A szoros kapcsolat hiányából fakadó érzelmi magánytól több férfi szenved, mint nő, és ezt az sem befolyásolta, kinek hány barátja van. Magányosság-kérdőívünk elemzése következik.
Tudjuk, hogy magányosnak lenni szívás, így a múlt hét elején meg is kérdeztük önöktől, vajon mennyire szenvednek tőle – önök pedig lelkiismeretesen válaszoltak, amiért roppant hálásak vagyunk. Magányosság-kérdőívünk elemzése következik.
Kérdőívünket 5809 ember töltötte ki, 65 százalékban nők. Korábbi felméréseinkhez képest a kérdőívet kitöltők átlagéletkora most magasabb volt (37 év), és jóval többen (a kitöltők közel fele) vallották magukat egyedülállónak. Nyilván nem véletlenül. Valószínűleg a kérdőív kitöltése több olyan olvasót vonzott, aki maga is megtapasztalta már a magányt, aki küzd az érzéssel. De mit is takar pontosan a magányosság?
Nem az egyedüllétet, de nem is az elszigetelődést
A magány egy szubjektív, kellemetlen érzés, ami akkor jelentkezik, ha a társas kapcsolataink mennyiségükben, minőségükben nem olyanok, mint amire vágyunk, amire szükségünk van. Magányosak lehetünk tehát társaságban, tömegben is, érezhetjük magunkat magányosnak családunk és partnerünk társaságában, ahogy nyilván akkor is, ha elveszítünk valakit, akit szerettünk, akihez kötődtünk.
A magány többféle lehet, és az is változik, hogy milyen formában önt el minket. A legtöbben már tapasztaltuk átmeneti érzésként, például egy szakításkor, szerettünk halálakor. Ilyenkor a magány jobb esetben elmúlik, oldódik, de vannak emberek, akik tartósan egyedül érzik magukat a világban, tartósan szenvednek a magánytól. Vagy legalábbis a magány valamelyik formájától.
A magányosságnak ugyanis két fajtáját különbözteti meg a tudomány: a társas és az érzelmi magányt. A társas magányt akkor éljük meg, amikor a tágabb közösség, egy baráti társaság hiányzik, amikor nem tudunk beilleszkedni, tartozni valahová. Az érzelmi magány szűkebb, mélyebb, intimebb érzés, amit akkor élünk át, amikor egy szoros kapcsolat hiányzik, amikor nincs, sérül vagy nem ad eleget a párkapcsolatunk, amikor a családi kapcsolataink minősége nem találkozik igényeinkkel, amikor híján vagyunk a legjobb barátnak. A magányosságot Jenny Gierveld holland szociológus professzor kilencvenes években kidolgozott, és azóta széles körben használt, hatkérdéses magányosság skálája segítségével mértük, ami mindkét típusú magányt lefedi.
A férfiak érzelmi szempontból magányosabbak
Kérdőívünk legszembetűnőbb eredménye, hogy érzelmi szempontból bizony a férfiak a nőknél magányosabbak. A magányosság extrém mértékét ugyan egyik nemnél sem tapasztaltuk, de a férfiak a közepesnél inkább, a nők viszont annál kevésbé vallották magukat magányosnak. Mindkét nemnél növelte az érzelmi magányosság valószínűségét az, ha nem éltek párkapcsolatban. Az egyedülállók társaiknál gyakrabban éreztek magukban ürességet, gyakrabban éltek meg elutasítást, és gyakrabban tapasztalták azt is, hogy nincsenek körülöttük emberek.
Ezzel szemben a társas magány megélésében nem mutatkozott különbség a nemek között, de az egyértelműen látszik, hogy kitöltőink jóval inkább érzik magukat magányosnak ezen a téren. Inkább nem tartották magunkra jellemzőnek, hogy számos emberhez fordulhatnak problémájukkal, hogy sokakban bízhatnak, hogy elég olyan ember akad, akihez közel érezhetik magukat. A közösség, a társaság, a szorosan védő kapcsolati háló, az hiányzott nekik.
A közeli barátság véd leginkább a magánytól
Nem meglepő, hogy mind a szociális, mind az érzelmi magány szempontjából a legfontosabb védőfaktornak a barátok bizonyultak. Minél többet beszélünk és találkozunk barátainkkal, annál kevésbé érezzük magunkat magányosnak. A családunkkal, munkatársainkkal való kapcsolattartás a barátok megléténél jóval kevésbé számított. Az adatokból kiderül, hogy a többség a családtagokkal beszél a leginkább, és a munka révén találkozik legtöbbet emberekkel, de a bizalmat és a közelséget inkább megéli a barátokkal, ők csökkentik leginkább a magány és elutasítottság érzését. De hány barát segít leginkább a magányon? Nos, úgy tűnik, ez lényegtelen kérdés.
A kérdőívet kitöltők átlagosan négy barátot neveztek meg, de akadt olyan is, aki nyolcvanat. A barátok száma és a magányosság érzése azonban nem volt összefüggésben egymással. A magányosság szempontjából tehát nem az számít, hogy hány emberrel érintkezünk, hánnyal van ilyen-olyan felszínes kapcsolatunk; magányosság ellen nem az ismerősök számát kell bővíteni, hanem mélyíteni a kapcsolatokat azokkal, akiket kedvelünk, akiket értékesnek tartunk, akik kedvelnek és értékesnek tartanak minket.
A magányosság sajátos fajtáját, a belső ürességet viszont úgy tűnik, az emberek társasága nem képes enyhíteni, ez sokkal inkább az egyén személyes működéséből, lelkiállapotából fakadhat, mint a külső körülményekből. (Ha gyakran tapasztalja az üresség, céltalanság érzését, ne habozzon, kérje szakértő segítségét.)
A magányosság az egész életünkre kihat
Miért fontos a magányosság kérdése egyáltalán? Miért számít ez jobban bármilyen más kellemetlen érzésnél? Részben azért, mert a magány nemcsak érzelmi probléma, nemcsak a lelkünknek fáj. A magány stressz, fájdalom, és mint ilyen, a testünknek is árt. A krónikusan megélt magány olyan hatással van a testre, mintha napi 15 szál cigarettát szívnánk, és a korai halál szempontjából komolyabb rizikófaktor, mint az elhízás vagy a mozgáshiányos életmód. A tartósan magányos ember hajlamosabb a szívbetegségekre, a rákra és a cukorbetegségre is.
Az egészségügyi kockázat mellett az sem mellékes, hogy magányosan nehéz boldognak lenni a bőrünkben. A kutatásokból úgy tűnik, hogy az érzés negatívan hat az élettel való elégedettségünkre, hogy erős szociális kapcsolatok nélkül nehéz napi szintű jól-létet megélni. Az élet gyakran egy átkozott rohanás, amiben az ember örül, ha van ideje lerogyni, begubózni, csendesen elszöszmötölni, de a tudomány mai állása szerint bármilyen nehéz is a lét, érdemes energiát szentelnünk a családra, a barátokra, a kapcsolatokra, találkozásra, kimozdulásra. A magány ugyanis szívás. A közös magány különösen az.
