosan napi 16-18 órát dolgoztunk, amikor is kamerák előtt és kuncsaftokkal kényszerítettek szexre minket. Nagyrészt a webkamera előtt kellett erotikus show-t adnunk és csak akkor pihenhettünk, amikor az egyik srác vendéghez ment. Ez idő alatt nekünk azt kellett csinálnunk, amit parancsoltak: vécét sikáltunk vagy masszírozni őket, ha kellett. Nekünk ez volt a pihenés. Aludni 3-4 órát tudtunk átlagosan, de néha ez is csak részletekben sikerült. Folyamatosan kialvatlanok voltunk, fáradtak.
Milyen körülmények között éltetek? Ki gondoskodott a hétköznapi szükségleteitekről, a kajáról vagy az orvosi ellátásról?
Amikor én kikerültem, heten voltunk, aztán egy hónap múlva jött még egy srác. Hónapokig naponta egyszer kaptunk főtt ételt. A hétköznapi dolgokat a fogvatartóink szerezték be nekünk, majd hozzáírták a tartozásunkhoz – mint utóbb kiderült, mindent kétszeres áron számoltak fel.
Kaptál bármiféle fizetést, juttatást vagy jutottál kiváltságokhoz, ha jól végezted a munkádat?
Mivel mi „tartozással" indultunk neki ennek az egésznek, nem kaptunk egy centet sem addig, amíg azt le nem dolgoztuk. Így minden plusz kiadással – legyen az tusfürdő vagy fogkrém, és így tovább – csak nőtt az adósságunk. Mindeközben a fogvatartóink akár napi két-háromszázezer forintot is megkerestek velünk – de ebből nekünk soha nem jutott semmi. Nagyritkán előfordult, hogy ha jól viselkedtünk vagy panaszkodás nélkül dolgoztunk, akkor cserébe lábat masszírozhattunk, esetleg alhattunk pár órát. Ezt volt a fizetségünk.
Nem is tudom elképzelni, hogyan várhatja el bárki, hogy napi 15-20 órában szexuálisan aktív legyen valaki, pláne ilyen körülmények között. Ajzószereket kaptatok? Vagy az sem érdekelte a fogvatartóikat, ha a kuncsaft pontosan látja, hogy fizikailag képtelenek vagytok a szexre?
Nem kaptunk erre semmifèle szert. Az volt a trükk, hogy magát az aktust mindig igyekeztünk a lehető leggyorsabban lezavarni, erre a rövid időre pedig szerencsére mindig sikerült rávenni magunkat a dologra. A kuncsafttal vagy a webkamera előtt töltött idő nagy részében nem feltétlen a szexen volt a hangsúly – és ha valakinek nem szexuális jellegű kérései voltak, azt ki is használtuk, ahogy csak tudtuk. Nagyon sok visszatérő kliensünk volt, akik az első néhány alkalom után már nem csak szexet akartak tőlünk. Elég extrém skálán mozgott az, hogy mi mindent kívántak tőlünk. Volt, hogy egymást kellett ütnünk-vernünk és megaláznunk, volt, hogy egyszerűen csak társaságnak kellettünk.
Ami az egészséget és a biztonságot illeti, vigyáztak rátok? Használhattatok gumit, síkosítót?
Ami a nemi betegségeket illeti, igen, ilyen téren vigyáztak ránk. Mert hát mégis csak belőlünk éltek.
És ha valaki például egy betegség vagy egy sérülés miatt alkalmatlanná vált a szexre, kapott szabadnapokat?
Nem. Akkor sem, ha mondjuk 40 fokos lázunk volt ès szinte már alig éltünk. Orvosi ellátásra nem volt lehetőségünk. Ha valakinek valami baja volt, akkor azt tűrnie kellett vagy házi praktikákkal kezeltük saját magunkat.
Mi volt az, ami a leginkább elrettentett attól, hogy a sarkadra állj, és megpróbálj elszökni?
A legjobban akkor ijedtem meg, amikor az egyik srác megszökött, és elmesélték, hogy mit fognak vele tenni, ha megtalálják. Azt ecsetelték nekünk, hogy hogyan fogják megverni és megkínozni. Ezt a srácot pár nap múlva sikerült előkeríteniük, és be is tartották a szavukat. Szerencsétlen olyan verés részese volt, amit senkinek nem kívánok. Amikor végeztek vele, még egy szamurájkarddal is megfenyegették, hogy azzal vágják el a torkát, ha még egyszer megpróbálja.
Sosem próbáltál kapcsolatba lépni bárkivel, aki segíthet rajtad?
Mindannyian többször kértünk segítséget, mind a magyar konzulátustól, mind kuncsafttól. Én személy szerint akkor adtam fel, amikor többszöri megkeresés után is csak annyit válaszoltak a konzulátusról, hogy ők ebben nem tudnak segíteni, mert ez nem az ő hatáskörük. Akkor törődtem igazán bele, hogy innen nincs kiút.
És az amerikai hatóságok? Nem hívtátok a 911-et?
Nem, egy alkalommal ugyanis járt a rendőrség a lakásban, amikor azt hitték, az egyik fogvatartónk drogok csempészik, és akkor próbált is segítséget kérni tőlük az egyik srác, de hiába. Azt mondták, ez nem az ő dolguk. Innentől szkeptikussá váltunk a rendőrséggel és a konzulátussal szemben is, és elsősorban kuncsaftoktól próbáltunk segítséget kérni.
Milyen volt a többi sráccal együtt élni? Kialakultak barátságok, támogattátok egymást érzelmileg ebben a pokoli helyzetben?
Persze. Amiben csak tudtuk, mindig segítettük egymást. Mi mindig ott voltunk mindig egymásnak. Egyedül ezt képtelenség lett volna kibírni.
Tudsz róla valamit, hogy kik voltak a kliensek? Hány évesek, honnan származtak, hol akadtak rá a szolgáltatásra? Kik ezek a férfiak, akiknek mindegy, hogy akivel pénzért szexelnek, az szenved? Tudtak róla egyáltalán?
Általában tudtuk, honnan származik a kliens. Azt is, hogy hány éves meg hogy mivel foglalkozik. Nagyrészt angol, német, amerikai férfiak. Rengeteg milliomos üzletember, köztisztviselő, egyszerű munkás vagy épp híres énekes kliensünk volt. A korunk széles skálán mozgott, 20-tól 99 évig.
Azt mondják a pszichológusok, hogy a fogvatartottban gyakran egyfajta megértéssel vegyes vonzalom fejlődik ki a fogvatartója iránt, tudat alatt így kímélve önmagát az összeomlástól.Te éreztél hasonlót a fogvatartóid iránt?
Igen, volt egy ilyen időszak, de szerencsére gyorsan ráeszméltem, hogy ezek az érzések nem lehetnek valósak, hiszen én csak egy tárgy vagyok a szemükben. Ma már semmiféle kötődés nincs bennem – amikor vissza kellett utaznom az Egyesült Államokba a három napon át tartó tárgyalásra, rá se mertem nézni a tárgyalóteremben. Rettegtem már attól is, hogy újra hallom a hangját. De szerencsére szótlanul ült egész végig.
Most már otthon vagy Magyarországon, biztonságban – hogyan vezetett az út idáig? Ki buktatta le a fogvatartóidat és hogyan menekültél meg?
Már régóta figyelték őket az amerikai hatóságok, ők menekítettek ki minket. A bevándorlási hívatalnak nagyon sok mindent köszönhetünk, az elején ők segítettek nekünk mindenben. Én egy magyar származású srácnak köszönhetem, hogy hazakerültem, ő segített munkát szerezni kint, hogy össze tudjak szedni annyi pénzt, ami elég a hazajutásomra.
Már csak hárman voltatok, amikor rátok találtak. Mi történt a többi öt fiúval?
Szerencséjük volt. Volt, akinek sikerült elszökni, másba beleszeretett egy kliens és segített neki. Nekünk viszont épp ez lett a vesztünk: minél kesebben lettünk, annál inkább figyeltek ránk, hogy esélyünk se legyen kiszabadulni.
A többi srácról és a fogvatartóidról mit tudsz?
A volt fogvatartóim jelen pillanatban Miamiban vannak börtönben. A munkából két sráccal tartom a kapcsolatot a mai napig. Kezd rendbe jönni az életük. Dolgoznak, az egyiknek már van párja is. Igaz, lelkileg nekik sem, nekem sem sikerült még felépülni. Mindannyian olyan sérüléseket szenvedtünk lelkileg, amelyektől sosem fogunk megszabadulni.
Egyre több olyan fiúról és lányról hallani – Európából és Amerikából is –, akiket izgat a gondolat, hogy milyen lehet szexrabszolgának lenni, és nem is tudják elképzelni, mennyivel kegyetlenebb a valóság a fantáziánál. Mit üzennél azoknak, akik számára egyfajta fétis abba a gondolatba menekülni, hogy szolgálhatnak valakit vagy valakiket szexuálisan?
El sem tudom képzelni, hogy valaki önszántából ilyen életet szeretne élni. Nem kívánom ezt senkinek – még annak sem, akit ez izgat. Most mondanám azt, hogy egy hétre cserélhetett volna velem, de ezt tényleg senkinek nem kívánom.
Álmodsz az ott töltött időszakkal?
Most már csak néha – de eleinte még attól is féltem, hogy reggel emlékezni fogok rájuk. Hónapok teltek el, míg sikerült újra jól aludnom, de máig nem telik el nap úgy, hogy ne jutna eszembe az egész.
Kívánom, hogy sikerüljön átértelmezni, helyére rakni a dolgokat. Pszichológus segítségét kérted?
Nem kértem segítséget soha, kiheverni pedig sosem fogom – de azt hiszem, mostanra kezdem feldolgozni a történteket. Ha megpróbálom elnyomni magamban, csak rosszabb lesz. Próbálom „beépíteni az életembe" kisebb-nagyobb sikerekkel. Nagyon nehéz volt eddig eljutnom, sok mindenen mentem keresztül: az elején alkohollal próbáltam feldolgozni az egészet. Pár hónapig nem telt el úgy nap, hogy józanul feküdtem volna le aludni – addig sem emlèkeztem az álmaimra.
A családod hogyan fogadta az egész helyzetet? Meg tudod velük beszélni mindazt, amin keresztülmentél?
Teljes mértékben. Nagyon szerencsés vagyok, amiért segítenek, hogy valahogy fel tudjam dolgozni ezt. Azt, hogy egyáltalán ideáig eljutottam, az édesanyámnak és a nagynénémnek köszönhetem: ők mindig ott vannak nekem, ha valami bajom vagy gondom van. Lelkileg ők a legnagyobb támaszaim, és nem is tudom, hogy jutottam volna el eddig, ha ők nincsenek. Köszönöm nekik, hogy vannak nekem.
Mi a helyzet a barátokkal?
Nincsenek barátaim. Csak a családom.
Nehezebb most kapcsolatokat teremteni? Szerinted befolyásolja egy későbbi szerelmi kapcsolatodat mindaz, amit át kellett élned?
Próbáltam már párkapcsolatot kialakítani, de amikor kezdtem megnyílni a másik felé és elmondtam neki, mi volt velem, ő meghátrált. Ez teljesen megpecsételte az életemet. De várom azt, aki így is el tud fogadni, és nem a múltam, hanem a közös jelenünk érdekli.
Biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok egymást. Nagyon hálás vagyok, amiért megnyíltál nekem és a történeteddel hozzásegítetted a külföldön munkát vállaló magyarokat ahhoz, hogy megértsék: ez egy nagyon is valós veszély. Gondolkodtál azon, hogy könyvet írsz a történetedről vagy előadásokon hívod fel a figyelmet a ma is élő rabszolga-kereskedelemre?
Igen, most jutottam el arra a szintre, hogy szeretnék írni róla, és elhatároztam, hogy titkolózás helyett vállalom mindazt, ami velem történt. Szeretnék minél több helyre eljutni és segíteni a fiataloknak, hogy senki se kerülhessen ilyen szituációba. Ha már egy emberen tudok segíteni ezzel, már az megéri. Mert akkor már egy anyán is tudok segíteni, hogy ne érje akkora fájdalom, mint az én édesanyámat, amikor megtudta, mi történt a gyermekével.
Update: Szerettünk volna egy hivatalos álláspontot a konzulátus munkatársától is, aki korábban Rolanddal kapcsolatban állt, ám nem válaszolt a megkeresésünkre - mint utóbb kiderült, már nem dolgozik a nagykövetségen. A konzulátustól Dr. Kumin Ferenc főkonzultól kaptunk e-mailt cikkünk megjelenése után - ám ez nem Roland ügyéhez kapcsolódott. Arra kért, hogy javítsam ki a korábban a cikkben szereplő "konzulátus nem reagált a megkeresésünkre" megjegyzést, mivel kifejezetten rossz színben tűnteti fel a főkonzulátust, és azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy tudatosan tagadták meg a választ, ezzel szemben a kérdésem egyerűen nem jutott el hozzájuk, tekintve, hogy nem a konzulátus hivatalos e-mail címére küldtem el - így ezt eltávolítottuk, és elnézést kérek a tévedésért. Őszintén reméljük, hogy a hibának köszönhetően nem esett csorba a kunzulátus jó hírnevén.
Ha egyedül nem megy...
Megkérdeztem Tóth-Horváth Gábort, pszichológusként mit tanácsolna Rolandnak, és másoknak, akik hasonló jellegű megrázkódtatáson mentek keresztül. A szakértő pedig azt mondja: nagyon kevés az esély arra, hogy aki rendszeres nemi erőszaknak volt kitéve, esetleg emberrablás és emberkereskedelem áldozata lett, képes legyen helyre rakni magában a dolgokat hosszas, elkötelezett terápia és rendszeres lelki és szellemi munka nélkül.
„Már a terápa elején tudni kell, hogy még a legmegfelelőbb szakemberrel is sok-sok hónapnyi munka lesz a fájdalmakat, sérüléseket enyhíteni, és a fogságban szerzett görcsöket, feszültségeket feloldani. Pszichológus vagy life coach segítsége nélkül sokan alkoholhoz, drogokhoz nyúlnak, ami csak még mélyebbre taszítja az áldozatot a depresszióban, és még inkább megnehezíti a későbbi pszichológus és páciens munkáját" – mondta Tóth-Horváth Gábor. A szakember szerint a legfontosabb lépés az önbecsülés újáépítése – ehhez pedig olyan életet kell élni, olyan munkát végezni, olyan szeretetteljes, őszinte kapcsolatokat kell építeni, amelyek értékeket képviselnek az áldozat számára, így ismét büszke és elégedett lehet önmagával és az életével. „Az ide vezető út persze hosszú és rögös. Ha az áldozat időnként vissza-visszazuhan a kilátástalanság és reménytelenség érzésébe ahelyett, hogy feladná vagy haragudna magára, akkor elfogadással és megértéssel kell tekintenie önmagára, másként oda az önbecsülés" – véli a pszichológus, aki az egykori fogvatartott családját, rokonait és barátait is érzékeny kommunikációra biztatja.
Még a legempatikusabb ember sem fogja soha megérteni, min ment keresztül az, aki egy ilyen kiltástalan, az életigenlést és a jövőt és jelent illető perspektívákat nélkülöző élethelyzetben találta magát. Ha az ehhez hasonló tragédiát átélt szerettünknek segíteni akarunk, egyeten elvárásunk önmagunkkal szemben lehet: mégpedig az, hogy a végletekig türelmesek és megértőek vagyunk vele szemben.