Egy ponton túl fojtogató lehet a szinglilét, de inkább ne ugorjon bele egy bármilyen viszonyba. Nem lesz tőle boldogabb, mondjuk is, miért nem.
A meséknek hála már kora gyerekkorunkban belénk ég, hogy a történetek vége mindig a házasság, meg boldogan élünk, míg meg nem halunk. Gyerekkorunktól a fiatal felnőttkorig a megállapodás, a párválasztás, a családalapítás irányába terel minket a kultúrától kezdve a politikai intézkedéseken át a nagymamáig minden, és nincs is ezzel semmi gond, hacsak nem lesz ez az életfeladat egy ponton túl nyomasztó teher, valami, amit meg kell tenni, valami, ami nélkül nem érezzük magunkat jól, sikeresnek, egésznek.
Ez a pont viszont a korral előrehaladva egyre valószínűbb, hogy egyszer mindenkinél eljön. Ketyegő biológiai óra, családalapításban elmerült barátok, öregedő felmenők, egyre erősödő társadalmi nyomás, és máris jön a pánik, a kétségbeesés. Na, ekkor lehet óriási hibákat elkövetni: feleslegesen nagy áldozatokat hozni egy kapcsolatért, beérni egy nem megfelelő párral, benne ragadni rossz kapcsolatokban. Összeszedtük, miért is érdemes ennek a késztetésnek ellenállni. (Köszi a tippeket, Greater Good!)
1. Rossz kapcsolatban nem, szingliként lehet harmóniában élni
Az egész kicsit olyan, mint a helyfoglalós játék. Tudja, amikor körbe-körbe kell rohangálni a székek körül, az adott jelre pedig elfoglalni, amit tudunk. Ilyenkor csak az a lényeg, hogy üljünk egy széken, az sem számít, ha az csupa szálka és bármikor összetörhet alattunk. Az okosok már bebizonyították, hogy az, aki fél a magánytól, hajlamos csökkenteni a partnerével szembeni elvárásokat. Túl sok kompromisszum közepette, érzelmileg, fizikailag nem kielégítő kapcsolatban nagyon nehéz harmóniában, pláne boldogan élni. Nem is élnek abban az emberek. A kutatások szerint azok, akik a szingliségtől való félelem miatt mennek bele egy kapcsolatba vagy emiatt nem képesek kilépni boldogtalan viszonyukból, ugyanolyan magányosak és depressziósak, mint a magánytól tartó, egyedülálló társaik. Miért is ne lenne így? Attól, hogy párkapcsolatban élünk, még lehetünk magányosak.
2. Az egyedüllét rengeteg dologra megtanít
A legtöbben nehezen viselik a magányt. Annyira nehezen, hogy ha választani kell, inkább az enyhe elekrosokkra voksolnak, mint arra, hogy negyedórát töltsenek egyedül. Pedig az egyedüllétnek számos előnye van, többek között az, hogy növeli a koncentrációs képességet, a produktivitást, segít az önismeretben, az elmélyülésben, abban, hogy tisztábban lássuk önmagunkat, másokkal való viszonyunkat, a saját élethelyzetünket. Egy párkapcsolatban élő, családos ember számára az egydüllét ritkán adatik meg, egy szingli azonban bármikor kiélvezheti ennek előnyeit. Ráadásul még a fürdőszobára sem kell várnia soha, és kizárólag maga után takarít. Ha takarít.
3. Hiába rossz, ha beleugrott, könnyen benne is marad
Fontos az is, hogy nem vagyunk valami racionális döntéshozók. A pszichológusok régóta tudják, hogy mennyire szeretjük kerülni a veszteséget (ugyanolyan érték elvesztése például jobban fáj, mint amennyire a megnyerésének örülünk), nem adjuk fel azokat a dolgokat, amibe már sok időt, energiát feccöltünk, még akkor sem, ha már felesleges kitartani. Ráadásul a rizikós döntések helyett általában a biztonságot választjuk. Amikor egy kapcsolat kezdetéről, sorsáról döntünk, nem szabad elfelejteni ezt a hajlamunkat. Érdemes megpróbálni egy kicsit kívülről, objektíven szemlélni a viszonyt és átgondolni, hogy vajon tényleg jobban megéri-e harcolni a rosszért, amiben igazán soha nem lesz jó, mint kockázatot vállalni, és várni még mondjuk 5 évet valakire, akivel végül tényleg boldogok lehetünk.
4. Szingliként több ideje jut. Mindenre.
Ha az ember átlendült a pánikponton, a szinglilét egyszerre nyomasztó teher tud lenni. Ezen ráadásul az sem segít, hogy a szinglikkel szemben rengeteg előítélet él az emberekben: biztos azért vannak egyedül, mert éretlenek, önzők, rosszul alkalmazkodnak. Ez tényleg így lenne? A kutatások szerint nem. Sőt. Úgy tűnik, hogy az egyedülálló felnőttekre jobban számíthatnak a barátok, családtagok, idősödő szülők, mint a családos társaikra. Egyszerűen több idejük és nagyobb igényük van a szoros szociális kapcsolatok ápolására. Ahogy több idejük van egy csomó más dologra is.
Az egyedülállók nagyobb társasági életet élnek, kevesebb időt fordítanak házimunkára és többet önmagukra, az egészségükre, a személyes fejlődésükre. Több lehetőségük van azoknak a vágyaknak és elképzeléseknek a megvalósítására is, amire a családosok életében nem jut idő. Ezeknek a dolgoknak pedig számtalan előnye van. Ha az embernek kialakult saját élete van, ha megáll a maga lábán, ha vannak céljai, elképzelései, ha egyedül is rálát a világra, akkor kevésbé függ a későbbiekben partnerétől. A stabilitás, az önállóság, a függetlenség pedig nemcsak egy későbbi egészséges kapcsolat alapját adja meg, de abban is segít, hogy a szerelem hosszú távon is megmaradjon.
5. Van, hogy egyáltalán nem kell kapcsolat
Hiába a kulturális és társadalmi nyomás, hiába a fajfenntartás és a valaki mellé bújás ösztöne, vannak emberek, akiknek egyszerűen egyedül jó. Bella DePaulo szociálpszichológus szerint léteznek veleszületetten, személyiségükből fakadóan lélekben szinglik. Persze, ezek az emberek sem maradnak mindig egyedül, ők sem választják feltétlenül a személyiségükhöz közel álló szinglilétet. Az elvárásoknak megfelelve ők is gyakran házasodnak, alapítanak családot, és közben érzik azt legbelül, hogy hiába fontosak nekik a szeretteik, ez az életforma nem nekik való. Ha tehát valaki lélekben leginkább egyedül élne, annak érdemes ezt észrevennie, elfogadnia önmagában, és megpróbálni elfogadtatni a környezetével is. Egyszerűen azért, mert csak így lehet igazán boldog a bőrében.
